„Mi mit hív elő, mi mit fed el”

2017. 06. 28. 22:33

Újabb vendéganyag a Dunszt.sk portálról: Szabó Lovas Emőke írása Nádas Péter Világló részletek című kötetéről.

 

A szerző és a jobb erdélyi-partiumi könyvesboltokban is megvásárolható új kötet borítója

 

Idén áprilisban, a könyvfesztiválra jelent meg Nádas Péter kétkötetes memoárja, a Világló részletek. A szerző új kötetében is sajátos elbeszélői nézőpontot választott: az emlékirataiban egész eddigi írói gyakorlatával szembemegy, hiszen a zár(t)szerkezetes fikció helyett a dokumentumoknak ad teret. Miközben ezúttal is folyamatosan ütközteti az általánost az egyénivel, a közösségit az individuálissal, a véltet a valóságossal, a tudatosságot és az aprólékos megkomponáltságot az elmosódott emlékek véletlenszerű derítésével.

A saját családtörténetén keresztül írja meg a diktatúrák történetét – szembeállítva a szülei „kommunistaságának” történetét az ötvenes évektől Magyarországon valóságosan hatalmon lévő moszkovitákéval. Az egyéni történetét pedig a szülei, felmenői élettörténetéből próbálja meg kiszűrni. Kezdve egészen az országgyűlési képviselő dédapától, Mezei Mórtól, aki Jókai tarokkpartnere volt, az 1956-os forradalom kitöréséig. Eljátszva közben azzal, hogy saját magát, azaz a világára rácsodálkozó én-elbeszélőt a zsidóság 2000 éves történelmi kontextusába helyezi.

 

A mű kulcsa Nádasnak az ugyanezen a címen, csupán más alcímmel (Egy agg fényképész búcsúja az analóg fotográfiától) 2010-ben az Új Forrásban megjelent esszéje, amely elválaszthatatlan a memoártól, csakúgy, ahogy a szerző írói tekintete elválaszthatatlan a fotóművészi életművétől. Családtagjainak portréi elválaszthatatlanok saját árnyékportréitól, ahogy az általában vett, a tizenkilencedik században gyökerező, antik hagyományú, de az avantgárdban kiteljesedő árnyékportréktól is (lásd Markója Csilla: A mérleg nyelve. Szó és kép Nádas Péter művészetében. Jelenkor Meridián, Pécs, 79.). Nádasnál ezek az autonóm, éles árnyalakok nagyon is önálló életet élnek. Szereplői a Szirénének című drámájának alakjaihoz hasonlóan a fekete (a háború hádészi borzalmai) és a fehér (az őstűz, a láthatatlan isteni) végletei között létező szürke árnyékok, egymás és saját maguk hasonlatai, akik a valóság és az emlékezet síkjai között mozognak. Nádas a portrék megrajzolásánál lemond a szórt fény absztrakciójáról, és alakjait direkt fénybe állítja.

 

„A szórt fény a karakterizálás legegyszerűbb eszközétől fosztja meg a fényképészt, nincsen többé mit mivel kiemelnie vagy elfednie. A fényképészetben végül is tényleg minden a fényrajzolásról szól, azaz a fény rajzolóképességéről, a fény és az árnyék egymásban mért viszonyáról, még akkor is erről van szó, ha a jellemzésről, karakterológiáról vagy magáról az ábrázolás némely más effektusáról sikerült is lemondaniuk.” (VL II., 45.)

 

A memoár történelmet, családtörténetet és valóságot feltáró, azaz a huszadik század nagy csalástörténeteit leleplező elliptikus gondolatfolyamai is az örökös „hiány” köré szerveződnek. Ráadásul ezek a valóság-lemezek és emléksíkok is folyamatos tektonikus mozgásban vannak, hol összeütköznek egymással, hol felgyűrődnek egymásra. Nádas úgy dekonstruálja, „írja szét” életének momentumait, hogy addig nyújtja egy-egy történet megvilágítási idejét, amíg elkerülhetetlenül bemozdul a fényképező zárszerkezete. Az így létrehozott árnyékképek nem csak felfedik, hanem egyúttal el is tüntetik, eltakarják a valódi történetet.

A derítésnek és az elfedésnek ez a sajátos ütköztetése a nyelv szintjén is megjelenik: a szavak megértését azok etimológiája, kontextusa, az összetett szavak értelmét az összetételi tagok önálló jelentései zavarják, folyamatosan: „a hűbériség, ezt tőle hallottam először a szófejtéssel együtt, ura van a béresnek, urához hű béres, béres, akinek a munkájáért termésben vagy pénzben bér jár, úrbér, úrbéri birtok, (…) tőle hallottam először egy valamilyen ünnepélyesen világító csillár alatt, (…) talán a parlamentben, nem tudom, hol. Jog. Jó, igaz és szép. Jogász. Fogász. Fogalmi hüvelyek, fogalmi burok, amelyek jóval később nyerték el tartalmukat, ha elnyerték egyáltalán. (…) A tudomásulvétel legrégibb foszlányain, üres neveken, hangzó formákon ragadnak meg az egyre növekvő információs bokrok.” (VL I., 91–92.) Ráadásul Nádas a saját hosszan kitartott, oratórikus elbeszélői hangja mellett különböző nyelvváltozatokat is használ: a szülei és a nagynénik, nagybácsik mozgalmi szlengjét, a nagymama jiddisét, a nyilasok, a cselédek stb. nyelvét. Miközben a Nádas-szövegek zenei szervezettsége, a zenei hangok és zenei csendek, a tételek viszonyai és a tételek közötti csendek itt is – a szöveg fejezetekre osztottsága, szünetei és berekeszthetetlensége miatt – még hangsúlyosabban jelennek meg. „(…) inkább zenélek, mint beszélek” – írja Nádas Hazatérés című esszéjében. Vagy másutt: „a Családregénytől kezdve minden szó hangalakját külön megnéztem, elkezdtem mérni ezeket a ritmusokat.” (Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel. Jelenkor, Pécs, 2006, 115–116.)

Nádas író tekintete és a regény szerkezete is egyfajta ősi rendhez, működéshez tért vissza. Pillantásával „az élő emberi test érzékiségéből kialakuló képi érzet”-et követi. (Lásd Nádas Péter: Egy próbanapló utolsó lapjai. In Nézőtér, Magvető, Budapest, 1983, 149.) Képei, ahogyan a jó fotó is, a felismerés pillanatában készülnek. Ahogyan a Világló részletek esszéjének Nádas-alteregó Akahitója éppen azokat a háborús borzalmakat raktározza el képi emlékezetébe, amelyekről elfordította a tekintetét: a rakparton fekvő hullákét az ostrom után, vagy azt a pillanatot, amikor anyját és a csecsemő Nádast egy becsapódó bomba detonációs ereje egy bérház falához vágta. A gyermeki tekintet tisztaságára és a traumajellegű emlékezésmechanizmusokra később rakódnak rá a különböző ideológiák, hazugságok és akarások. A zárt képi világ kevesebb teret ad a képzeletnek, mint önmagában a szövegvilág adna.

 

A felvidéki kulturális portálon megjelenő írást teljes terjedelmében itt olvashatják.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!