Butulgatok, butulgatok, butulgatok...

2017. 07. 27. 09:52

Szilágyi Aladár öndiagnózisa.

 

Nem, nincs szükségem se kérdő-, se felkiáltójelre. Az előbbire azért nem, mert a címbe háromszorozott megállapítás kétségbevonhatatlan tényt takar, az utóbbira azért nem, mert kétségbe nem esve – kellő distanciát tartva magam-magamtól –, eléggé higgadtan vettem tudomásul, hogy immár visszafordíthatatlanul a demenciával „büntetettek” egyre népesebb táborába tartozom. Öndiagnózisomon kívül egy, az idős(ödő) emberek istápolásában nagy élettapasztalatra szert tett barátom vette észre rajtam a szellemi hanyatlásnak, ennek a világszerte súlyos népegészségügyi problémaként számon tartott elmekórnak a jeleit.

Barátom ajánlotta, forduljak szakorvoshoz, s igaza lőn: a kórelőzmény felvételét követően fizikális, majd idegrendszeri vizsgálat következett: a pszichiáterem alaposan ellenőrizte a reflexeimet és az agyidegek működését. A dilidoki második menetben elküldött MRI-, azaz mágnesesrezonancia-vizsgálatra, amely részletesen kimutatta, milyen szervi károsodás történt az agyamban. Végül bűbájos neuro-pszichológus tőszomszédnőm egy gondosan összeállított tesztsor alapján állapította meg, hogy milyen mértékben csökkentek a szellemi képességeim. Nos, ebből a kb. egy hétig tartó forgolódásomból, esztendőről esztendőre vastagodó, helyre iratmappa, „személyi dosszié” gyűlt össze. Havonta tiszteletemet teszem a doki rendelőjében, s őurasága havonta újra felírja ugyanazt a három gyógyszert tartalmazó vényt, aminek az árát helyettem az Egészségbiztosító fedezi. Mert szó köztünk maradjon: ha nekem kellene kifizetnem, minden alkalommal a havi nyugdíjam kétharmada bánná!…

Egy szó, mint száz, a demencia számos tünetével kérkedhetek: az emlékezetem enyhén szólva rövidül, csökken, a gondolkodásom lassul, a dolgok részleteinek összerakását célzó, avagy a szintetizáló képességem is satnyul, bizonyos szavak, fogalmak, nevek nem jutnak az eszembe stb., stb. Egyébiránt az elbutulás első jeleit a kezeimen vettem észre: elektrofilozófusként, bár nem voltam ezermester, ifjabb koromban nagyobb gond nélkül cseréltem ki jókora otthonunk teljes elektromos hálózatát („nincs szebb, mint a szerelem, míg a villanyt szerelem!” – áriáztam a létra tetején), manapság viszont egy banális kapcsolócserére se vállakoznék… Ami pedig a szakmám szebbik felét illeti: a huzamos olvasás fáraszt, a szövegértés nehezebben megy, az írás is. Napilapos publicista hőskoromban csípőből lőttem  – akár naponta – egy-egy glosszát, tárcát, miegyebet. Most pedig… egy szimpla jegyzet megírása is nem kis fejtöréssel jár. A nagyobb szövegtömbök, egy-egy íróval, történésszel készített interjú, egyáltalán: a riportjaimhoz szükséges felkészülés, hátterezés legalább háromszor több időmbe, összehasonlíthatatlanul több energiámba kerül.

Persze, persze, méregdrága gyógyszereim rendszeres adagolásán kívül, rendszeres testmozgással (amíg porcaiban kopó lábaim engedik), s rendszeres szellemi edzéssel (amíg kihaló agysejtjeim engedik) kísérelem meg lassítani a megállíthatatlant. Álmatlan hajnali óráimban igyekszem szerre felidézni több tucatnyi világjárásom, kétszázvalahány riportutam történeteit, színtereit, alakjait. Legutóbb – eme témákat kimerítvén, – azon kaptam rajta magam, hogy a magyar nyelv szókincsét próbálom betűrendes formában, fejben felidézni. Még nem merítettem ki az „a” betűvel kezdődő szavainkat. Tiszta demencia…

 

A szerző portréját Fritz Mihály készítette

 


Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!