Felnőttként kezelni az olvasót

2019. 05. 14. 22:05

Magyarország története című kötetét mutatta be múlt vasárnap a nagyváradi vár egyik előadótermében Romsics Ignác történész, egyetemi tanár, akadémikus. A Festum Varadinum alkalmából szervezett eseményen elhangzottakat címszavakba rendezve Szilágyi Aladár gyűjtötte egybe.

Romsics Ignác dedikál      Fotók: Fried Noémi Lujza

 

A Magyarország története megszületésének előzményeiről

„Bármennyire is nem látszik rajtam, egy esztendő múlva 70 éves leszek, huszonegynéhány éves korom óta a történelemmel foglalkozom. Ez alatt a közel ötven év alatt döntően a 19., illetve a 20. század történetével foglalkoztam, ezekből írtam tanulmányokat és könyveket. Viszont úgy adódott, hogy 1993 és 2001 között tanítottam az Egyesült Államokban, ahol részben Kelet-Európa, részben Magyarország történetét kellett tanítanom. Magyarország modern történetét adtam elő, nagyjából a 19. század közepétől kezdődően. Az amerikai diákok tudásszintje – hogy eufemisztikusan fogalmazzak – mérsékelt volt, ezért mindig elölről kezdtem a történelmet. El kellett nekik mondani, kik ezek a magyarok, honnan kerültek ide, milyen nagy volt a Mátyás-kori Magyarország, most pedig milyen kicsi, stb., stb. Tehát valahogy el kellett jutni a 19. századig, amihez olvasnom is kellett, természetesen. Egy idő után sokkal érdekesebbnek találtam, mint a 20. századot, mert azzal sorozatosan foglalkoztam, és rájöttem, néha már én magam is unom, már annyiszor elmondtam, és már nem tudnak föltenni olyan kérdést, amire sokszor ne válaszoltam volna. A magyar őstörténet és középkor egyre izgalmasabbá vált számomra. Utána, amikor hazatértem, foglalkoztam historiográfiával is, az előttem járó történetíróknak a könyveit átnézegettem, akik között voltak olyanok is, akik a korai, középkori időszakokkal is foglalkoztak. Summa summarum, egy idő után úgy voltam vele, hogy már ambícionálom, hogy megírjam. Nekem ezt meg kell írnom. Voltak természetesen szakmai félelmeim, hogy miként lehet egy ekkora tudásmennyiséget áttekinteni, hogy az egészet nem lehet szelektálni kell valamiképpen. Végül úgy voltam vele, mint Szegfű Gyula a Három nemzedékkel, úgy éreztem, a feladat megtalált, és nem tudtam kitérni előle.

 

A munkamódszerekről

Hogy nem egy korszakra kellett koncentrálnom, az inkább izgalmat okozott, mint nehézséget. Akötet öt nagy fejezetből áll. Van egy magyar őstörténet, a magyar királyság a középkorban, a koraújkor, a 19. század, a 20. század. Úgy készült, hogy egy fejezetnek az anyagáról begyűjtöttem az általam fontosnak vélt könyveket, azokat egy külön tologatható polcra fölraktam, mind elolvastam, és meg is írtam. Utána valószínűleg az agyam törölte, mert ennyi információt nem lehet tárolni, utána elolvastam a következő rakat könyvet, a következő korszakot, és utána azt is megírtam. A végén még kellett egy kicsit csiszolgatni. A történészek kilencvenöt százaléka nemhogy egy évszázaddal, hanem egy-két évtizeddel foglalkozik. Ha tanít, akkor ezt nem teheti meg, legalább egy évszázadot át kell fognia, akkor nem teheti meg, hogy csak 1918-cal vagy csak 1956-tal foglalkozik. Újra és újra magyarázgatnom kell, hogy miért írtam ezt a könyvet, azért mert… mások is. Többen írtak ilyen könyvet, Magyarország történetéről is, Lengyelország történetéről is. Kétségkívül nem tipikus, nem általános, hogy mindenki ír megírja egy ország teljes történetét. A magyarok közül Szegfű Gyula is írt, Domanovszki Sándor is írt, Eckhart Ferenc is írt, Kosáry Domokos is írt.

