Színházi (vég)játék

2017. 02. 23. 21:36

Színészekről, a művészet helyéről a változó társadalomban állított színpadra Temesváron előadást Kocsárdi Levente, aki színész, de rendező szakon mesterizik a kolozsvári egyetemen. Színészi szívvel és rendezői tudással, izgalmas színházi nyelven rekviemet komponált. Simon Judit értékelése.

 

A földszinti előcsarnokban egy felborult fejszobor, az emeleti előcsarnokban egy mellszobor dőlt oldalra, szemben a feljárattal egy színész (Horányi László) gitározik és énekel, körülötte táblákon, reszketegen felírva: Ne hagyjátok a színházat, mentsétek meg a művészetet (vagy valami ilyesmi). (Kintről közben behallatszik a kormányellenes tüntetés zaja, az emberek igazságot és jogállamot követelnek. Ez az alapzaj megmarad az előadás alatt is, mintegy hangsúlyozva a színpadon játszódó drámát.)

A temesvári színház stúdióterme előtt színpadi füstben keressük a bejáratot, engem a második ajtóhoz irányítanak a gázmaszkot készenlétben tartó, munkásoknak öltözött színészek. Már ekkor sejtem, rendhagyó előadást állított színpadra Kocsárdi Levente, akinek ez az első rendezése „élesben”.

A termet fal osztja ketté, a falon plazmatévé, éppen a temesvári híradó megy, megismerem a sajtós kollégákat. Figyelem is, meg nem is, amit mondanak, keresem a helyemet a széles lépcsőkön, bemérem, hogy a túloldalon is nézők ülnek, akik bizonyára ugyanazt látják, tapasztalják, amit én. A két oldal között nincs átjárás, a falon nem lehet átlátni. A nézőtéren szabászati bábuk, rajtuk jelmezek. A már látott munkások elkezdik lebontani a falat, a „téglák” lesznek az ülőalkalmatosságok.

A játéktér, azaz a színpad két oldalán ülünk mi nézők, és rájövök, lényegében a kulisszák mögül, a takarásból nézzük a négy színész drámáját. Tőlem jobbra helyezkedik el a valamikori nézőtér, de a tükrök, a plexi a színészek képmását vetik vissza. Önmagukat látják, az életük onnan, a nézőtérről vetődik vissza.

A színpadon négy fekvőhely, néhány szék, jelmezek, maszkok, azaz színházi ruhák és kellékek.

A szereplők egykori karaktereik nevét viselik, úgy szólítják egymást, ahogy a valamikori szerepeikből adódott a nevük. Király (Horányi László), Királynő (Fall Ilona), Dózse (Mátyás Zsolt Imre), Lány (Szász Enikő). Rég nem játsszák nézők előtt a szerepeiket. A színház, melynek színészei voltak, már tíz éve bezárt. Ők négyen maradtak ott őrizni a szellemét, őrizni a szerepeket, melyek életre keltek az immár haszontalanná vált épület deszkáin.

Kívülről robbanások hallatszanak, épületeket bontanak le, régi, patinás épületeket, a színháznak is ez a sorsa. Az üresen marad telken bevásárlóközpont épül, bizonyára több sok D-s mozival, ahol majd semmilyen filmeket vetítenek. Eltűnik egy kor, egy életforma, egy színház.

Berobban a Király, őt láttuk zenélni az előcsarnokban, egyszemélyes tüntetésen próbálta felhívni az emberek, a közönség, a hatóságok figyelmét a színházra, a színészekre, a halálos rettegésre, ami bennük él. Felhívni a figyelmet arra, hogy a színházzal sokkal több omlik össze, mint egy épület.

A négy színész: a drámai hős, a hősszerelmes, a drámai hősnő és naiva a szerepeikben élnek, más nem marad nekik, mint a mondatok, amelyekért mindent érdemes volt feladni, vagy amelyek menedéket nyújtottak a kudarcból, a kilátástalanságból, félelemből. Monológokból, dráma-részletekből merítenek most is erőt, bátorságot, hogy elviseljék az életüket, önmagukat, a játékba menekülnek a valóság elől.

Király és Királynő hivatásos színészek voltak, Dózse, a legyőzött ökölvívó bajnok a színpadon folytatta a küzdelmet önmagával és a közönséggel, a Lány pedig elbocsátott munkásból lett a színház naivája. A négy színész mintegy beleragadt a szerepkörébe. Sem az idő múlásáról, sem a színház bezárásáról, sem a közelgő tragédiáról nem akarnak tudomást venni. A színpadon rendeztek be maguknak szállást. Nem tudni, hogy nincs lakásuk, vagy csak őrizni akarják az épületet.

Fall Ilona és Szász Enikő

Nem tudni azt sem, hogy valóban jó színészek voltak, vagy ripacsok, de mindez nem is fontos. Mindenképpen ez az igazi otthonuk.

Színészek, akik számára a reflektorok fénye a napsugár, a jelmez az ünneplő ruha, a közönség a társadalom, a taps az életet adó erő.

A közelgő tragédia ellenére játszanak, mintha az életük függne a játék őszinteségétől. Maszkokkal védekeznek, amikor betör hozzájuk a külvilág.

