A türelmetlenség előnyeiről

2020. 11. 04. 19:55

A türelmetlenség lényegében gyors észjárást és gyors cselekvést jelent. Néha udvariatlanságnak, sőt önzésnek tűnik, de távolról sem az. Csupán takarékoskodás az idővel. A nőket a legnehezebb meggyőzni erről a megfellebbezhetetlen igazságról, de talán a tudományos kísérletek eredményei, velük is megérteti az érveimet. Bíró Péter szatírája.

 

Sokszor kritizálnak a türelmetlenségem miatt, de én már megszoktam, és nem is szégyellem. A türelmetlenség nem rossz tulajdonság, sőt előnyei is vannak. Elmondom miért.

Fogadásokon, vagy más alkalmakkor a hideg és meleg büfék kínálatából a legjobb falatokhoz lehet úgy hozzájutni, hogy az első és néha az egyetlen vagyok, aki odaáll a felkínált étkekhez, sőt már boldogan majszolok, amikor a többiek még mindig haboznak kiszolgálni magukat. Sajnálattal nézem azokat, akik pusztán udvariasságból lemondanak a finomságokról.  Olykor saját magamnak imponálok a tudattal, hogy úttörő szerepet vállaltam az udvarias visszafogottság haszontalan tabujának ledöntésében, ami értelmetlenül és természetellenesen akadályozza az éheseket abban, hogy jóllakjanak.

Amikor a végtelennek tűnő első másodpercek határozatlansága után a szemlélők rájönnek, hogy a büfé bizony nyitva van, egymást lökdösik a legjobb starthelyekért. Mindenki próbálja megragadni a felső tányért, de már elkéstek. Az a néhány finom kaviáros ostya, kedves, jól bekent szarvasgombaszelet és az ízletes garnélarákok ekkor már rég az én gyomromban érlelődnek. Ezek már elérhetetlenek a sorban várakozóknak. Közmondásos türelmetlenségem döntő fölényt biztosított a ritka finomságok megszerzésében. Ilyenkor persze elkerülhetetlenek a felém lövellt dühös pillantások, de ezek sokkal inkább az irigységet jelzik, mint a valós haragot.

A depressziós emberek talán saját magukra mérgesek, amiért nem volt annyi merszük, mint nekem, és a kellő pillanatban nem voltak hozzám hasonlóan türelmetlenek.

Kérdem én: a túlzott türelem nem éppen a gondolkodásra való lustaság jele? Nem annak akadálya, hogy megragadjuk a kínálkozó pillanatnyi lehetőséget? Én úgy gondolom, hogy a felesleges vonakodás, a tétovázás korántsem az elegáns szerénységen, hanem egyszerűen a lassú gondolkodás és a büféellátással kapcsolatos tapasztalatok hiányán alapszik.

Nemcsak az önkiszolgáló étkezőhelyeken érvényesül a türelmetlenségem. Ott is beindul a tapasztalatokkal felvértezett elemző, várakozási időt becslő rendszerem, ahol sorba kell állni, és főleg, amikor több ablaknál, pénztárnál gyülekeznek az emberek, rögtön azon kattog az agyam, hogyan spórolhatnám meg az első helyre kerülésig tartó elviselhetetlenül hosszú időt. Amint meglátom, hogy több sorban is állnak előttem, belső becslési rendszerem azonnal felteszi a döntő kérdéseket:

– Melyik a legrövidebb sor?

– Melyik pultnál dolgozik fiatalabb, ügyesebb tisztviselő?

– Melyik sorban áll nyafogó, vagy ugráló kisgyerekekkel körülvett késlekedő, esetleg járássegítő eszközt használó várakozó?

– Van-e valamelyik sorban pánikba esettnek tűnő személy, aki folyton a papírjaival babrál, és ezzel késlelteti az előrehaladást?  

– Melyik sorban vannak a határozott külsejű személyek, akik dokumentumaikat már kezükben tartva magabiztosan várakoznak?

Ezeket pillanatok alatt átgondolom, mielőtt döntést hoznék.