A kiadó is, én magam is kishitű voltam a könyv fogadtatását illetően. Négyezer példányban nyomták ki először, úgy gondolták, ennyivel tele lesz a piac, de három hét alatt elfogyott. Karácsony előtt újabb kétezer példányt hoztak ki, az is elfogyott, januárban újra kellett nyomtatni és azóta is. Összesen tizenkétezer példányt állítottak elő. Én is alulbecsültem, a Kossuth kiadó is, a mű publikálására nem vállalkozó többi kiadóról nem is beszélve…

A bemutató közreműködői: Szabó Ödön, Szűcs László, Romsics Ignác és Szilágyi Aladár

 

Mi és hogyan került a kötetbe?

Alapvető rendező elve a kronológia volt, ennek megfelelően a magyar állam, a magyar politika nagy fordulataihoz kapcsolódnak a fejezetek, de az egyes fejezeteken belül van tematikai bontás is. Három fő szempont alapján dolgoztam. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy úgy éltem meg, és most is úgy látom, hogy a magyar közvéleményben, legalább is a magyarországi közvéleményben ismét terjed az a személet, hogy többnek akarjunk látni vagy legalább is láttatni magunkat, mint amekkorák vagyunk. Ezért az egyik szempontom az volt, hogy próbáltam mindig a magyarországi helyzetet vagy eredményeket a tőlünk keletre és a tőlünk nyugatra lévő országokéval. Ez a 19. századdal kezdődően elég könnyű, hiszen például a gőzgépek számát, a 20. században az autók számát, avagy a nemzeti jövedelem alakulását viszonylag pontosan ki lehet mutatni. A 19. századtól kezdve vannak rendszeres, összehasonlítható statisztikák mindenről.  Korábbi időszakokról nincsenek ilyenek, de ott is próbálkoztam esetleges, fragmentált adatok alapján valamilyen összehasonlítással. Mondok egy példát: nálunk az első szerzetesi könyvtárról, a pannonhalmi bencések gyűjteményéről tudjuk, hogy 1050 táján hány kötetből állt, és azt is tudjuk, hogy a normandiai Bec-Hellouin apátságában, ami viszont a bencéseknek az első nagy kolostora volt, mennyi könyv volt: kétszer annyi, mint Pannonhalmán. Egy másik összehasonlítási pont a városiasodás vagy akár a különböző építészeti stílusok jegyében készült templomok összevetése. Mikor készültek az első román, gót templomok, mekkorák voltak ott, itt; mikor jöttek létre az első egyetemek; mikor kezdődött a könyvnyomtatás nyugaton és nálunk, ezt mind meg lehetett állapítani, ezeket mind megpróbáltam összevetni. És ennek a folyamatnak az eredménye az, hogy fejlődésben a legközelebb Európához Mátyás király korában voltunk, de általában jellemző az, hogy Európa „Nyugatának” a peremén vagyunk. Az is egy jó szempont, ha utazók reflexióit közöljük. Hogy például jön egy francia utazó a 16. század elején Moldvából, és megérkezik Brassóba, utána megy Szebenbe, Gyulafehérvárra, Kolozsvárra. Szépen leírja, hogy ahhoz képest, amit Moldvában látott, fatemplomok sárral összeragasztva, s ilyen a vajda rezidenciája is, megérkezik Brassóba, és úgy érzi magát, mintha Mantovában járna, Észak-Itáliában. Kőházak vannak, kövezett utak, Gyulafehérváron pedig vezetéken vezetik le a vizet a hegyről, Kolozsváron festett házfalak. Ugyanez az utazó elmegy Szegedre, ahol látja, hogy az egy nagy falu, egyetlen utcája van, két oldalon házakkal. És tudjuk ezeknek a városoknak a lélekszámát is. Ez volt tehát az egyik szempont. A másik pedig, hogy a politikatörténet, az államtörténet mellett legyen benne gazdagon művelődéstörténet, a mindennapi életnek olyan dimenziói, mint a lakáskörülmények, az étkezési kultúra, akár még a szexuális élet is, vagy a tisztálkodás. Hogy mindez hogyan alakul a különböző korszakokban. Mindegyik fejezetnél van egy életmód kitekintés, néhány történész bírálja, de az olvasóknak nagyon tetszik. Nem csak az van benne, hogy Mohácsnál elveszítettük a csatát, hanem az is, hogy milyen volt a fegyverzet, mikor használtak először ágyút, és hol öntötték. A haditechnika fejlődését is próbáltam felvázolni, általában a politikai fejleményeken kívüli részeket. Ez a 20. század esetében elvitt egészen oda, hogy például a Horthy korszak miniszterelnökei közül talán kettő fordul elő, Teleki és Bethlen, Gömbös Gyulának éppen csak a nevét említem, viszont a jeles művészek, tudósok neve előfordul. Azt gondolom, attól, hogy valaki fél évre vagy egy évre miniszterelnök lett, a magyar történelmen olyan nagyot nem lendített, de hogy egy Bartóknak és Kodálynak benne kell lennie, a fizikusoknak benne kell lenniük, egy Ady Endrének, egy József Attilának benne kell lennie, de még a színészek közül is egy Kabos Gyulát, a nagy nevettetőt többre tartom, mint egy jövő-menő miniszterelnököt.

