Biennálé Velencében – térhódító művészet

2017. 11. 07. 13:32

Október harmadik hetében egy váradi csoport tagjaként alkalmam nyílt eljutni az 57. Velencei Biennáléra. A kétévente megrendezett összművészeti kiállítássorozat idén májustól november 26-ig várja a látogatókat. És látogatók bőven akadnak a világ minden tájáról, kicsik és nagyok, fiatalok és idősek, hozzáértők vagy csak lazán bámészkodók. Sokféleségünk ellenére egy dolog biztosan közös bennünk: a kíváncsiság. Kemenes Henriette írása.

Júlia szobrát szexuálisan zaklató turisták Veronában, a nevezetes erkély alatt

Az íráshoz készült fotók Ungvári Oszkár, Ozsváth Zsuzsa, Ujvárossy László, valamint a szerző felvételei


A majdnem egy teljes napos buszozást rövid ljubljanai séta oldja. Kávé és croissant mellett sütkérezünk a Ljublanica-parti kávézó napsütötte teraszán. Később Veronában csodálhatjuk meg Júlia (állítólagos) erkélyét, alatta egészalakos bronzszobrával, aminek fényesre simogatásáról a turisták odaadóan gondoskodnak. Legalábbis melltájékig és főleg ott. Bár eddig szilárd meggyőződésem volt, hogy a könyvelői munka a világ legnehezebb melója, buszsofőrnek lenni sem leányálom, főleg Verona szűk utcácskáin. De nem volt gond. Az ottaniak tényleg hevesen gesztikulálva, fennhangon és kissé hadarva beszélnek, ettől függetlenül türelmes emberek. Nem bosszankodnak, és nem nyomják a dudát, hozzá vannak szokva a turistaáradathoz, ami úgy tűnik, nem zavarja őket a hétköznapi életükben.

Velence esős időben, pihennek a gondolák

 

A szállásunk a fusinai kempingben, innen vaporettóval jutunk el Velencébe. Jól jön a biztonság kedvéért elhozott kötött pulóver és a vízhatlan széldzseki is. A Biennálé két főbb helyszínen zajlik: az egyik a Giardini, a másik a hajógyári Arsenale. E kompakt helyszínek mellett egész Velence területén találkozhatunk tudatosan szétszórt műalkotásokkal, egy-egy pavilonnal egy társasház második emeletén vagy egy eldugott utcasarkon. Csoportunk a Giardinibe látogat el először, ami leginkább egy kisebb városhoz hasonlít, mindegyik épületében egy-egy ország művészeinek műalkotásaival. A világ számos pontjáról érkeztek művészek és alkotások, úgymint Andorra, a Belarusz Köztársaság, Bosznia-Hercegovina, Ciprus, Tunézia, Málta, Chile, és a nemzeti standok sora még nagyon hosszan folytatódik. Azonban a teljesség igénye nélkül igyekszem kiragadni néhány számomra fontosabb vagy egyenesen lélegzetelállító művészeti alkotást.


Az üvegpadló alatt is játszották Goethe Faustját a német pavilonban


Péntek délelőtt a német pavilonban, a művészek performanszra készülnek. Beállunk hát a hosszan kígyózó sor végére, s türelmesen várjuk, hogy kinyissák az ajtókat. Az épület előtt, ráccsal körbekerített térben két fényes szőrű doberman bámul a kíváncsiskodó tömegre, a kutyákra pedig egy hosszúkabátos kopasz lány. A kerítésen sárga tábla: Figyelem! Kutyával őrzött terület. Ne közelítsen, a belépés tilos! Az ebek persze nem jelentenek veszélyt senkire, játékosnak és szelídnek tűnnek, de a magas kerítés a fenyegető táblácskával, a rideg betonplacc, a lány és a két fekete őrzőkutya, mindenesetre hiteles vizuális hatást kelt. Az épület belsejében fiatal színművészek vették birtokukba a három szintre osztott teret. A díszlet minimalista, nincsenek jelmezek, az üvegpadlón vagy a padló alatt, állványokon, biztosítókötelek és csigák segítségével adják elő Goethe Faustját. Már ezért érdemes volt eljönni, gondolom magamban, miközben már a brit pavilon labirintusában forgolódom. A helyet monumentális oszlopok és hatalmas, színes gömb alakú installációk szabdalják szét, a nonfunkcionalitás játékosságára mutatva rá.


