Európa, a háborús statiszta

2017. 02. 20. 07:01

„Befagynak” a frontok Európa határainál, új és új konfliktuszónák alakulnak a Közel-Keleten, egy elöregedett szervezet, a NATO néz mindezzel szembe. Ady András elemzése arról, hogyan hat erre a baráti, de nem konfliktusmentes Putyin–Trump viszony, a választásokra készülő Németország és Franciaország hezitálása, a britek Brexit utáni szövetségkeresése, és az orosz befolyási övezettől rettegő Balti-, valamint Fekete-tengeri országok kényszerhelyzetei.

 

A tagállamok zászlócskáit a járműveikre kötöző katonák egy NATO-egységben

Felborulni látszik a biztonságpolitikai egyensúly. Erre utalnak a számok is: 2002 és 2013 között a NATO országok az USA hozzájárulása nélkül 323 és 350 millió dollárt költöttek védelmi kiadásokra. Az USA ehhez évente, éves költségvetéstől függően, 440-720 millió dollárt tett hozzá. Figyelembe véve ezeket az arányokat, a Trump-adminisztráció érdemben befolyásolhatja az európai védelmi övezeteket a jövőben, ha a választási kampányban elhangzott ígéreteket vesszük alapul. Az új elnök ugyanis megvonásokra készül.

 

A korlátozás mellett szóló érvek között szerepel az, hogy a hidegháború idején az Egyesült Államok a NATO költségvetésének felét fedezte, most az arány 75 százalék felett van – holott az európai NATO tagországok köre bővült.

 

Csakhogy a megszorítás nem indokolt és nem javallott, állítják a kritikusok, ma már ugyanis újabb globális válság korszakába léptünk. Van, aki ezt második hidegháborúnak nevezi, más a Krím annektálása miatt már nem is „hideg” háborúról beszél. Akárhogy is, védelmi kiadásokra szükség van az erőviszonyok biztosítása és a békefenntartás miatt.

 

A Balti-, valamint a Fekete-tengeri zóna a gyorsreagálású hadviselés vonala, itt van a továbbiakban fejlesztendő amerikai Aegis Ashore rakétavédelmi rendszer első működőképes eleme is. Ha Trump tényleg visszavágja az amerikai védelmi költségeket, akkor várhatóan ezek az országok maguktól is fegyverkeznek.

Az Aegis Ashore rakétavédelmi rendszer első működőképes eleme

Csakhogy az európai védelmi vonal nem „leválasztható” Amerikáról, az Egyesült Államok politikája visszahat a térségre. Ha Trump oroszbarát, és továbbra is Kína-ellenes politikát folytat, úgy itt, a védelmi kiadások és a támogatási összegek csökkenése mellett élesednek a konfliktusok, nő a nyomás. Egyelőre úgy tűnik, Oroszország és Putyin diktálja a menetrendet, neki van térségi stratégiája.

A Trump-adminisztráció már nem ennyire egységes, az elmúlt napokban legalábbis erre lehetett következtetni, most belső ellenállás körvonalazódik, épp a Krím kapcsán. Az orosz befolyási övezet növekedését az dönti majd el, mennyire lesz cselekvőképes ez az amerikai belső ellenállás, és mennyiben sorakozik fel e mellé egy nyugat-európai „NATO kemény mag”. Németország és Franciaország a korábbinál hatékonyabb együttműködése elkerülhetetlennek látszik, ennek jövője az idei választásoktól függ.

 

Mindkét ország és egész Európa szempontjából fontos, hogyan alakul a közel-keleti katonai jelenlét, a palesztin-izraeli konfliktustól a szíriai háború rendezéséig. Amerika a térségben visszavonulást szorgalmaz. Ezzel ellentétben azt látni, hogy Oroszország kontroll alatt igyekszik tartani a folyamatokat. Az egyik forgatókönyv szerint Amerika hoz majd létre biztonsági folyosókat Szíriában – ez azonban azzal jár, hogy a légtér nem Moszkva döntése szerint használható. Ezen a fronton tehát élesebb Trump-Putyin konfliktus érik, nem annyira könnyű az alku itt, mint az európai ütköző zónában. Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, a szír rendezési tervbe Amerika Szaúd-Arábiát is bevonná. Ezt pedig kifejezetten nem támogatják az oroszok. „Cserébe” a Putyin-rezsim Ankarával köt rövidebb-hosszabb távú alkukat. Bizonytalan ez a szövetség, de jól jelzi, hogy a NATO egyik kulcsfontosságú tagja, Törökország távolodik a szövetségtől.

Arányok a NATO költségvetésében (2014). A sok kicsi nem megy sokra

A Trump-korszak első hónapjaiban az látszik, hogy folyik a húzd meg, ereszd meg az oroszokkal. Hol engednek, hol megmakacsolják magukat az amerikaiak. Jim Mattis védelmi miniszter például harminc napot kapott arra, hogy Rakka bevételének terveit bemutassa. Ezekben pedig már eltekinthet az Obama-korszak megszorításaitól, növelhető a bevetendő katonák száma a térségben. Lavrov külügyminiszter már reagált is, Moszkva „nem örvend” az amerikai hadsereg által biztosított humanitárius folyosóknak.

 

Az idei biztonságpolitikai egyensúly-játékban kulcsszerepe lehet a Brexit utáni Nagy-Britanniának, és Theresa Maynek, akitől azt várják: „moderálja” Trumpot, és olyan ügyek kezelésében tudjon előre lépni, mint az iráni nukleáris program jövője. Egyelőre nem tűnik túl sikeresnek ebben a békéltetői szerepben, a világszerte tiltakozási hullámot kiváltó, a muszlimok amerikai beutazását korlátozó rendelkezéssel kapcsolatban ugyanis nem foglalt állást. Ennek oka elemzők szerint az, hogy Nagy-Britannia számára az uniós kilépés után megnőtt az amerikai kapcsolat jelentősége, és felértékelődött a NATO tagság is. Ahogy felértékelődött a török-brit kapcsolat is: az Európai Unió határain túl, azt megkerülve egy török-amerikai-brit szorosabb együttműködés sem elképzelhetetlen.

 

Igaz, annak függvényében, mennyire engedékeny ezzel kapcsolatban Moszkva. Akárhogy is van, a szövetségek, új együttműködések alakulására egyelőre kevés befolyása van az európai országoknak. Sok minden következhet ebből: a NATO átalakítása, az európai védelmi együttműködések újragondolása, az európai védelmi rendszer korszerűsítése, saját haderő létrejötte. Túl a válságövezeteken, a belpolitikai játszmákon, a költségvetési vitákon, a befolyási övezetek átalakulásán azonban egyértelmű, hogy minden baj, kudarc ellenére ma még mindig csak egyetlen szövetség cselekvőképes, a NATO. 

 

 

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!