A Vásárlók könyvétől a Fekete bársonyig

2017. 03. 12. 21:11

Zoltán Gáborral folytatott beszélgetése második részében Szilágyi Aladár az Orgia című, nagysikerű regénye jelentette nagy áttörés előtti, szokatlanul késlekedő, időnként felemás fogadtatásban részesült köteteiről faggatta a Törzsasztal vendégét.

 

Zoltán Gábor a februári Törzsasztal esten a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban

 

Az első novellásköteted viszonylag későn, 37 éves korodban jelent meg. Egyáltalán, mikor kezdtél írni?

 

Gyerekkoromban. Persze azokat az írásokat megsemmisítettem. Tizennyolc évesen pedig elkezdtem járni a Színművészetire, és az minden energiámat lekötötte. Ha nem is szépirodalmat, de folyamatosan írtam abban az időben is, hiszen a hallgatóknak mindenféle elemzéseket, színpadra alkalmazásokat kellett készíteniük.

 

Gondolom, a rádiós tevékenység, az nagyon jól jött Neked, mint írónak…

 

Igen, igen. Egyébként, amikor színházat csináltam, ott is írtam, például Hamvas Béla Karneváljából vagy Weöres Sándor A teljesség felé című művéből alakítottam ki szövegkönyveket, és rádióra alkalmazóként is elég sokat írtam. Aztán egyszer csak leültem, és teljesen váratlanul elkezdtem valami olyasmin dolgozni, ami semmilyen konkrét munkához nem kötődött, amiről nem lehetett tudni, hogy novella vagy forgatókönyv, netán rádiójáték. Barátaim azt mondták akkor, hogy ezek tulajdonképpen novellák, és nem rosszak, ki kéne őket adni. Hihetetlenül nyitottan és szeretettel fogadtak akkoriban a lapok, hónapok alatt egy csomó novellám megjelent, és rövidesen könyv lett belőlük.

 

Nemde, ez volt az első, a Vásárlók könyve?

 

Igen, a Vásárlók könyve. Tizennyolctól nagyjából harminchat éves koromig nem írtam szépirodalmat, vagyis az addigi fél életem eltelt közben – valamiféle bebábozódott állapot volt.

 

Gondolom, rendezői, illetve rádiós előéleted hozzásegített ahhoz, hogy egy-egy kisprózádba nagyobb drámai feszültséget vigyél.

 

A rendezői múltam erősen meghatározza azt, ahogyan írok. Főleg a kezdet kezdetén, vagyis a harmincas éveimben kialakult írásmódomra volt ez jellemző. Sokat küszködtem a stúdiókban a kevésbé jól sikerült művek dialógusaival meg a nem reális jelenetekkel. A színészt nekem kellett rávezetnem, hogyan tud értelmet adni egy-egy mondatnak, hogyan tud a jelenetből valami használhatót csinálni. Egy csomószor el kellett próbálnunk, majd fel kellett vennünk minden egyes jelenetet, és utána az úgynevezett összejátszáskor szétszedtük és összeraktuk, még százszor meghallgattuk, amíg összeállt a dolog. A mondatok hibái, a dramaturgia hibái, mint egy mikroszkóp alatt, mind kijöttek. Volt időm megtanulni, hogy mi az „igaz” jelenet, mi a nem igaz, mik a jó dialógusok, mik a nem jó dialógusok.

A beszélgetés első részét ITT olvashatják.

Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter

Tehát amikor prózaíróként elkezdtél építkezni, már megvolt a kellő eszköztárad is hozzá?

 

Én nem „szövegeket” kezdtem írni, bár körülöttem ott ragyogott a szövegirodalom teljes pompájában, de engem – már csak tiszteletből is, hogy ne kezdjem utánozni Esterházyt vagy Parti Nagy Lajost – más kellett lekössön. És így adódott az, hogy csak olyan jeleneteket írtam le, amiket pontosan láttam, hallottam. Többen is mondták, hogy miközben olvassák, megjelenik előttük egy-egy helyszín. Nekem tényleg az volt akkor a legfontosabb: észrevétlenül, hosszas leírások nélkül képeket teremteni, és átadni. Ezenkívül, azt hiszem, az első novellákban is ugyanazt csináltam, mint a legutóbbi könyvemben, az Orgiában: kerestem a banális emberi viszonyok alatt húzódó mélységeket. Viszont igyekeztem könnyedén, játékosan csinálni, ami megfelelt az akkori gondolkodásmódomnak. Főleg a reményeimnek. Azt játszottam, hogy végül valahogyan meg lehet úszni. – És ez a hozzáállásom múlt el mostanra…

 

Első regényed, a Szőlőt venni, egy jó kerettörténeten alapul. Egy amerikai biztosítótársaság azzal bíz meg egy hazaküldött nőt, hogy nézzen utána Magyarországon annak, hogy a pénzei eljutnak-e, és azokhoz jutnak el, akiket megillet. A nő így bukkan rá egy nagyon különös családra. A család előtt, mögött, alatt, fölött kialakul egy sajátos, eddig soha nem létezett világ. Ezt hogyan építetted fel?