A Biennálé kávézója maga is egy műalkotás, és nem is túlságosan drága

 

Sok a turista, szinte mindenért sorba kell állni, a kávézó viszont önmagáért beszél: különálló alkotás ez is, élénk színek, tükörfal, geometrikus formák mindenütt, szinte vibrál az egész helyiség. Kávéból nagy a választék, és szerencsére a gatyánk se megy rá a kávészünetekre. A pavilonok között sétálva több iskoláscsoportra is felfigyelek. A nyolc-tíz éves gyerekeket általában két tanító néni terelgeti, és bár néha rájuk kell pirítani, hogy tegyék el az okostelefont, mégis az az érzésem, hogy nagyon rendben van ez így. Néhányukat talán megfertőzik a látottak, és a szüleik mély elkeseredésére, művésznek szegődnek.


Az arctalan család a 668 másképpen járó óra előtt a koreai pavilonban

 

A koreai pavilon színes ledekből álló, giccses logóval csalogat minket. Az épület kirakatában ragyogó Dávid-szobor (vajon ezt is agyonsimogatják?) és egy rúdtáncra invitáló fémoszlop. Kihagyom. Ugyanott egy belső terem aprócska ajtaján túl, a fehér falakat 668 darab óra borítja (az évszám fontos momentum Korea történetében), rajtuk egy-egy személy neve, életkora és a város, ahol él. Az órák nem járnak egyszerre, egyik kismutatója pontosan számolja a másodperceket, egy másiké gyors köröket szalad megállás nélkül, egy harmadiké nem moccan. Itt minden relatív, ez a tér az időn kívül és egyszerre valahogy mindenki idejében létezik. Az órák közt szobor áll, egy arctalan családot ábrázol: Egy szebb holnapért – olvasom a táblácskán.

Valahonnan zene hallatszik, egy furcsa dallam, nem tudom megállapítani, hogy milyen hangszertől eredhet. A muzsikát követve a francia pavilonban kötünk ki. Préselt farostlapokkal hangszigetelt belső tér fogad, benne több hangszerrel, amiket a művészek néha meg is szólaltatnak. Külön stúdióban ül a hangmérnök. A miniszínpad előtt néhány szék, így az érdeklődők kényelmesen hallgathatják az improvizált kis koncerteket.


A szerző Geta Brătescu művei előtt 

 

A román kiállítóteremben a 91 éves Geta Brătescu Apparitions címszó alatt szereplő munkái láthatóak, melyek felölelik alkotó évei minden egyes szakaszát, és néhányuk először van kiállítva. Geometrikus rajzok, élénk színek jelennek meg az egyik falat borító rajzokon, tükörben fotózott fekete-fehér, visszeres végtagok a másikon, kollázsszerűen kirakott önarckép, amott indigószínű, első ránézésre teljesen egyforma vászondarabok fakeretben. Az önmegismerés folyamata, a fizikai és a mentális tér találkozásában teljesedik ki. „Az emlékezés jelenség. Egy epifánia, mint a művészet”, – olvasom a művésznő egyik interjújában.


Várnai Gyula rekonstruált világbéke emklékműve

 

A magyar Várnai Gyula kiállítása számomra nagyon száraz, hiányolom a szubtilitást, a rejtett mondanivalót és a mélyebb tartalmat. A kiállítás címe Peace on Earth, mint ahogy ezt a hatalmas neonlógó is jelzi, alatta fehér galamb olajággal. Várnai installációja annak a békeszimbólumnak a rekonstruálása, ami 1958-tól az 1990-es évek elejéig Dunaújváros legmagasabb épületét díszítette, mint a hidegháború univerzális utópiájának hírnöke. Napjainkban Európa, az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország és Kína közt feszülő ellentétekkel hozható összefüggésbe, a világbéke utáni folytonos vágyra utal. A Rainbow installáció egy a 60-70-es évek kitűzőiből álló gyűjtemény, szivárvány formába rendezve. A mű optimista jövőképet hirdet, egy konfliktusokon felülkerekedő békevíziót. Nem tudom eldönteni, hogy ez így ebben a formában nekem még nagyon kevés, vagy már túl sok...


