Könyvhét és közélet

2017. 06. 12. 22:33

Tasnádi-Sáhy Péter időlegesen elpárolgó kedvetlensége az Ünnepi Könyvhéten.

 

Olvasni jó, a Könyvhéten is a Vörösmarty téren    A szerző felvételei

 

Előrebocsátom, a 88. Ünnepi Könyvhét nem talált ünnepi hangulatban, jóllehet Gáfalvi György – kiadónk, a Holnap Kulturális Egyesület és a pesti Noran-Libro Kiadó közös gondozásában megjelent – Kacagásaink című könyve a Romániai Írók Szövetégének rangos elismerésével (Az Év Könyve Romániában kisebbségi nyelvek kategóriájában) utazhatott a Vörösmarty térre, ami bőven adhatna okot az örömre.
Ha a kedvetlenség forrása (pusztán) magántermészetű depresszió lenne, ez az írás is okafogyottá válna, hiszen már Petőfink is megmondta: aki csak a saját fájdalmáról fütyürész, az kerülje a klaviatúrát (ha nem tudsz mást, csak eldalolni...).

A díjnyertes Gálfalvi-kötet plakátja, mellette kínálat az egyik könyvheti standon

 

Attól függetlenül, hogy (könyvheti) rosszkedvem közügynek tekinthető, mégis nehéz megfogalmaznom, miben áll nyilvánosságra is tartozó része, ha már muszáj, talán valami olyasmit mondanék: egy bizonyos szomorú tendencia okozza.

Ennek kimutatásához javaslom elolvasni, meghallgatni a tavalyi megnyitóról az azóta elhunyt Esterházy Péter beszédét, illetve az ideiről Závada Pálét, különös tekintettel a politikához fűződő viszonyra.
Míg tavaly – bizonyára habitusból adódóan is – Esterházy fanyar humorral, távolságtartással, az egyetemes emberi értékek hétköznapok által érinthetetlen trónusáról említett aktualitásokat, (kultur)politikát, addig a napokban Závada már a támadott, veszélyes ostrom alatt álló vár védőjeként mondott, erősen földhözragadt, harctéri
beszédet. Zongorázni (vagy stílusosabban: szaxofonozni) lehet a különbséget.


Standok és látogatók a Vörösmarty téren

 

Esterházy (általam is) sokat idézett A szavak csodálatos életéből című írásának első bekezdésében az írót a prímszámokhoz hasonlítja. Azt mondja „írónak azt nevezzük... hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a mindenséggel mérd magad!)”, és tavaly, egyik utolsó nyilvános szereplésén, mint tudtommal minden korábbin, és egész életművében, ennek a kívánalomnak meg is felelt.
Idén viszont az embernek (legalábbis nekem) az az érzése (érzésem), hogy az érinthetetlen trónus, az oszthatatlanság eszménye nem látszik ki a napi mocsok alól. Hiszen mind a CEU, mind a civilek ellen hadjárat, mind az autokrácia elleni küzdelem fontos ügyek, viszont még a valósnál is elviselhetetlenebbek, ha nincs olyan perspektíva, ami segít, utat mutat, kilátni belőlük, nemhogy a hétköznapokban, de még ünnepi alkalmakkor sem.
Nem az az író (az Esterházy-féle definíció szerint), aki vészterhes időkben meg mer szólalni, hanem aki képes minden mással össze nem téveszthető hangon, az oszthatatlanság perspektívájából beszélni. Az író eszménye nem a hős, hanem a bolond. A szent és fejedelmi bolond. Sajnos, hogy nem minden prím ikerprím: Esterházy és…


Csukás István dedikál

 

No de mindezek ellenére úgy alakult, hogy vasárnap délelőtt mégis tettem egy kört a Vörösmarty téren, és borús gondolataim, jóllehet csak időlegesen, de elpárologtak: egyrészt mindig öröm sok embert látni könyvek között fel-alá sétálni, másrészt mert látszik, hogy az olvasó – sötét jóslataim ellenére – vészterhes időkben is képes megfelelő rátalálni a megfelelő perspektívára: míg a sok dedikáló szerző tollában száradt a tinta, Csukás István asztala előtt kígyózó sorban álltak a magyar anyák, apák, nagyszülők, hogy a következő generáció dedikált kötetből ismerkedhessen Süsü, Mirr-murr és Pom-pom kalandjaival.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!