 

Már ennek a szövegnek a legmélyén is a szorongás munkált: az egyénre borzalmas veszélyek leselkednek. El kell bújni, menekülni kell. Visszaidéződnek a második világháborús jelenetek, az ostrom emlékei, nem véletlenül fontos helyszín a pince is.

 

Kezdetben úgy tűnik, hogy egy látszólag idilli világot építesz ki, ugye?

 

Az idill a környezet fenyegetésével szemben alakul ki, mint menedék. Kicsit meseszerűen a budapesti házak múltja, rejtelmei foglalkoztattak már akkoriban, ami aztán az Orgiában lett kidolgozva. A viszonyom a házakhoz, a közvetlen környezetem tárgyi emlékeihez, meghatározó volt akkor is, csak a hangvétel volt más.

 

A Szőlőt venni fogadtatása számodra csalódást okozott, igaz? Sőt, azt is olvastam, egyfajta írói válságba kerültél, kijelentetted, hogy kész, nem írsz többet. Ezen hogyan jutottál túl?

 

Sokáig nagyon jó dolgom volt, kényeztettek a folyóiratok szerkesztői, mert folyton kérték tőlem a novellákat. Még a regényrészletek is remekül közölhetők voltak a folyóiratokban. Aztán, mint regényt, nem értékelték annyira. De volt azután még egy regényem, a Fekete bársony. Hát… valószínűleg szerettem írni, és adódtak témáim, próbáltam azokat megcsinálni.

 

A Fekete bársony is egy frappáns ötletből indul ki: egy vidéki tanár, Faust, az ő ördögével szerződést köt, a viszonyuk sokban különbözik a Goethe hősök relációjától. A Fekete bársony Faustja, hogy úgy mondjam: sokkal balfékebb, az ördöge sem úgy ördög, ahogy „illik”. Az egész végeredményben egy groteszk torzképe a kornak. Jól mondom?

 

Ehhez hozzá kell tennem, hogy ezzel a regénnyel kicsit eltávolodtam Budapesttől. Szakmai tevékenységem és családi okok miatt is megismertem valamennyire néhány dunántúli várost. Ottani élményeim köré szerveződtek a Fekete bársony történetei. Például amikor Kaposváron dolgoztam, 1956 első ünneplését én szerveztem abban a városban. Ez a rendszerváltás pillanatában történt, és megengedték, hogy kutassak a helyi levéltárban. Kezembe adtak 56-os dokumentumokat, képeket. Így bontakoztak ki előttem az akkor ott élő családok közelmúltbeli történetei. Ebben a regényben egyrészt a közelmúlt is benne van, meg az ezerkilencszázkilencvenes évek világa. Fontos motívumot jelentettek számomra a választási plakátok is: hogy az egyik fél plakátjai mind össze vannak firkálva, le vannak tépkedve, a másik féléi pedig csodálatosképpen makulátlanul, tisztán megmaradtak mind. Egy kicsit keresztülnyúlva Goethén, a forrásokhoz mentem vissza, az úgynevezett Népkönyvhöz. Annak a történetei a középkori egyetemi ifjúság tréfáiból származnak. Például az, amikor Faust meglovagolja a hordót – ilyenek… Goethe ezt az anyagot romantizálta, meg klasszicizálta, a maga bámulatos művészete által. Én megkerültem őt, és a diákok ökörködéséhez mentem vissza, mert nekem arra volt szükségem. Hozzáteszem: ha nem dolgoztam volna a Rádióban, akkor ezt a könyvet nem írom meg. Volt ugyanis kevéssel előtte egy hatalmas produkció, aminek rendezőként a részese voltam: a Faust-nap.

 

Egyfajta kultúrtörténeti sommázása volt a Faust-témának?

 

Igen. Amihez sok új felvételt készítettünk. Például Karátson Gáborral és Balassa Péterrel dolgoztunk együtt. Nagyon okos, érzékeny emberek csodálatos dolgokat mondtak, velük együtt vettünk fel jeleneteket nemcsak Goethe, Lenau és Marlowe, hanem Thomas Mann Faustjából is. Akkor ejtett engem rabul a téma.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!