A magyar beteg

2017. 07. 03. 18:40

Egyetlen közös nyelvünk van: a lekötelezés, a hála, a megvesztegetés, a kiszolgáltatottság, az alá- és fölérendelés nyelve. Azt beszélik románok és magyarok egyaránt, itt, a frontvárosban, Marosvásárhelyen. De egymás szavait szájukra nem veszik. Parászka Boróka tárcája.

 

Hat beteg fekszik a marosvásárhelyi kórház egyik kórtermében. Kint kánikula, bent sűrűsödő emberi gőz: vizelet, izzadtság, gyógyszerszag keveredik. Az ablakon nyomtatott, román nyelvű felirat: „A kilincs rossz, ne nyisd ki!”. Engedelmesen fulladoznak a betegek a kórteremben, a zárt ablak mögött. Ha a szabály az, hogy nincs levegő, akkor nincs levegő. A kórház az kórház. „Jó itt” – mondja az ismerős, akihez látogatóba jöttem. „Itt legalább van, akivel beszélgetni. Az intenzíven, ahol korábban voltam, nem beszélgetnek az emberek, csak hallgatnak, hallgatnak, aztán meghalnak”. Mellkasa hullámzik, ahogy küzd a levegőért. „Ez egy nagyon jó kórterem, mert itt mind magyarok vagyunk. Mind az öten. Az az egy szerencsétlen hatodik, hát az nem ért semmit. Az román” – magyarázat közben oda is bök a szembe ágyon fekvő „románra”. Hatvan körüli nő, fején turbánszerűen feltekert törölközővel. Mozdulatlanul fekszik, ágya oldalán műanyag cső vezet végig, azon keresztül egy zacskóba csöpög a sárga lé, vizelet. Csöpp, csöpp, folyamatosan jön a nedvesség, innen tudni, hogy él. Én látni vélem, ahogy a turbán alól visszavillan a tekintete, amikor ráböknek, de nem törődik vele senki.

Az öt asszony, a magyarok, megbecsülik, hogy együtt lehetnek. Nem is beszélgetnek igazán, csak sóhajtoznak, akár egy szavak nélkül éneklő kórus. Mély, gömbölyű a és nyílt széles e hangokkal telik meg a kórterem: „jaaahhaajaaaa”, „eeeejjeeeeeej”. Ha románok lennének, zártabbak lennének a hangok, nem tüdőből, torokból szakadnának ki, csak valahonnan a nyelv hegyéről peregnének szerte szét. Akkor azt hallanánk, röviden, panaszosan „vai-vai”. Mindig azok hangosabbak, akik többen vannak. Hol a jaaj, hol a vaai. Ezek a pár ágyas kórtermek pont olyanok, mint a vidék, az ország, ahol élünk. Aki ide bekerül, nem csak azt lesi, ki az orvos, az asszisztens, milyen a gyógyszer, a műtét, az ebéd. Azt is, hogy kik vannak többen körülötte. Valakik mindig többen vannak, valakik mindig kevesebben, valakik mindig hangosabbak, valakik mindig csendesebbek. Végül elhallgatnak mind.

Magasra tornyozott hajú, vasalt egyenruhás, messzire illatozó asszisztens lép be. „Ez román, de rendes, mert adtunk neki” – kacsintanak a betegek. „Elintéztük vele” mondják a magyar betegek magabiztosan, fulladozva a zárt ablakú, zárt ajtójú cellában, ami a kórterem. Nem mondják, hogy mit „intéztek el”, nem is fontos. Ki-ki a zsebébe dugott ezt azt, pénze, baja szerint, amit tudott. Csak a magyarok „intézkednek” így. A románok is adnak mindenfélét, de ők azt mondják erre: a problémák „megoldódnak” (se rezolvă), így, passzív szerkezetben, mintha a hatalom valahol egészen máshol lenne, nem az ápoló zsebe és a beteg közötti térben.

Évek óta ismerem ezt az ápolót. Mindig úgy jelenik meg, mintha semmi köze nem lenne ehhez az élve bomló, szagló, málló környezethez. Mintha véletlenül járna erre, és nagyon vigyázna arra, hogy élére vasalt ruháján ne essen folt, gyűrődés. Úgy viselkedik a betegekkel, mintha nem várt vendégek kedvére tenne mégis, valami szigorúan értelmezett vendégtörvény szerint. Uralkodik a kedvtelenségén és irtózatán, ha már úgy hozta a sors, hogy a munkarend szerint, néha a kórtermek felé kell térnie.