A várakozók felmérése mellett, hamar el kell döntenem azt is, hogy melyik sorba álljak: abba, amelyiknek pultja szomszédos egy másik, zárt, elhagyatottnak tűnő fülkével, pénztárral, ellenőrző ponttal, vagy abban, ahol kevesebben állnak. Megtörténhet ugyanis, ahogy nagyobb tömeg esetén várható, hogy az illetékesek jobb belátásra térnek, és megnyitják az addig bezárt ablakot, és ez nagy valószínűséggel közvetlenül az én sorom szomszédjában fog megtörténni. Amint észreveszem, hogy egy egyenruhás egyén a hátsó részeken egy zárt pult felé halad, már sprintelek is stratégiai helyzetemből, és egyenesen beállok a még zárva lévő pult elé, ami várhatóan pillanatokon belül megnyílik. Így azonnal egy újonnan létesülő sor elején találom magam, miközben más, kevésbé jól számítók, és nem annyira figyelmesek, egy üstökös csóvájához hasonlóan sorakoznak mögöttem. Ez a taktika ritkán bizonyul hibásnak, de előfordulhat, hogy az egyenruhás csak a mosdóba siet, és a munkába állás szándéka nélkül halad csak el az elhagyatott pult előtt. Ekkor sem esek pánikba. Fürgén visszafutok előző helyemre, néha előbbre is kerülök, feltéve, hogy eddig sem túl figyelmes sortársaim nem veszik észre a változást, és morózusan, de csendben illeszkednek vissza korábbi sorukba, természetesen csak mögöttem. Egészen ritkán ötletes becsléseim ellenére előfordul, hogy én lassabban haladok, mint az ugyanakkor más sorok végére álló társaim, ez azonban csak vis maior lehet, amit művészi balszerencsének kell elkönyvelnem.

Most mondják meg: kritikát érdemel a türelmetlenség? Dehogy. Sokkal inkább a darwinista evolúciós elmélet, a „legmegfelelőbbek túlélése” gyakorlata, amely az évek során megóvott engem a haszontalan várakozástól a különböző irodákban, pénztárak előtt, útlevél- és egyéb biztonsági ellenőrzési pontokon.

Őszintén bevallhatom, időnként kétségbeesek mások tényleges, vagy vélt lassúsága miatt. Például a közúti forgalomban, ha az előttem álló autóvezető nem azonnal kapcsol, amint a lámpa zöldre váltott. Talán a mentálisan korlátozott sofőr azt várja, hogy még zöldebb legyen, ami persze lehetetlen, és ezért nem tesz semmit annak érdekében, hogy járművét mozgásba hozza. Nyers utálatomat váltja ki az a lassú kukac, aki csak akkor ismeri fel a szabad utat és indul el, amikor a lámpa már megint sárgáról pirosra vált, amivel engem egy újabb örökkévaló piros fázis végigvárására kényszerít. Ilyenkor egy autóklub statisztikájában szereplő összes meghibásodást kívánom neki, az egyszerű defekttől a főtengelytörésig.

A kétségbeesett türelmetlenség kategóriájába tartoznak nálam végtelenül szeretett feleségem előkészületei, amikor valahová indulnánk. Nehezen ugyan, de elfogadom a rendkívül unalmas öltözés – vetkőzés – öltözés folyamatát, melyek óhatatlan velejárói az otthonról távozásnak. Már rég indulásra készen állok, amikor készségesen felhúzom a hátán a zippzárakat, türelmesen begombolom az apró gombokat, valamint bekapcsolom az őrjítően aprószemű nyakláncot, csak kicsit gyorsabban haladjon a készülődéssel. Mindez persze nem segít. A drágám néha akár másfél órát is tartó öltözködése, cipőválogatása, fésülködése után ismét megmossa a fogát, különböző krémeket ken az arcára, és mindenféle sötét vonalakat rajzol a szemei köré. Mindezeket elfojtott morgolódással, a tekintetét gondosan kerülve, de valahogy túl tudom élni. A türelmem elvékonyodott fonala akkor szakad el, amikor a kulcsot már a zárba illesztve a lakás nyitott ajtajában állok, és őnagysága éles sikoltással hirtelen visszaszalad, hogy magához vegyen egy, a hosszú órás előkészületei alatt, elfelejtett, bizonyosan teljesen haszontalan valamit. Ezekben a sorsdöntő pillanatokban már azt fontolgatom, hogy felhívom ügyvédemet, és megkérem, vegye fel a kapcsolatot feleségem ügyvédjével. Útközben persze rájövök, hogy ő felkészülve indult útnak, ellentétben velem, aki azt is elfelejtettem magamhoz venni, amire szükségem lett volna. Így aztán azonnal elvetem az ügyvédekkel kapcsolatos tervemet.