Textilművek az Arsenaleban

 

Második nap a hajógyár területén berendezett Arsenaléban bolyongunk. A legelső csarnokban különféle textilinstallációk, cérna és madzag életre keltése a legszokatlanabb technikák segítségével, többméteres, élénk színű hatalmas anyaglabdacsokból álló fal, ami egész a padlóig „folyt”, amibe, – bármennyire is kísértett a vágy – nem volt szabad belehuppanni. Az Arsenale termeiből sem hiányozhattak a vetítések, az elsötétített szobák, ahol pár perces videókat vagy animációkat vetítenek. Amit mindenképp ki kell emelnem, az Vajiko Chachkhiani csodálatos esőháza, azaz a grúz pavilon. Egy valóságos faházról van szó, benne az egyszerű élet mindennapi kellékei: néhány bútor, egy bádoglavór, bögrék, szegre akasztott száradó fűszernövény. Benn esik az eső. Igen, folyamatos, lassú eső csordogál a mennyezeten keresztül, egy falba szerelt öntözőrendszerből. Minden ázik, a fából készült falak, az ablakkeretek, a padló víztől duzzad, kesernyés nedvességszag terjeng a levegőben. Szeretem ezt a szagot, falusi fészert idéz fel bennem, többször is meg kell szagolnom a falakat. Egy dróton lógó villanykörte sárga fénye világítja meg a belső teret, a lucskos árnyékok szétterülnek ebben a málló kompozícióban. Az elhagyatottság és a lassú leépülés szobra ez, egy otthon, ahol már képtelenek vagyunk otthon lenni. Tarkovszkij Zerkalo című filmje jut eszembe róla, az a művészi vízió és a rendezői hozzáértés, ahogyan a vízzel „játszik”, és ahogy az érzékekre képes hatni vele. Lélegzetelállító installáció ez a kis ház, az abszolút kedvencem a Biennáléról. A hajógyár és környéke tökéletes választás az Arsenale számára, egyik hatalmas hangár nyílik a másikból, megvan egyfajta folytonosság, és ami a legfontosabb, az a tér, ami a monumentális művészeti alkotásoknak is otthont tud adni. Kinn kávézók és büfék várják a vendégeiket, kellemes kiülni a vízpartra is, süt a nap, miközben a lúdnagyságú sirályok szemtelenül kunyerálják tőlünk a szendvicset, a kekszet, a csokit.

A grúz pavilonban a ház, amelyben mindig esik az eső

 

