Békeremény napló 6.

2022. 03. 22. 22:24

Úgy tűnik, amikor baj van, naplót írok. Megosztottam a gondolataimat a járvány idején, megosztom most is, amikor a szomszédban háború van. Most sem ásom bele magam a politikába, nem közlök számokat, sem elemzéseket. A napjaimról mesélek, a történésekről, apró örömökről, amikkel igyekszem eloszlatni a félelmeimet. Remélem, rövid lesz ez a sorozat. Simon Judit békeremény naplója.

 

Én kérem, ma be lettem csapva. Történt, hogy napokkal ezelőtt, más városbeli barátaim telefonáltak, barátaik jönnének Magyarországról Váradra, megnézni a várost, de főleg a Darvas-házat. Eljönnének hozzám egy kávéra, elvinném őket a volt házamba, és ők már fordulnának is vissza. Kértek, töltsem velük a fél-háromnegyed napot. Persze, hogy beleegyeztem, a barátaim barátaira szívesen szánok időt, várom őket szeretettel, kávéval és fürdőszobával.

Korábban keltem a szokásosnál, elpakoltam ezt-azt, mert barátaim tudják, hogy nálam hogy s mint, de hát idegeneket másképpen illik fogadni, bekészítettem a kávét, kitettem a rágcsálnivalókat, utcai szépen felöltöztem, kifestettem a szememet és kíváncsién vártam a vendégeket. Vártam és vártam, de se kép, se hang. Felhívtam a barátomat, hogy mit tud az érkezőkről, de nem válaszolt. Ezt még eljátszottam vagy kétszer, eredmény semmi.

Az idő telt és múlt, sehol semmi és senki. Se telefonhívás, se vendégek. Már kora délután lett, amikor úgy döntöttem, nem várok tovább. Így még sosem jártam. Előfordult, hogy emberek bejelentkeztek hozzám látogatóba és közbejött valami, amiért nem érkeztek meg, de mindig felhívtak, hogy megmondják, ne várjak, mert nem tudnak jönni. Semmi harag nincs ezért, bárkivel előfordulhat, hogy dugába dőlnek a tervei. Most viszont morgok, mert annyira sem méltattak, hogy szóljanak, hékás, ne várj hiába.

Ha már kiglancoltam magam, gondoltam, lemegyek sétálok egyet és veszek, ami kell: kenyér, csípőspaprika, tejföl, körömlakk, miegymás. Mialatt az élelmiszerboltban bóklásztam, eszembe jutott az a barátom, aki pár hónapja leszaladt egy doboz tejfölért a fiával, aztán egy okostévével mentek haza.

Végül én is hazaértem, igaz, okostévé nélkül, közben elmúlt a mérgem, felhívtam Adrienne-t, a tesimet – tudják, a színháztörténész, szakíró, gyerekkori barátnőm, akivel úgy döntöttünk, hogy tesik leszünk, de ezt a történetet, már megírtam a Vesztegzár naplóba –, hogy boldog szülinapot kívánjak neki. Több mint két órát beszélgettünk. Magunkról néhány percet, a többit színházról és háborúról. Ő az első diplomáját történész szakon szerezte, hát ő sem nyugodt, de ennek ellenére azt mondja: nem szabad félni. Könnyű ezt mondani, én sem az eszemmel félek. Beszéltünk az Újváradról, és reménykedünk, hogy már nem kell halasztani a rendezvényeket. Ő még nem utazik, súlyos allergiája miatt nem kaphatott oltást, és nem szeretné az utolsó pillanatban elkapni a vírust. Merthogy az van, csak nem törődnek vele.

Erikával (a pesti bírónő, amit azért jegyzek meg, mert több Erika barátnőm van) is beszéltem. Felhívott, hogy elmondja, Judittal, közös barátnőkkel pár napot Szegeden töltöttek, és milyen gyönyörű a város. Vállműtéten esett át a télen, gyógytornára jár, szépen javul, nemsokára elkezdi a munkát a bíróságon.

Estefelé úgy gondoltam, megérdemlek egy kis extrát, ezért rendeltem magamnak egy vagon csirkeszárnyat a KFC-ből és megettem krumplifőzelékkel.

Mariupol nem adja meg magát. De most nem gondolok erre. Keresek valami teljesen bornírt filmet és elleszek.

Jó éjt.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!