Civil drámáik, szenvedéseik, szerelmeik is mintha szerepek volnának, eljátsszák, eléneklik, mert csak az az igaz, ami a színpadon történik. A drámát, melyet a valós életben élnek meg, mintegy áthelyezik a színház világába, ahol, ha játszanak, nem történhet semmi baj, lemegy a függöny, és másnap minden kezdődik elölről.

A függöny nem megy le, bejön a fiatal munkás, menni kell. Nem tüntetnek tömegek a színház, a színészek, a művészet, a kultúra megmentéséért. A hatóságokat hidegen hagyja, hogy eltűnik egy színház, nem értik, hogy ezzel mindenki veszít. A fiatal fiú (Mihály Csongor) mintha megérezné azt a dús, poros, különleges levegőt, mintha pillanatra megértené, hogy a négy ember életéről is döntöttek felettesei. Haladékot kér, de nincs idő: a színház maradt az utolsó lebontandó épület.

A színészek felveszik a jelmezeket és elkezdik játszani a Haldoklik a királyt.

A „munkások” bejönnek, felállítanak a helyemről, kell a tégla, hogy újraépítsék, vagy felépítsék a falat. Pillanatig nem tudom, mi történik, még ott vagyok a színpadon a négy színésszel, letörlöm a könnyet a szememből. A falon a plazmatévében a kollégák tovább mondják a híreket: robbantással lebontották a régi színházépületet, a romok alatt négy ember vesztette életét. A vizsgálat megindult.

Talán kiderül, hogy a színházzal meghaltak a színészek is.

Az előadás alapszövege William Saroyan Barlanglakók című színműve, de a dramaturg és rendező William Shakespeare, Friedrich Schiller, Tennesee Williams, Eugen Ionesco műveiből is beépített részleteket. Monológok, párbeszédek hangzanak a szerzők műveiből, a színészeket alakító művészek mondják ezeket, de aki nem tudja „betéve” a szerzők darabjait, aligha veszi észre, hogy nem az alapműhöz tartoznak. Ez elsősorban a dramaturgot dicséri, az viszont a rendezőt, ahogy megkomponálta ezt a szívbemarkolóan szürrealista mementót.

Kocsárdi Levente színész, A végjáték az első rendezése, mégis kiforrott, nagyszerűen felépített, tiszta előadást állított színpadra. Izgalmas színházi nyelven fogalmaz, kitűnő színészvezetési technikával mozgatja a szereplőket, remekül bánik a fényekkel, a zenével, a hangeffektusokkal. Pontosan és következetesen építette fel az előadást, minden jelképhez könnyen használható kulcsot kaptunk. Az apróbb hibák ellenére Kocsárdi ezzel az előadással mindenképpen beírja magát a saját hanggal, saját színházi vízióval rendelkező rendezők sorába, noha még csak első éves mesteris a kolozsvári egyetemen. S mert még tanul, én erős kilencessel osztályoznám, és csak azért nem tízessel, hogy el ne bízza magát.

Csillagos tízes viszont a pókháló finomságú alakításokat nyújtó színészeknek. Bravúrosak és gyönyörűek az átmenetek a játék és valóság között, ahogy átlépnek a színpadi civil énükből a szerepbe, észrevétlenül és mégis pontosan érzékelhetően. Fall Ilona, Szász Enikő, Horányi László, Mátyás Zsolt Imre átlényegülnek, és sokkal többet mutatnak meg karaktereikből, mint amit a szöveg elmond. Szívet facsaró és gyönyörködtető pillanatokat varázsolnak elém, a színészi lét szépségét és fájdalmát, a színház nagyszerűségét mutatják meg leheletfinom játékkal, megrázó őszinteséggel. Csatlakozik hozzájuk a nagyon fiatal Mihály Csongor, akinek komoly jövőt jósolok a színpadon.

A végjáték roppant érzékeny előadás. Kicsit beavató is, hiszen „titkokat” árul el a színészetről, ezeknek a különleges embereknek viszonyulásáról a változó világunkhoz. Megmutatja a színész, a művész helyzetét, a mai társadalomban: az odafigyelés, a megbecsülés hiányát, és mindezek ellenére a játék, az álmodozás örömét. Kocsárdi szépséges rekviemet komponált, de én tudom, a valóságban a színház él, a színészek tovább ragyognak a reflektorok fényében.

Zárásképpen egy vallomás: ez egy vállaltan szubjektív írás, ami színház és színészek iránti tiszteletből és szeretetből fakadt. 

Horányi László és Mátyás Zsolt Imre

 

Temesvári Csiky Gergely Színház

A végjáték

Rendező: Kocsárdi Levente

Dramaturg: Orbán Enikő

Díszlet- és jelmeztervező: Mihai Donici

Koreográfus: Baczó Tünde

Zene: PG Csoport – Jantyik Zsolt, Jantyik Csaba, V. Viszockij, Horányi László

Szereplők:

Király: Horányi László

Királynő: Fall Ilona

Dózse: Mátyás Zsolt Imre

Lány: Szász Enikő

Fiatal fiú: Mihály Csongor

Mesteremberek, munkások: Lukács Szilárd, Mátrai Lukács Sándor, Vass Richárd

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!