Porcelánkörmeivel óvatosan bontogatja a gyógyszeres dobozokat. Vigyáznia kell, egy ilyen manikűr több, mint egy napi bére. „Rendszeresen szedi a nyugtatót, vagy csak szükség esetén?” – áll meg az egyik magyar beteg ágyánál. Nem néz a nőre, valahova előre tekint, túl a falakon, abba a parfümillatú, jól polírozott világba, ahonnan rövid időre ide látogatni kényszerült. Ha a nőre nézne, látná, hogy a hetven körüli gömbölyű nő úgy ül az ágyán, mint egy óvodás kislány, akinek mindent megvettek a szülei, hogy ne féljen. A lánya színes, széles csíkos török gyártmányú pizsamát hozott neki, még a látogatás elején. Az olcsóbbik, piacos fajtából, de újat. Műszőrme bojtos ciklámen papucsot is kapott, rajta még az árcímke. Ne mondja senki, hogy még egy rendes pizsamája, papucsa sincs az öregasszonynak. Megnézik az embert, pláne, ha magyar. Csak a pizsama felső felét vette fel, mert lehajolni nem tud. Nadrág nincs rajta. Gömbölyű hasán hatalmas pamutbugyi, a köldökét is eltakarja. Olyan benne, mint egy jól gőzölt túrógombóc. Tördeli a kezét a néni, megszeppen a kérdésre. Tanácstalanul néz a rá nem néző nőre.

Az ápoló pontosan tudja, mi történik. A beteg, a magyar beteg nem érti, mit kérdez tőle. Nem tud románul. Tudja, hogy teljesen reménytelen, nem fogják megérteni egymást, de azért megismétli a kérdést, jól begyakorolt módon, megteszi, amit a kötelességének gondol. Hangosabban és lassan beszél, jobban artikulál. Közben gesztikulál. Előbb, mintha gyors mozdulatokkal aprítana valamit a tenyerébe. „Rendszeresen szedi a nyugtatót?”. Majd megáll, és egy ujját mutatja fel „vagy csak néha-néha?” Fontos lenne a válasz, e szerint osztja el az újabb adag gyógyszert.

A gömbölyű nő még fennebb húzza hasán a pamutbugyit, mintha teljesen el akarna bújni az ápoló elől. „Nem értem drága” – feleli magyarul, a drágát elnyújtja. Drááága –  panaszkodik, vagy fedd, nem tudom. Az ápoló harmadszor, negyedszer ismételi ugyanazt a mondatot, egyre lassabban, egyre hangosabban. Egyre élesebben csikordulnak ki szájából a hangok. Közben hol a levegőben szeletel, hol felfelé lendíti az ujját, valahova az ég felé. Az atyaúristenit, hogy nem értik egymást. Túlpörgött automata, egy elszabadult robot nővérke ruhában.

Az ötödik megismételt kérdés után lépek oda fordítani, így harminc másodperc alatt kiderül, mennyi gyógyszer jár estére. A robot tudomásul veszi, de nem köszöni meg a segítségem. Nem néz rám sem, azok közé tartozom, akiket nem vesz észre. Tovább lépdel, gyorsan halad el a magyar ágyak mellett. Csak a román ágynál áll meg egy pillanatra. Eligazítja a takarót a turbános nőn, majd a vizeletes zacskót is elrendezi. Úgy látom, végig is simít rajta. Pillanatig tart csak a gyengédség, siet ki a forró, tikkasztó kórteremből.

A törökpizsamás nő rátartian, gurgulázva nevet az ágyon. „Nem tudok én románul” – kurjantja az ápoló után. – Honnan tetszett jönni? – kérdezem, és kicsit csúsztatom az e-t valahova az á és az é közötti pályára. Azt gyanítom, udvarhelyi vagy háromszéki, azért nem tud románul.  Ott csak magyarok élnek, gyakori ez az egynyelvűség. Szeretnék valami számára otthonos, „székelyes” dialektust eltalálni, ahogy hozzá beszélek. „Vásárhelyi vagyok” – mondja, és hosszú, felszabadult csevegésbe kezd, velem, a magyarral, mert mi értjük egymást, s ezért összetartozunk. Itt élte le az életét, ebben a mára román többségű városban, kisiparosként dolgozik még mindig, és az egyik ismert lakótelepen él, ahol az „igazi” vásárhelyiek laknak. Nem azok a betelepültek. Azok a románok. Próbálom kitalálni, miért nem tud, vagy nem akar románul beszélni egyetlen szót sem? Hogy telhetett el a mögötte lévő hetven esztendő így, egy nyelvbe zárva? Csak magyar klienseknek dolgozik? Magyar negyed, magyar utca, magyar iskola, magyar nőegylet, magyar férj, magyar tévé, magyar húsvét, magyar bolt? A magyar gettó határáig tart az élete? Mit gondol az ápoló, akire sok száz ilyen beteg nézett már értetlenül? És aki még véletlenül sem szólal meg úgy, hogy értsék? Aki évek óta mutogat és kiabál? Mit gondolnak egymásról, az ápolt és ápoló, amikor a pénzt, a csokoládét szavak nélkül a zsebbe tömködik? Amikor „elintézik” mégis, hogy legyen valami biztonság és kényelem érzetük ebben a bizonytalan, érthetetlen és élhetetlen, levegőtlen világban? Pontos ára van annak, hogy megtűrjék egymást. Megadják egymásnak, amit meg kell adniuk, nem többet, nem kevesebbet.

Hazafelé a kórházból be kellene vásárolni. A magyar boltba menjek? A románba? Nem állok meg sehol. A hűtőben találok még valami maradékot, azt eszem, hidegen, a falnak dőlve. Kínait.



Ez is érdekelheti...

Oktatási reform, magyar szó nélkül

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!