Mintha kifosztottak volna…

2022. 12. 18. 22:17

Nem kritika, csak töprengés arról, hogyan jutottam el oda, hogy már nem szeretek színházba járni. Magyari Sára írása.

 

Aki át mond, mondjon bét is alapon kezdek neki az írásnak. Az apropó a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A doktor c. előadása, Andrei Șerban rendezésében. Ha jól értem, akkor egy 1912-es darab, Arthur Schnitzler Bernhardi professzor c. drámájának adaptációja, Robert Icke 2019-es átdolgozásában.

Miután az este végigszenvedtem a három óránál is hosszabb előadást, Facebook-bejegyzésemben vallottam arról, mennyire elszomorít, hogy már nem érzem jól magam színházi előadásokon. A több hozzászólás, a személyes megkeresések miatt döntöttem úgy, hogy akkor megírom ezt is. Legyen! Nem színházkritikának. Ahhoz én nem értek. Inkább egy jelenség fölötti töprengés, amely úgy tűnik, egyre több színházkedvelőt érint.

Magyar színházban voltam, Temesváron. Itthon. Abban a városban, amely a multikulturalitás jegyében készül a 2023-as évre, amikor Európa Kulturális Fővárosa lesz. Abban a városban, amelynek három, különböző nyelvű állami színháza van – látszólag. Névlegesen.

Mit értünk x vagy y nyelvű színházon? Mert ez igen fontos kérdés. Például azt, hogy a magyar színházban magyarul beszélnek a színpadon. A magyar nyelv működési elvei alapján. Írnám szabályai, de ettől (is) ki fogom verni a biztosítékot. És például a magyar színházba magyarul anyanyelvi szinten beszélők járnak zömével. Mert a név kötelez. S lehet csűrni-csavarni a dolgokat, de a szószerkezet jelentése nem nagyon értelmezhető önkényesen, mert a nyelvhasználat előírja. Abban pedig azt írja: magyar színház. Az alaptag a színház, ez a vezérjelentés, és igen fontos bővítmény az, hogy jelen esetben magyar, nem német, sem nem egyéb. Kérem, ne értsenek félre, szeretem, jól esik, sőt büszkeséggel tölt el, ha más anyanyelvűek, nemzetiségűek is járnak a magyar színházba. Én magam is eljárok a nemzetibe, azaz a román színházba, és még a németbe is. Sőt, évtizedeken keresztül elvittem azokat a román embereket is, akik magyarul tanultak. Része volt a magyar színházi előadás nyelv és kultúra tanfolyamainknak. De az, hogy a nézők között ma alig hallani magyar szót, az számomra ijesztő. Félelmetes, ahogyan jelzi a nyelvpolitikai törekvéseket.

Magyar színházba járok Nagyváradon, Kolozsváron is. Azokban a városokban, ahol nagy a színházba járás hagyománya. Színházak, ahova tanáraim vittek iskolás vagy egyetemista koromba. S ma tanáraimtól, kollégáimtól, barátaimtól azt hallom, olvasom: rossz érzés színházba menni. Októberben Kolozsváron néztünk meg egy előadást, s nagynevű tanárom szomorúan jegyezte meg szünetben: körülbelül három hónapig győzködi magát, hogy menjen el egy előadásra, aztán kell még három hónap, mire kiheveri azt. Ott álltunk körülötte vagy nyolcan egyetemi oktatók, kutatók, akik szerettünk színházba járni – valamikor.

