Rossz román, jó román, meg az átírt tízparancsolat

2017. 08. 24. 19:35

Az első világháború harctereire vezényelt székelyföldi egységekről legendák keringnek a mai napig. Pedig a Székelyföldről Galíciába rendelt katonák sorsa meg volt pecsételve. Korszerűtlen katonai ellátmány, hónapokon át tartó rostokolás a lövészárkokban, nemi erőszak a fronton, egymásnak feszülő magyar tisztek és román közkatonák. Nagy József történész előadása a székely hadosztályok 1916-1917-es galíciai hadviseléséről a Vásárhelyi Forgatagon. Parászka Boróka beszámolója.

 

A marosvásárhelyi 22. gyalogezred első menetszázada   Fotó: Nagy József gyűjteménye

 

„Rajongói tábora” van a történelmi előadásoknak Marosvásárhelyen, nem véletlenül: a Kós Károly Akadémia és a Borsos Tamás Egyesület évek óta szervez ilyen eseményeket, a történelmi újragondolásnak, kritikának és a nosztalgiának is van itt fóruma. A székely hadosztályok első világháborús szerepléséről szóló augusztus végi előadáson kifejezetten sokan voltak (ez a sok, bő harminc hallgatót jelent). Nyilván azért, mert a közelgő 2018-as centenárium miatt is fokozott az érdeklődés: ki gyakorol újfent hatalmat a történelmen?

 A Borsos Tamás Egyesület Teleki Tékában meghirdetett előadása fontos dologra világított rá: ha a történelmi traumák oldása, a párbeszéd erősítése a cél, a megemlékezés nem fókuszálhat csupán egy-két jelképes eseményre, évfordulóra. Nagyon fontos a kontextusba helyezés, a mikrotörténeti, helytörténeti, hadtörténeti feltárás.

Nagy József erre nyújtott néhány kiváló példát Marosvásárhelyen, amikor a székely hadosztályok galíciai hadviselésének dokumentumait elevenítette fel. Ezekben az alakulatokban, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében mutatkoztak meg élesen, mondhatni ölre menően a belső frontok, szembenállások. Például 1916 őszén, amikor kifulladt az orosz támadás, Románia hadba lépett, és megtámadta a Monarchiát. Azokban a napokban egyértelmű volt, hogy „meg kell védeni” Erdélyt, de ez mást és mást jelentett a Monarchia katonái számára. A magyarok – mondta Nagy József – lázadtak, és haza akartak menni az ukrán frontról, hogy védjék az otthoniakat, a „magyar hazát”. A hadosztály fele azonban román volt, így a hadvezetés, elővigyázatosságból nem egyezett bele a hazatérésbe: senki sem tudta biztosra, a hazatérők melyik fronton kötnek majd ki. Így történhetett, hogy 1916-ban úgy zajlanak az erdélyi harcok, hogy azokban alig vesznek részt erdélyi katonák.

Az orosz télben menetelő székely katonák

 

Egyetlen székely gyalogezred volt színmagyar, a Császári és Királyi 82. ezred, amely Csík vármegye és Udvarhely környékiekből állt. Ezt az egyet engedték haza, négy másik erdélyi honvéd gyalogezred Galíciában maradt – emlékeztettek Marosvásárhelyen.

1916 őszétől 1917 tavaszáig a Dnyeszter felső folyásánál, a mai Kárpátalján túli területeken, Lembergtől (Lvov) délre építik ki állásaikat az erdélyiek, és hosszú frontéletre rendezkedtek be. A katonák ez alatt az idő alatt kiszakadtak a polgári környezetükből, sáros-vizes futóárkokban élték az életüket. A leépülés hosszú, gyötrő időszaka volt Galícia. „Mi értelme volt otthon,  gyerekkoromban megtanulni késsel-villával enni, ha most a földön, sárban, vízben kúszva, körömmel kell feltépni a konzervet, hogy ételhez jussunk” – idézte fel Nagy József a hátramarad katonai beszámolót. A visszaemlékezések, levelek, beszámolók szerint a katonák pontosan tudták, hogy az ellenség fegyverein túl milyen veszélyek leselkednek rájuk, milyen átalakuláson mennek át, és nehezen dolgozták fel.

Ebben az időszakban hosszan szüneteltek az összecsapások, és ahhoz, hogy megőrizzék a katonák mentális állóképességét, kint a galíciai fronton megpróbált a hadvezetés felépíteni egy második Erdélyt, egy második otthont: hazautaló jelképekkel, épületekkel, szobrok fából készített másával vették körül a katonákat. Voltak fenntartható illúziók, és voltak olyanok, amelyek hamar szertefoszlottak. A lövészárkokban várakozva is folyamatosan készenlétben kellett lenni, az ellenség minden mozdulatát követni kellett. A dokumentumok szerint – magyarázta a Borsos Tamás Egyesület meghívottja, Nagy József – nem csak azért, hogy az első vonalakban megelőzzék az esetleges támadásokat, hanem azért is, hogy ellehetetlenítsék a frontvonalakon túlnyúló fraternizálást és üzletelést. (Amely azonnal beindult, amint az lehetséges volt. Az orosz katonák éheztek, a csempész- és cserekereskedelmi hálózatok villámgyorsan kiépültek.)