 

A célközönségről

Ezt a könyvet nem a szakembereknek szántam. Azoknak a kollégáknak, akik –mondjuk – a 16. századi vagy 17. századi politikatörténettel vagy életmódtörténettel foglalkoznak, ez a könyv nem mond semmit, ők erről többet tudnak. Az én feladatom nem az volt, hogy kitaláljak új dolgokat, hanem eldöntsem, hogy a felhalmozott tudásanyagból mit vegyek bele, időnként ez okozott fejtörést. A döntőbíró szerepét sem vállaltam a vitás kérdésekben. Például a honfoglalás esetében az világos, hogy a magyar nyelv alaprétegében és alapszerkezetében nem türk, hanem finnugor, ez evidencia minden kutató számára. Antropológiailag a beérkező magyar törzsekről meg lehet állapítani, hogy melyik rasszhoz tartoztak a csontok, a genetika alapján, de hogy például egy alrassz avarként, hunként vagy bolgár-törökként azonosítható, azt senki nem tudja megmondani. Mivel ez a dolog nagyon bizonytalan, a honfoglalással, illetve a magyarok vándorlásával kapcsolatban mind a két leginkább megalapozott elméletet közöltem, anélkül, hogy döntöttem volna közöttük. Az egyik elgondolás az az, hogy az Urálnak a túloldalára is átmentek a magyarok az ugorokkal együtt, és utána visszajöttek valahol az Urál déli részén Levédiába, Etelközbe. A másik szerint – főleg a régészek gondolják így – nem voltunk az Urálban, hanem attól csak nyugatra, az európai részen, oda egyből az úgynevezett turáni őshazából jöttünk. Ennek túl nagy jelentősége nincs. Azt biztosan tudjuk, hogy a nyelv alaprétege finnugor, amely kapott egy erős ótörök hatást a vándorlások során, iránit is – ez az egyik, amit biztosan tudunk. És vannak feltételezések, miszerint két nyelvet beszéltek a honfoglaló magyarok. Az biztos, hogy a beérkezők egy része egészen más életmódot követett, mint a vizeken mozgó finnugorok. Ennek egy része már lovas, harcos nép volt, Az antropológiai leletek is ezt mutatják, hogy a lovas temetkezésű, gazdagabb leletekkel bíró sírok, egy mongoloid, az európai és ázsiai nagyrassz között elhelyezkedő, turáninak is nevezett, átmeneti típust tükröznek, a szegényebb sírokban lévők viszont sokkal inkább europid jellegűek. Erre a két világháború között kidolgoztak egy olyan elméletet, mely szerint a vezető réteg törökökből állt, a honfoglaló törzsek neve is nyolcvan százalékban törökös eredetű, és a szolganép volt inkább a finnugor. De sok más teória is van, az avarokat illetően is. Hogy a második hullámban érkező avarok az előmagyarok, ugyanazok, mint a magyarok. Ez is benne van a könyvben, mint föltételezés. A megalapozatlan föltételezések nincsenek benne. A sumér teória, avagy az olyan csacskaságok, hogy eleinknek kozmikus kapcsolatai voltak, vagy hogy a Kárpát-medencében keletkezett az emberiség, mi vagyunk minden nemzetnek az ősei…

