A neonihilizmus

2022. 07. 19. 14:49

Hosszas töprengés és mindenféle előzetes kísérletezés után megvilágosodtam, rájöttem, milyen lehet az új irodalmi műfaj, amely korábban még nem létezett. Bíró Péter bevezeti olvasóit az irodalmi neonihilizmus rejtelmeibe.

 

Az egész az asztalomon heverő papírlap fehér ürességével kezdődött. Semmi nem jutott eszembe, amit ráírhatnék. Mégis, úgy éreztem, valahogy el kell tüntetni ezt a rám meredő, vakító fehérséget. Persze, betűkkel lenne jó beborítani. Írni kellene valamit, még akkor is, ha sem ihlet, sem ötlet nem környékez.  

Néztem a továbbra is idegesítően üres lapot és rám zúdult az örök probléma: miről írjak? Azt mondtam magamban, hogy sok hosszú összetett szó vélhetően hamar és hatékonyan eltűnteti a zavaró fehérséget a szemem elől. Ez kizárná a rövid, vagy kötőjeles szavakat és a számokat. Összefüggő, lehetőleg értelmes szöveget illene a papírra vetni. A kettő közül, utóbbi szokta akadályozni a költészet létrejöttét. Legalábbis ezt állítják egyes szakemberek, akik ugyan nem írnak, ritkán olvasnak, de gyakran nyilvánítanak határozott véleményt.  

Ezek a szakemberek azt hangoztatják, hogy csak kifinomult irodalmi szövegek megalkotásakor indokolt olyan hosszú, összetett kifejezések szavak, mint a „kommunikációszükségesség”, vagy magasztos fogalmak beszövésére, amilyen a „vaníliacukor illatú háromfázisú áramgenerátor” vagy olyan romantikus képeket festeni, mint a „mérsékelten melegített éjszakai holdfény”.

Az elméletet követve kezdtem kapiskálni, milyen stílusirányzatot követhetnék: minél több hangulatot kell leírni, körbekeríteni a természet szépségeinek ábrázolásával és mindezt beleszőni a romantikus történetbe, melynek szereplői többnyire problémás, neurotikus karaktereket.  A történet szereplőinek cselekedetei a postahivatalban, vagy pályaudvaron általában megkérdőjelezhetők. Szóval, semmi mesterségesen drámai, de kellően kifinomult ahhoz, hogy irodalmi prózaként elfogadható legyen.

Amint tudomást szereztem ezekről az elméletekről, új problémába ütköztem. Egy oldal, amennyit erre szántam, korántsem volt elég, hogy befejezzem az első két karakterem egyre szövevényesebb történetét. Az elhagyott vonatállomásban, a két, kifejezetten irodalmi célból megalkotott idegroncs, a nyári éjszaka holdfénye miatt, feloldhatatlan konfliktusba bonyolódtak egymással. Dramaturgiai okokból, éppen akkor érte tetten őket az állomásfőnök, amikor az elkényeztetett özvegy tétova mozdulatokkal masszírozta szeretője falábát.

Ettől a megrázó pillanattól kezdve, egy ellenőrízetlen kémiai reakcióhoz hasonlóan, újabb kifejezések, szavak, mondatok tódultak a fehér lapra.    

A peronon játszódó, gondosan megszerkesztett féltékenységi jelenet hatalmas zűrzavart okozott a vonatközlekedésben: késések, menetrend-módosítások és nagymértékű munkabeszüntetések. Utóbbiak lojalitási konfliktusokhoz vezettek a vasutasok között, ami viszont cselekvésre késztette a szakszervezeteket. A szakszervezeti vezetőről kiderült, az özvegyasszony volt szeretője, azé a nőé, akit a nyári holdfényben megszállottan, de idegenkedve közelített ahhoz a bizonyos falábhoz.

Legalábbis ezt diktálja a narratíva logikája. Vége-hossza nem volt az összefonódásoknak. És hirtelen sokkal több volt ebben a történetben, mint a papír és a nyomtatótinta: olyan irodalmi láncreakciót éltem át, amelyet szinte lehetetlen volt irányítani. És még mindig kitart.

