Az eskütétel esete az isteni segedelemmel

2020. 11. 02. 11:39

Olvasom, az ország különböző megyéiben a helyi és megyei tanácsosok egy része nem volt hajlandó eskütételkor a Bibliára tenni a kezét, de olyan is akadt, aki még az Alkotmánytól is ódzkodott vagy lecserélte az Isten engem úgy segéljen frázist. És az emberek egy része felháborodott, máris árulásnak veszi a dolgot. Na, de hogy is van ez? Magyari Sára írása.

 

Ez valahogyan úgy áll most, hogy itt van először is az eskü: ez nem csak egy ígéret, amelyben, mint tudjuk, a politikus igen jó, hanem ez valami sokkal több annál. Van egy kiemelt beszédhelyzet, egy kiemelt, nem hétköznapi szereplővel – orvossal, katonával, vőlegénnyel, menyasszonnyal, államfővel, polgármesterrel stb. És van az a szöveg, amelyikre azt mondjuk, hogy szent. De nem (csak) vallási értelemben az, hanem szimbolikusan: ez valami olyat jelent, hogy a szavamat adom. Hogy amire megesküszöm, azt megtartom, akkor is, ha vénasszonyok potyognak az égből. Az eskü mindig egyoldalú – nem függ attól, hogy az, akinek megesküdtem valamire, az hogyan viszonyul hozzám. Az eskü nem vonható vissza! Katonaként megesküszöm arra, hogy az életem árán is védem a hazát. A haza pedig néha elárul, kitaszít, kivégez. De én megesküdtem, nem tehetek mást – védem. Orvosként megesküszöm, hogy legjobb tudásom szerint teszem a dolgom az élet érdekében. A beteg pedig gyakran jobban tudja, mint én, meg a kórházi körülmények sem olyanok, de én nem futamodhatok meg csak azért, mert az én életem jobban féltem, mint az övét. Mert esküt tettem! Házastársként arra esküdtem, hogy a rosszban is, a boldogtalan állapotában is, a szenvedésében is ott leszek – pedig a másik néha – ihaj-csuhaj! De esküt tettem! Polgármesterként, tanácsosként esküszöm, hogy az ország törvényeit tiszteletben tartom és a lakosság javára teszek. Én teszek – érted, értetek, a másikért. Ez az alapvető szerződés köztünk – az eskü révén.

Aztán még itt van két könyv is: a Biblia és az Alkotmány. Két szent szöveg. Nem feltétlenül vallási értelemben – bár tény, hogy a Bibliához elsődlegesen a vallást, a kereszténységet kötjük. De eskütételkor – pl. bíróságon is, ez valójában az igazmondás, a becsületesség szimbóluma. Nem arról szól elsődlegesen, hogy Istenben hiszek-e. Az Alkotmány is valahogyan így működik: a szellemisége a fontos. Így hát én nem értem (azaz dehogynem, hiszen a tudatlanság feketébb az ördögnél), hogy hontatusok és honanyusok miért nem tették kezüket eskütételkor a Bibliára, de volt, aki még az Alkotmányra sem. Vajon tényleg nem tudják, hogy abban a kiemelt beszédhelyzetben és abban a státuszban ők kik lesznek? Vajon nem tudják, hogy ott nem az egyén, s főként nem az ő csodálatos és egyedi egyéniségük lesz a fontos, hanem valamilyen valódi szakmai tudáson alapuló vezetői, döntéshozói, érdekképviseleti szerepkör? És komolyan még azt sem tudják, hogy

a Bibliára esküvés hagyománya nem arról szól, hogy ő, az eskütevő hisz-e Istenben vagy sem,

hanem arról szól, hogy az igazat mondja, hogy a jót, a legjobbat fogja tenni, képviselni?!

Emlékszem, mikor egy bírósági tárgyaláson tanú voltam: előtte meg kellett esküdnöm – Bibliára tett kézzel –, hogy a színtiszta igazat mondom. Remegtem a felindultságtól. Annyira izgultam, mint még életemben soha – és nem a bírótól féltem, nem is az ügyvédektől, a jelenlévőktől, hanem a saját memóriámtól. Hogy ugye nem hagy cserben, és még véletlenül sem fogok valótlant állítani – miközben kutatóként tudom, hogy naponta átlagosan tízszer hazudunk. Mert ez az eskütétel – és ezért fontos, hogy valami szimbolikusra esküdjünk!

Harmadjára pedig ott van az eskütételek záró formulája, amely a legtöbb esetben ugyanaz: Isten engem úgy segéljen! Ez is elsőre vallási bejelentés. Úgy tűnik, hogy a hívő ember szava, de valójában annál sokkal több. Antropológiai értelemben a másokért tevő ember segítséget elfogadó megnyilvánulása, hiszen jót tenni másokért egyedül nem nagyon lehet. Alkotni, gyógyítani, óvni, védeni, gondoskodni, vezetni – az egyedüli ember képtelen. Nem tud! Csak más, mások segítségével. S mikor most hallom, hogy az eskütételkor ez kimarad, hát, ismét csak csodálkozom: tényleg nem tudják, mit cselekszenek?! Persze van rá lehetőség, hogy lecseréljék a zárlatot a becsületemre és lelkiismeretemre esküszöm formulára, de ezt hallva elkap a nevetés. Mert politikusokról van szó! Sajnálom! Most rettentően szubjektívnek látszom, de – ha a tapasztalatainkat nézem, akkor talán mégsem. Több évtizedre visszamenőleg azt tapasztaltuk, mi, állampolgárok –, hogy ez a becsület meg lelkiismeret cucc olyan képlékeny a hazai politikában. Bármelyik oldalról.

Visszhangzik közben a sajtó az ateista eskütevőktől. Civakodnak már a közösségi oldalakon, hogy ezek árulók, hogy nem ezt ígérték a kampányban. Megy már a sárdobálás, hogy ezek az ateisták majd mit fog tenni meg nem tenni. De igazából nem ez a gond, hanem az, hogy „ezek” sem tudják, hogy meg kellene tartani az adott szavukat. Hogy vannak olyan hagyományok, amelyeket nem kell feláldozni az újítás oltárán. Hogy nem tudják, miről szól egy eskütétel. Az a baj, hogy nem kötöttek szerződést velünk. És valójában a szavukat sem nagyon adták. Hogyan lehet így majd bármit is számonkérni négy év múlva?!

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!