A kritikusaim kifejezetten hátrányként tüntetik fel viharos lendületemet, és a lassúság előnyeiről próbálnak meggyőzni. Leginkább a természetbarátok, meg azok a bicikliző városiak, akik vidéki életről álmodoznak, de nem engedhetik meg maguknak ezt a képzelt luxust, ecsetelik a lassú élet szépségeit. Ellentétben velem, ők valóban tudják élvezni a szemlélődő tétlenséget, képesek figyelni a tengerpartra kúszó monoton hullámokat, nézni az erdő szélén a lengedező ágakat, vagy kivárni egy csepp gyanta lecsorgását a fenyőfa törzsén. Talán ők titokban arról álmodoznak, hogy kerek kavicsok egy patak medrében és a hullámzó víz örökké simogatja őket. Ez nem én vagyok.

A nők már többször próbáltak meggyőzni a lassúság előnyeiről a szerelemben, elmagyarázták a nemek közötti különbségeket a csúcs felé törésben az élvezet létráján. Az efféle végtelen hegymászó túrák azonban nem felelnek meg az igényeimnek. Az én érzelmi domborzatom inkább szelíd emelkedőkre hasonlít, mint meredek csúcsokra. Az időigényes, örökké tartó hegymászások számomra nem nyújtanak tiszta élvezetet, én a karnyújtásnyira lévő célt szeretném elérni, mielőtt kimerülnek az energiatartalékaim. E hozzáállásom miatt gyakran önzéssel vádoltak, nem értették meg az érveimet, ami gyakran az eszmecsere idő előtti befejezéséhez vezetett.

Az efféle nehézségek késztettek arra, hogy az egyértelműség és a megerősítés érdekében, az állatvilágban tanulmányozzam az udvarlás folyamatát. Megállapítottam, hogy fajonként rendkívül eltérő a szeretkezés időtartama: a szinte agytalan tartdigrádnak nevezett állatkáknál napokba telhet, míg a hím tovább mehet, a nyulaknál viszont az intimitás három, legfeljebb négy másodpercig tarthat. Utóbbi esetben mindkét fél elégedetten távozik, szemrehányások nélkül, és senkit sem vádolnak önzéssel. Köztudott, hogy evolúciós szempontból a nyulak a legsikeresebb emlősökhöz tartoznak, mi értelme tehát a késlekedésnek? Jóllehet, nincsenek még megbízható ismeretek a nőstény nyulak elégedettségéről, de állítólag széleskörű kutatásokat folytatnak ez ügyben. Ameddig nem állnak rendelkezésre a tudományos eredmények, én nem változtatok a szokásaimon, bár az étrendembe már beiktattam jelentős káposztalevél és a sárgarépa mennyiséget. Biztos, ami biztos.

Roppant mód érdekel az is, hogy mi történik e tekintetben a különlegesen intelligens és művelt emberekkel, találhatnék-e közöttük utánozható példaképeket. A megfelelő kulcsszavakkal végzett rövid kutatásom során ezt találtam: a tekintélyes svájci Aargauer Zeitung, 2014. február 26-i számában közétett, tudományosan bizonyított állítás szerint „Az amerikai pároknál 1,21 és 7,01 perc között tart az aktus.” Márpedig az amerikaiak igazán tudják, hogy lehet valamit sikeresen elvégezni. Nem vagyok nagyon távol ettől a trendtől. Éppen ellenkezőleg! Most már csak annyit kell tennem, hogy a kutatásaim eredményeiről és az érdekes újdonságokról tájékoztatom a feleségemet.

 

Németből fordította a szerző. Szerkesztette: Bauer Tibor

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!