Tiltakozó nemzedék, vagy nemzedéki tiltakozás

2017. 02. 03. 22:15

„Gyakran a helyi tiltakozásokhoz kisvárosokban több kurázsi kell, mint igazi nagyobb helyeken. Otthon mindenki mindenkit ismer. Ha a véleményemmel nagyvárosban lépek ki a színre, elvben névtelen maradhatok.” TAMÁS PÁL régiós tiltakozásügyi körképe.

 

Az új abortusz törvény tervezete ellen tiltakozó lenyelek Varsóban

 

Tiltakozó mozgalmak megint sokfelé léteznek Közép-Európában, Magyarországon és Romániában szinte folyamtosan, de a résztvevők létszáma visszaesett –esetenként drasztikusan. Persze, hangos az elkeseredettség az egyik oldalon, erős a gúny és a malícia a másikon, a hatalomban. Vannak kudarcos rendezvények, amikor csak egy kis magot sikerül mozgósítani. S ha sokan sokszor próbálnak embereket az utcára vinni, nő az unalom és a fáradtság. A mozgalmak ilyenkor tényleg rosszul muzsikálnak. De a politika ma már nem a tömegszórakoztatás része, s az új mozgalmak már nem az utcán élnek. Ilyenkor, ma már örülni kell, ha az aktivisták törzse eljön. A többieket néhány évente egyszer sikerül, persze, ha minden jól megy, odavinni. Sokan azt hiszik, az internet megölte vagy átalakította magát a „tömeget” is. Igazán nem, csak nem tudjuk, hogyan szórakoztasson az ellenzék. A politikusok elfelejtették, hogyan lehet az utcan felfűteni a tömeget. S ha az emberek nem hiszik, hogy ott együtt a téren valamilyen energia szabadul fel, hogy együtt finom meleg lesz, inkább oda sem mennek. Mindez azért is érdekes, mert egyébként a sok ezres együttlétek, a „nagyesemények” népszerűsége nő. Sőt, az ‘eventkultúra’ az események köré szervezett marketing technikái tökéletesednek. Színre lépnek az ilyen event-ek technikusai. Sőt, amióta a popipar egyre kevesebbet keres a lemezkiadáson, a haszon nagyobb részét a turnék belépőjegyei hozzák, s mert egyre több a koncert, egymásba érnek a vendégszereplők, végül is kialakítanak lánceseményeket a helyszíneken. Nem egy egyszeri előadásra, hanem fesztiválokra hívnak. Egy hosszú hétvégét félévente könnyebben kihasítasz, mint hetente egy-két estet. Ráadásul igazán nem is a fellepők, hanem azok a színhelyek, a színpadok, ahol minderre sor kerül, válnak igazi látvány-azonosítókká. Ha nem nagyon nagyokról van szó, összemosódik, melyik zenekart is hallottad az imént. S mert a városok és környékük egybenő, egyre többeknek egyre messzebb kell utazniuk a következő eseményre. Ezért is fontosak a nagy arénák, még ha jól tudjuk, hogy a szórakoztatóipar is egyre ritkábban tölti meg őket. De a politikai akciókat ilyen erőtérben nyilvánvalóan meg kellene tanulni a szórakoztatóipar részeként eladni.

A szervezők és a rendőrség között egyformán legelőször a huszadik század kezdetének nagy sztrájkmozgalmai és munkástüntetései óta, de azután modernizált változatban az európai 1968 után kialakult valamilyen konszenzus a „sikeres akcióról”. Persze, voltak a századelőn is esetek, amikor sikerült megakadályozni valamilyen törvény elfogadását, bebörtönzött vezetők kiszabadítását, egy gyűlölt igazgató eltávolítását. De azért ilyesmiből nem volt túl sok. Az akciók igazi célja nem is ilyesmi, hanem a résztvevők megerősítése volt politikai hiteik helyességében. Abban, hogy jól tudják, kik az ellenségeik. De legfőbbképpen abban, hogy nincsenek egyedül. Sőt, hogy sokan vannak, esetleg nagyon sokan. Mindenesetre többen, mint ellenfeleik. Ezért azután már régóta folyik valamilyen számháború a progresszív politika és a hatalom között. Ma már elvben vannak pontosabb eszközök a tiltakozó akció nagyságrendjének megállapításához. A rendőrségnek már régóta vannak helikopterei, de most már könnyű drónokhoz jutni. Hiteles számokhoz a szervezői oldalon is hozzá lehet már jutni.

De ez tulajdonképpen mindegy. Tudjuk, hogy a klasszikus tiltakozásokhoz most nincsenek elegen. Ha nem a rendőrség, vagy a kormány fejével gondolkodunk, két dolgot tehetünk. Ki kellene szélesíteni a virtuális tiltakozásokat. És/vagy újra át lehet gondolni a politika utcai szervezési képességeit. A virtuális tiltakozás az aláírásos, a szöveges tiltakozások fokozatos kiváltását jelentené a polgári engedetlenség különböző digitalizált változataival, kivonulással az állami médiaközönségekből. Alternatív elektronikus nyilvánosságok összeszerelését. Mindez nem reménytelen, technikailag sem kivitelezhetetlen. Ha a középosztály kivonul a neki teremtett nyilvánosságokból és ott magára hagyja az állami propagandát, csak látszólag nem tett semmit. De ezzel most itt nem fogunk foglalkozni.

Ami megtehető az egy új utcai tiltakozó kultúra megerősítése lenne. Itt láthatóan a mozgási lehetőségek kettéválnak. Újrateremthető a helyi közösségek utcai élete. És megtanulható a politikai szórakoztatás nagyipara. Helyi közösségi színpadokon nem csak a polgármestert lehet leváltatni (ha ez egyáltalán lehetséges). És a szórakoztatóipar sem mega-eseményekből áll.

Magyarországon a politikai létezésnek ma nehezen tudjuk elképzelni, a kampányok csúcsainak kivételével, helyi változatait. Erdélyben meg, ha jól látom, az igazi politizálás csak helyi, az országos színpadok a közösségeket nem érdeklik. Sőt azt hiszik, hogy az országos, mert nem nemzeti, nem is létezik. Pedig mindkét esetben csak mindkettő együtt hatásos. (Ez akkor is így van, ha egyébként egyelőre csak kevéssé hatékony).

Gyakran a helyi tiltakozásokhoz kisvárosokban több kurázsi kell, mint igazi nagyobb helyeken. Otthon mindenki mindenkit ismer. Ha a véleményemmel nagyvárosban lépek ki a színre, elvben névtelen maradhatok. Otthon az összes szomszéd azonnal elkönyvelt, akár ők is ott vannak a téren, akár nem. De hogy így is lehetséges, mutatták a friss lengyel történések. Pár hete a kormány tovább akarta keményíttetni az amúgy is szigorú abortusz-szabályozást a parlamenttel. De rengetegen megmozdultak, köztük sok olyan nő is kiment tüntetni, aki eddig soha. És a polgárok megjelentek sok-sok kisvárosban, sőt nagyobb falvakban is. Vissza is vonták rögtön az egyébként már elfogadtatott szamárságot.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!