 

Sokat tudunk és keveset

A legvitatottabb tudásunk a legkorábbi időszakról és a 20. századról van. A legkorábbiról azért, mert olyan kevés a biztosra vehető tényanyag, ezért televénye mindenféle fantazmagóriának, a 20. század esetében pedig az egyéni emlékezet az, amelyik fölülírja a történészeknek a narratíváját. Mert ha valaki 56-ban harcolt a Korvin-közben, akkor neki bárki, bármit mondhat, ő a saját szemüvegén keresztül fogja ezt a történetet elmondani. Egy még eklatánsabb példa: egészen más a perspektívája annak az ötvenhatosnak, aki a váci börtön ablakából nézi a világot, mint azé a fürdőzőé, aki szemközt, a Duna partján énekeli a „pancsoló kislányt”.

 

A történész feladata

Én az a típus vagyok – ez más munkáimra is jellemző – hogy azzal, ahogy az adatokat egymás mellé rakom, elmondom, ezzel kicsit orientálom is az olvasót, de azt a szájba rágós, diktátum típusú történetírást, amelyet bal és jobb oldalon egyaránt művelnek, messze elkerülöm. Ha a történésznek van állampolgári feladata, az az, hogy felnőttként kezelje az olvasóját, és szállítsa neki azokat az adatokat, azt az empíriát, amelynek alapján ő a saját értékrendjét nem megtagadva, hozza meg a saját döntéseit. És a diákok között sem lehet úgy szelektálni, hogy jobboldali-baloldali, ateista-keresztény, mindenki egyformán kedves kell legyen számomra, a mérce az, hogy szorgalmas vagy lusta, okos vagy buta. Ha az ideológia vezérel, rossz tanár vagyok. Én mindenkinek írom a könyveimet, nem a jobboldalnak, nem a baloldalnak vagy a centrumnak, mindenkinek. Aki ma úgy látja, hogy a nemzeti büszkeséget kell növelni bármi áron, az valószínűleg rezerváltabban véleményezi ezt a könyvet. Negatív kritikát nemigen kapott. Kettőre emlékszem, ami érdemi volt, az egyik az, hogy a 20. század túl rövidre van fogva a többihez képest, ami faktológiailag nem igaz, mert összeszámoltam, az egyes évszázadokra hány oldal jut, legtöbb 20.  századra. Akit ez nagyon érdekel, olvassa el az erről szóló szakkönyveket. Ezer év perspektívája egészen más, mint egy évszázad perspektívája. Ahhoz képest, hogy nekünk egy IV. Bélánk volt, Hunyadi Jánosunk, Mátyás királyunk volt, Széchenyink, Kossuth Lajosunk volt, Tisza Istvánunk, ahhoz képest Darányi Kálmán a két világháború közt vagy egy Imrédy Béla, nem tényezők, nem számítanak. A másik, amit mondtak, hogy a politikatörténet alulreprezentált tematikailag. Ezt bizonyos szempontból elfogadom, tudatos dolog volt. Egyébként e könyvemnek megjelent egy rövidebb lengyel változata, egészen sikeres lett, bár megpróbálták minden szinten megakadályozni. Az angol verziót sikerült is. Nem árulok zsákbamacskát: amíg ez a kormány van és ilyen kultúrpolitikai tanácsadói vannak, akik most a miniszterelnöki hivatal környékén, meg a lapokban osztják az észt, többek között Erdélyből importáltuk őket, szóval amíg ők vannak, addig nem lesz se angol, se más nyelvű kiadása a könyvemnek.

 

A mintegy ötven érdeklődő előtt zajlott könyvbemutató néhány, a közönség soraiból érkező kérdéssel, majd dedikálással ért véget. Ezúton is köszönetet mondunk a teremhasználatért a Városi múzeumnak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!