A „nagy háborúra” hadászati szempontból felkészületlenül indult a székely hadosztály. A hadviselést két évvel a hadbalépés után, 1916 körül „automatizálják” a Galíciai fronton: ekkor jelennek meg tömegével az aknavetők, a rohamsisakok. Először csak az olasz frontot látták el, aztán a galíciai frontra is jutott ezekből az eszközökből. A harc ide-oda hullámzott, egymás árkait foglalták el, gyakoriak voltak a test test elleni összecsapások (megesett, hogy a hatalmas hóban lapátoló, lövészárkot takarító katonák lapáttal estek egymásnak). Annyira változott, hogy ki hol áll, hol kezdődik a front egyik oldala, és hol a másik, ki hol támad és védekezik, hogy egy idő után az érintett frontszakaszok össze-vissza lyuggatott, áskált holdbéli tájra kezdtek hasonlítani.  Nem csak az aknavetők, rohamsisakok hiányoztak, hanem az infrastruktúra is. Fából ácsolt hadállások, szekeres utánpótlás: így zajlik az élet hónapokon át, kevés a teherautó, lovak ezrei vannak szolgálatban, és ezeknek  az ellátása-gondozása is kihívást jelent.

 A legnagyobb gondot azonban nem az infrastruktúra hiánya, nem a korszerűtlen ellátmány okozta, hanem a tétlenség és a bezártság. Naphosszat ültek a székely hadosztály tagjai a lövészárkokban, és vártak – idézte fel a hadtörténész a nagy háború szürke és még szürkébb hétköznapjait. Nem csináltak semmit, csak vártak.  Egy hetet,  tíz napot tartották az embereket az első vonalban, ezután rövid időre hátrább vitték őket, hogy enyhítsék a terhelést.

A pihenőidőszak alatt fürödtek, tisztálkodtak, hozták rendbe magukat. És ekkor „látogatták meg” a környékbeli falvakat – Nagy József hosszabb szünettel bízta hallgatói fantáziájára, hogy miben volt része ekkor a székely hadosztályok tagjainak. A közönség halk nevetgéléssel jelezte, hogy tudja, miről van szó: az első világháború idején, ezen a frontszakaszon sem volt ismeretlen a mindenkori háborúk egyik legelterjedtebb hadviselési módja, a nemi erőszak.

A háborús traumákról gazdagon beszámolnak a tábori lelkészek által hátrahagyott dokumentumok: feljegyzések, naplók, levelek. A harcra való felkészítés, az ellenség dehumanizálása szisztematikusan folyt a monarchia propagandaanyagaiban. Jellemző például, hogy a harctéren kiosztott imakönyvekben a tízparancsolatból hiányzott az, hogy „ne ölj”. 

Zsidó menekült család a Monarchia katonái körében Galíciában

 

Az, hogy ki az ellenség, 1916 után vált nehezen meghatározható és kezelhető kérdéssé az erdélyi hadosztályokban. Csak egyetlen alakulat volt, ahogy korábban már szó volt róla, „színmagyar”, így az etnikailag vegyes egységeket kellett folyamatosan egyben, harcképesen tartani. Amíg a közös ellenség Oroszország volt, addig ez, az oroszokkal szemben, viszonylag könnyen ment. 1916 után, miután a román királyság megtámadta a Monarchiát, megváltozik a helyzet. Propaganda anyagok lepik el a frontot arról, ki a jó román (aki a monarchia mellett harcol) és ki a rossz román (aki a királyságot támogatja). Az előbbiek harctéri értékeit dicsérik, méltányolják, az utóbbiakat megszégyenítik, megalázzák. Érezhető a fronton a megkülönböztetés miatti feszültség, sértettség.

A bizalmatlanság olyan mértékűvé válik, hogy 1916 augusztusában elrendelik a román katonák leveleinek cenzúrázását. Hogy ez pontosan mit jelent, nem tudni, egyetlen ilyen okokból cenzúrázott dokumentum sem marad fent. 1917 elejére jelentőssé válnak az emberveszteségek, bevetik a tartalékosokat, akik kevésbé képzett és elkötelezett katonák elődeiknél. Jellemző, hogy a tisztek többsége ezen a frontszakaszon magyar, a közlegények többsége pedig román, így februárban kiosztásra kerülnek az „oláh-magyar szótárak” is: a Monarchia katonái kénytelenek tudomásul venni, hogy ha akarnák sem értenék egymást.

Ezzel az egymás iránti fokozódó gyanakvással, meg nem értéssel küzdenek az erdélyi, székely és román katonák a galíciai fronton. Ezt hozta haza, az, aki hazatért. Konfliktusaik, elszenvedett traumáik nélkül nem érthető sem az 1918-hoz vezető út, sem a trianoni döntés  következményei: Nagy József előadása a Vásárhelyi Forgatagon túllépett a nosztalgiákon. Talán tett néhány lépést a sérelmek oldása felé is. Hátha lesz még több ilyen az oly sok feszültséggel várt centenáriumi évben.



Ez is érdekelheti...

Hát nem a román az első nyelv?
A romló minőségű közélet rossz döntéseket hoz

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!