Üzenet az alap nélkül építőknek

2021. 05. 11. 23:00

„Hinnünk kell abban, hogy az építő tevékenység viszi előbbre a dolgainkat és nem a rombolás.” Dimény Levente színművész írása a nagyváradi kulturális intézményeket fenyegető megyeházi tervekről.

 

Döntsük el, mit akarunk!

A nagyváradi és Bihar megyei kulturális stratégiában (ha van ilyen) semmi nyoma nincs a performatív művészeti ágazatok létezésének. Dinamikusan fejlődik ugyan a város és a megye, de csak a tömegeket mozgató rendezvények, a „mici si bere’’ címmel titulált események vannak nemcsak többnyire előtérben, de mondhatni kizárólag. Nem akarom elvitatni a street-food, népművészeti vásár, középkori csődület stb. jogosultságát, de ezek a rendezvények üzletszerűleg fellelhetők minden nagyobbacska város évi eseményei között.

Ha a nagyvilágból akarunk városunkra, megyénkre tekinteni, meg kell kérdezni, mennyi látszik belőlünk távolról. Itt nem arra gondolok, hogy az innen elszármazottak, vagy közvetlen ismerősök mennyit észlelnek. Az a kérdés, hogy mondjuk, egy skót miért ülne repülőre, hogy Váradra jöjjön, ha turistáskodni akar, és ne’adj’isten valamiféle kulturális élményre vágyna. Mert ha mi akarnánk oda menni, akkor ugye elég sokat áldoznánk (ha lenne miből) arra, hogy egyszer az Edinburgh-i egésznyaras előadóművészeti kínálatot végignézzük, s akkor már kastélyt látogatunk, gasztro-kíváncsiságunknak áldozunk, bort kóstolunk stb. Így vagyunk ezzel, ha Avignon-ra, Krakkóra, Berlinre, és számos más helyre gondolunk, ahol előadóművészeti események sokasága fogad.

Szebenre is így gondolunk mi is, továbbá japánok, koreaiak, franciák németek és számos nemzet oda látogató turistái. És az a város nekünk itt van 4 órai autózásra. Tehát a lehetőség nincs messze! Egész nyáron repülőgépek szállnak le-fel a szebeni reptérre ilyen kíváncsi embereket hordozva (pénztárcájukkal együtt). Errefelé meg panaszkodunk, hogy nincs repülőforgalom, a természet teret foglal és benövi a fű a leszállópályát (ott is leépítések voltak, nem tudom, maradt-e ember fűtelenítésre). Vannak, lesznek jó útjaink, alul- és felüljáróink, felújított (homlokzatú) történelmi épületeink, és valóban elindul egyfajta turizmus erre. De mit kínálunk nekik a frissen festett múltunkon túl?

A kulturális intézmények nagyon sokat dolgoznak azon, hogy lépést tartsanak a nagyvilág dolgaival. Aki követte a Városi Múzeum, a Körösvidéki Múzeum, a Mária Királyné Színház, a Szigligeti Színház, a Várad és Familia folyóiratok, a Filharmónia, a független előadóművészeti társulások, a nagyvilágban híres váradi képzőművészek tevékenységét, az tudja, hogy mindenki keményen dolgozik ezért. Egyenként az előadóművészeti intézmények óriási sikereket értek el az utóbbi időben, díjak, fesztiválrészvételek, rangos elismerések sokasága áll a vitrinekben. Rangos fesztiválokat hoztunk létre, melyekre szívesen jönnek a jeles alkotók. Hogy profitál ebből a város, a megye? Felkarolja ezt, és ráépít egy kultúrturizmusra alapozó stratégiát? Jelentős uniós pénzekre (lehetőség van rá!) pályázik, átfogó kulturális stratégia létrehozására, finanszírozására? Belátja, hogy hosszú távon egy egész régió profitálhat a vendéglátás minden terén befutó bevételek terén?

NEM!

Leépít, a működést biztosító minimum alá kényszerítené az intézményeket!

Holott a kulturális tevékenységet a mindenkori hatalomnak kötelessége támogatni, és beleilleszteni a város, megye, régió fejlesztési terveibe. Nem szorítkozhat arra a figyelme, hogy jeles és nemzeti ünnepeken leszól, vagy megrendel „valami’’ ünnepi műsort.

 

Csak ami a mienk!