Elragadott, magába szívott az írás szenvedélye. Egy üres papírlapból hirtelen fellépő horror vacui, ami hóvakságot (amit ésszerű okokból átneveznék „papírvakságra”) okozott, elkezdtem ontani magamból a szavakat, mondatokat. Miután egy kulturálisan igényes furror scribendivel megúsztam az említett horror vacui-t, több száz oldal ömlött ki a nyomtatóból, tele nevetségesen sorba rendezett betűkkel és kevés szóközzel. A tintával bemocskolt papírkupacok bizonyos mértékig rendező kézért kiáltottak (figyeled-e a szemléltető metaforák növekvő használatát? Rendkívül fontos ilyesféle trükköket alkalmazni az irodalmi írásban). A segítő kezek közül a jobb kezem dolgozott többet, de olykor a bal is segítőkésznek mutatkozott. Mi hárman, tartalom, írásmód és irány szerint rendeztük a szövegeket, ami nyomán különböző méretű kötegek alakultak tele vázlatokkal, mulatságos töredékekkel és ötletekkel. Humoros, bizarr történetek sok holdfénnyel a pályaudvarok és postahivatalok felett.

Ezeket a novellákat első körben a könyvkiadók és az internetes médiumok mohón elutasították, és addig sorakoztak a polcon, illetve lapultak a folderekben, ameddig néhány jólelkű és jótékonykodó médium vezetője megsajnált és kiadta őket. Felbuzdulva a sikereken, feltettem magamnak a kérdést: milyen író az, aki nem alapít új irodalmi műfajt? Válaszoltam is magamnak: szegény firkász, semmi több, akikből bőven van az irodalmi palettán.

Erősen töprengtem, hogy milyen új, példátlan irodalmi stílust, formát találhatnék, amivel irodalmi hírnevet szerezhetnék magamnak. Milyen újdonságokkal járulhatok hozzá az írás művészetéhez? Bármit is írtam, soha nem hasonlítható olyan zseniális munkákhoz, mint az Iliász, a Hamlet vagy a Szívfájdalom a fürdőkádban című opushoz. Ez a felismerés sem változtat azon a törekvésemen, hogy létrehozzak egy teljesen új irodalmi műfajt.

És megtaláltam! Hosszas töprengés és mindenféle előzetes kísérletezés után megvilágosodtam, rájöttem, milyen lehet az új irodalmi műfaj, amely korábban még nem létezett. Az első, amire ráleltem, a megfelelő elnevezés volt: Irodalmi neonihilizmus (a „Neonihi” rövidítés alatt szintén ismeretlen). Sokszori próbálkozásaim során kiderült számomra, hogy nekem sokkal könnyebb semmit nem írni, mint bármit is írni. A neonihilizmus lényege: nem írni semmiféle szöveget. 

Az elkészült munkák kezdetben meglehetősen egyszerűek voltak. Ezek a nem-szövegek sokféle dolgokról szóltak, kezdve az olyan banális témákkal, mint az élet, a halál, és az átváltozás. Kitértem olyan filozófiailag lényges kérdésekre is, mint a folyékony élelmiszerek fontossága a gravitációmentes térben. Mivel azonban ezeknek a tartalmaknak mind megíratlannak kellett maradniuk – különben sértenék a neonihilista stílus általam választott szabályait –, ugyanakkor a közmondásos fehér lap és a már említett horror vacui továbbra is fenyegető volt, el kellett sötétitenem a papírt egy kékeszöld festékbevonattal.

Készséggel bevallom: már az első, kínos zsengéim is magukban hordozták a neonihilista nem-írás lényeges jellemzőit. Úgy gondolom, hogy figyelemre méltó stílusérzékre tettem szert ebben az új típusú művészetben. Nézzük meg együtt az irodalomtudomány reakcióját ezekre az új eredményekre. Kíváncsian várhatjuk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!