Mi történt? Mi vezetett idáig? Hol vesztettek el minket? Vagy miért űztek ki minket? Nem is tudom, hogy kérdezzem. Temesváron – ha akarják, ha nem – más a kisebbségi színház szerepe. Ezt már végigbeszéltük, végigszenvedtük az újságírókkal, a pedagógusokkal és a papokkal is. Ha akarjuk, ha nem, kisebbségi helyzetben élünk, s vannak olyan feladatok, amelyeket eleve megkapunk a helyzet miatt. S ha nem vigyázunk, akkor inkább rombolunk, miközben építeni, alkotni kellene, vagy legalább megtartani. S igen fontos volna, hogy most ne értsen senki félre: nem kérek számon nemzetieskedő, trikolórlobogtató magatartást. Szó sincs ilyesmiről. Arról sokkal inkább, hogy vannak intézmények, ilyen a színház is, amelyeknek volt, vagy lennie kellene egy közösségmegtartó feladatnak is. Igen, feladata. Ott írja a nevében! Azért mennénk, mi magyarok, itthon, színházba, hogy magyar szót halljunk. Nem eltorzított, a megértést nehezítő, sőt zavaró valamit. Meg azért is mennénk, hogy találkozhassunk ismerőseinkkel, és előadás előtt, szünetekben beszélgethessünk. Mondjuk az este is szót ejtettünk egymással: dohogtunk! És még azért is mennénk, hogy feltöltődjünk.

Az is fáj, és eltaszít, hogy mostanság egyfolytában ideológiák mentén rendeznek. Lehet, régen is így volt, csak én nem vettem észre. Nem tudom. De most már sok, zavar, céltalan! Hamlet mutogatja a csupasz fenekét. Az operettben lepukkant kartonlapokkal mítingelnek. Az este pedig végigüvöltötték az előadást. Harsánykodtak. A magyar nyelv hangsúlyozását túltolva az érthetetlenségig. Feltételezem, a román közönséget ez nem zavarja, hiszen nem beszélnek olyan szinten magyarul. Nekik feliratozva volt – amúgy pocsék fordításban. Mert például nem mindegy, hogy magázódnak a szereplők és ebbe kerül bele az eltorzított nyelvhasználat, a válogatott káromkodásokkal teletűzdelve, vagy tegeződő formát használnak sokkal lájtosabb szitkokat szórva.

A témát tekintve pedig – erőltetett, unalmas, a csapból is ez folyik. Orvostudomány vs. katolikus egyház. Fehérek vs. feketék. Nemváltoztatás. Abortusz. Férfiak vs. nők. Jó ember vs. jó szakember. Folytathatnám. Megpróbáltam Amerika-kritikának felfogni az előadást. De számomra akkor lett volna az, ha ezt a Nemzetiben játsszák, románul az ortodox egyházra igazítva – az adaptációba belefért volna. Akkor, talán, azt mondom, hogy legalább a témaválasztásban van valami bátorság. Néha az az érzésem, mintha nem a reális világban élne a színházcsinálók egy része. Mostanában valahogy kimaradnak az előadásokból az emberek. Az emberi.

Régen szerettem színházba járni. Volt, amikor sírtam a végén, volt, amikor lebegtem. A szószínház számomra mindösszesen kétszer adta meg eddig a katarzist, a táncelőadások ennél többször, de legalább örömmel, vágyakozva mentem előadásra.

Megdöbbenve olvasom a bejegyzésemhez fűzött kommenteket: kedves, értelmes színházszeretők írták le, valahogyan ők is így vannak a dologgal. Akik magánüzenetekben, telefonon kerestek meg, azt is jelezték, nem merik elmondani a véleményüket.

Nagyon fáj, hogy érzem, szinte szégyelljük magunkat, mert nekünk ez nem tetszik. Mert azt hisszük, velünk van a baj. Olyan, mintha megint kiszakítottak volna belőlem, belőlünk valamit. Olyan, mint minden eddigi bármelyik korban, amikor rájössz, hogy ellened fordul (?), fordítják (?), fordítjuk (?) azokat a szent dolgokat, amelyek az emberért kellene legyenek. Amelyek által egy kicsit jobb lenne embernek lenni. De most tényleg olyan, mintha – megint – kifosztottak volna.

 

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi, vitaindító szándékkal publikáljuk.

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!