Úgy tűnik, az utóbbi évek kulturális stratégiája az volt, hogy mindenki csak azt propagálja, amit az övének, sajátjának tekint. A városi, a megyei vezetés csak azt, amit ő talál ki, a román politikum csak azt, amit ő talál politikai tőketeremtőnek, a magyar politikum szintén. Sőt, ezen belül is, a különböző érdekcsoportok még külön-külön is vigyáznak arra, hogy ne keverjük a dolgokat. Mindenki marad annál, ami az övé, erősen vigyázva arra, nehogy együtt mutassunk valamit.

A nagyvilág akkor kapja fel ránk a fejét, amikor valaki lenyúlta a másikét, amikor etnikai megkülönböztetés mutatkozik, amikor az intézményvezetők politikai kinevezései, illetve buktatásai körül dagad a botrány, vagy amikor a hatalom megkurtítja a művészeti élet szereplőinek a lehetőségeit. (Mint most!)

Ezekre a figyelemfelkeltésekre nem fog senki repülőjegyet venni, hogy ide látogasson, sőt az is lehet, hogy a szépen felújított szecessziós épületek csodálásától is elveszi mindez a kedvét. Annak megvan a helye, hogy a nemzeti, felekezeti stb. hovatartozást erősítő jellegű események létrejöjjenek, de abból nem az kell legyen a hír, hogy már megint konfliktus van emiatt. Sőt, ezeknek is színesíteni kell a nagyvilágban kialakult képet rólunk.

 

És a fiatalokkal mi legyen?

Sokan, sokat foglalkozunk azzal, hogy az eljövendő generációk ne elégedjenek meg a „sör és kolbász” kategóriájú műélvezettel. Sok fiatalban sikerül felkelteni az érdeklődést az igazi művészeti alkotások iránt, sokan választják életpályájuknak a művészetet. A szomorú tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a fiatalok elmennek oda, ahol nyitott termőtalajra találnak, és nem akarnak elveszni a lokális, belterjes viszálykodás zavarában.

Nem tartunk ott, hogy a friss, jövőt jelentő nemzedékek sorban állnának a városkapunál annak reményében, hogy ők is részesülnek az itt teremtett sokszínű lehetőségekben, és ott sem, hogy a nagyvilág fiataljai ide akarnának repülni inspirációt meríteni az itt felkínált lehetőségek sokaságából.

Hosszú távon tehát maradunk a népszerűség hamis illúziójába áztatott showbiznisz, sör- és kolbászszagú rendezvényeinél, a belterjes, „mindenki magának” kiáltványú eseményeknél, és a művészeti intézmények megkurtított lehetőségeiből kiaknázott alkotásoknál. Be kell látni, hogy ez így leszállópálya. (Nem a repülőre gondolok.)

 

Az ember

Azok az emberek, akik januárban lapátra kerültek, mind megérdemelték volna azt a feltételezést, hogy tudásuk és erejük legjavát adva végezték a munkájukat. Én tudom, hogy legtöbbjük erejét meghaladva tett meg mindent azért, hogy az alkotás maga a lehető legmagasabb szinten tudjon létrejönni. Megérdemelték volna, hogy alaposan elemezve a lehetőségeket, méltó eljárásban döntsenek a jövőjükről.

Ez így rombolás! Hinnünk kell abban, hogy az építő tevékenység viszi előbbre a dolgainkat és nem a rombolás. Ők még arra sem kaptak lehetőséget, hogy megvédhessék magukat, vagy megmondhassák: ez így nem lesz jó! Tehát így maradunk megcsonkítva testileg-lelkileg.

Ezt a rövid távú hatalmas rombolást csak nagyon hosszú távon tudnánk visszaépíteni csak arra a szintre is, ahol eddig tartottunk. És akkor hol van még a fejlődés?

Az „európai gyakorlatot’’ utánozva maghatározott idejű szerződést szeretnének a hivatásos művészeknek, ami látható módon a projekt-alapú művészeti struktúra felé terelődik? Akkor országos szinten cseréljük ki az összes művészetet koordináló törvénykezést. Emeljük be a szociális hálóba azokat az elemeket, amelyek az európai gyakorlatban biztosítják a bizonytalanságban hányódó művészeknek a projektek közötti megélhetést, életpálya-modellt kínálnak átképzésre stb.

Nagyravágyó rendelkezőinknek üzenhetjük: próbálkozzanak felfelé, a művészetet koordináló törvénykezés szintjén kezdeni a változtatást, mert jelen esetben az lenne az alap, és mint tudjuk az építkezés, alapozás nélkül... Aki ennyit épített, annak tudnia kell!

 

A szerző a Nagyváradi Szigligeti Színház színművésze



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!