Az olasz pavilont a hajógyár végében lévő raktárhelyiségben rendezték be. Az itt kiállított alkotások három művész, Giorgo Andreotta Caló, Roberto Cuoghi és Adelita Husni-Bey nevét dícsérik, a kiállítás címe Il mondo magico, A varázslatos világ. Gyéren megvilágított, fűtött térbe érkezünk, balra boncasztal és különféle (horrorfilmekben látott) eszközök, csipesz, fogó, viaszformák, rongydarabok, vegyszeres flakonok. Savanyú, áporodott szag úszik a levegőben, mint a romlott ételé. Jobbra egy alagút, mint melegház, felfújható átlátszó fóliából, vakító, hideg, fehér fénnyel megvilágítva. Az alagútból jobbra és balra kicsi, kör alakú „szobák” nyílnak, bennük egy vagy két üvegből készült, keresztet imitáló koporsó. A koporsókban keresztrefeszített testhelyzetben fekvő, az oszlás különböző stádiumában lévő viaszszobrok. Penészes, elszíneződött és torz emberalakok, Roberto Cuoghi Imitazione di Cristo című alkotásai. Több látogató arcán megbotránkozás vagy értetlenkedés látszik, többen a sáljukat az arcukra szorítják a szag miatt. A levegőben penészspórák terjengenek – figyelmeztet a fehér táblácska, ez a pavilon nem szerencsés azok számára, akik allergiásak erre. Az alagútból kiérve szinte agyoncsap a látvány, ahogy elém tárul a többméteres fekete fal, amit oszló, csonka viasztestek és végtagok borítanak. A fal két oldalán egy fej, kéz vagy láb „ég” üvegablakkal ellátott krematóriumokban. Barátaimtól már legalább két órája elkóboroltam, úgyhogy van szerencsém egyedül megélni a pillanatot ebben a kínzókamrában. Végül is nem bántam. Cuoghi ezzel a mítoszromboló nyers karnalitással tökéletesen szemlélteti a kíméletlen mulandóságot, magát a halált. Ide most nincs szükség nagy szavakra. Ugyanebben a pavilonban egy lelátóhoz hasonló, széles és több méter magas lépcső vezet, vezet valahová, ám a sötétben nem igazán lehet látni, hová is. Figyelni kell, merre lép az ember, főleg, hogy kell egy kis idő arra, hogy a vakító fóliaalagút után a szem hozzászokjon a sötétséghez. Pár másodpercnyi elcsendesülés következik, bámulás bele a semmibe. Aztán fokozatosan tárul elém a látvány: a hangár tetőszerkezetének kivetülése a gigantikus tükörre, ami alá volt elhelyezve. Olyan, mint egy tó felszíne, el sem lehet látni a végéig. A képzeletben transzformatív erők rejlenek, ez valóban egy varázslatos világ.


A fóliaalagút és az elmúlás szimbólumai az olasz művészek értelmezésében


Utolsó nap a Palazzo Fortuny-ban nyílt Intuition nevű kiállítást nézhetjük meg. Innen kiemelném Marina Abramović Christal Structures elnevezésű kristályoszlopait, melyek a művésznő elmondása alapján nem kiállítási, hanem interaktív, energiacserét elősegítő tárgyak. Olyanok, amelyek érzékelhető kapcsolatot hoznak létre a kiállítás résztvevői közt, de a művész és a publikum közt is. Egy kristályoszlopot egyszerre két ember „használhat” úgy, hogy szemben állnak egymással. Hogy az energiacsere valóban végbemegy-e, s hogy ez milyen hatással van az egyes emberekre, azt döntse el mindenki maga.

A november végi zárásig még jónéhány agyaggolyó készülhet

 

Az épület legfelső emeletén szintén egy interaktív kiállítás fogad. Hatalmas, ovális asztal áll a terem közepén, körülötte sámlik, az asztalon több ezer agyaggolyó. Néhány látogató az asztalnál ülve kisebb-nagyobb golyókat gyúr, és a májustól novemberig tartó kiállítás termékei valóban nagy számban sorakoznak. Tudatosan hagytam a végére az utolsó alkotást, Anish Kapoor White Dark VIII absztrakt installációját. Egy konkáv körről van szó, mely fehér sterilitásában a forma tökéletességére kíván rámutatni, a fény és árnyék térmanipulációjára. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz alkalmam látni egy igazi Anish Kapoort, ezért örülök, hogy ez a pár napos velencei kirándulás méltó módon zárul.


Marina Abramović kristályoszlopai energiacserével kecsegtetnek

 

Az 57. Velencei Biennalén kiállított műalkotások többsége egy utópisztikus jövőkép körül levitál. A jelent, gyakran a múlt politikai elnyomásainak tükrében, mint egy tranzitállapotot szemléltetik, miközben a békét hirdetik, legalábbis arra hivatottak, hogy elviselhetőbbé tegyék máinkat. Olajfestékkel a vásznakon, agyaggal, fotókkal, installációk segítségével, zenével vagy fénnyel, a művészet célja mindenkor a provokáció. Hogy előidézzen bennünk valamit, és miért ne, segítsen a megértésében. 

Anish Kapoor White Dark VIII absztrakt installációja



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!