A szakmaiság és az emberségesség között

2021. 11. 13. 12:57

Az embert, ha hagyják, bármit – akármit megtesz a másik emberrel. Ezért kell az eddig és ne tovább magatartást gyakorolni. Magyari Sára írása.

 

Napok óta zajlik a cirkusz a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyik professzorának viselkedése körül. Egyik oldalról olyan vádak hangzanak, hogy megfélemlítés, bosszúállás, szexizmus, szadizmus stb., a másik oldalról olyan védekezés, mely a szakmai és intézményi teljesítményt hozza fel, az intézményi eljárásokra hivatkozik. Nem tisztem egyik vagy másik félnek most az igazát bizonygatni, sokkal inkább arra térnék ki, miért fontos az emberségesség a szakmai életünkben is, lehet-e hosszútávon szakmai minőséget fenntartani, ha nincs mögötte emberségesség, illetve mi jellemző általánosságban az intézményi viselkedésre így 2021 végén.

Vegyük górcső alá, mi a baj a gyakran káromkodó főnökkel, kollégával, baráttal, családtaggal – filmmel, dallal, színdarabbal. Nyelvhasználati alaptétel, hogy a nyelvekben nincsenek felesleges elemek. Tehát a csúnya beszédnek, a káromkodásnak is megvan a maga szerepe és haszna. Két alapvető helyzetben káromkodunk: az egyik, amikor korlátozott nyelvi kóddal rendelkezünk, azaz kevés szót ismerünk, nem tudjuk választékosan kifejezni magunkat – ez főleg a tanulatlanság jele. A másik, amikor feszültségoldó szereppel mondunk egy csúnyát, mert nekimentünk az asztal sarkának és beütöttük a lábunkat, mert a szembejövő dzsipes szabálytalanul előzött. Viszont a trágárkodás agresszív nyelvi megnyilvánulás. Így olyan ember mellett dolgozni, tanulni, lakni, aki gyakran káromkodik, nem jó érzés. Ösztönösen nem az. Mert a nem káromkodó érzi, hogy a másikkal valami nincs rendben: folyamatosan ideges, mindig van valami baja, feszült. És aki gyakran ideges és feszült, az bármikor robbanhat – ettől félünk. Ezek zsigerileg belénk vannak kódolva. Mert nemcsak a kifejezés tartalma a csúnya, hanem az ezt kísérő paraverbális kommunikáció is ijesztő: általában megemelt a hangerő, vészjósló a hangsúlyozás. Ez pedig félelmet kelt. Gyakran kíséri a szóbeli megnyilvánulást erősen félelmet keltő mimika és gesztus. Tehát nem arról van szó, hogy véletlenül kiszalad a szánkon valami káromkodásszerűség, és ettől megkönnyebbülünk, majd vígan kacarászva megyünk tovább. Hanem valami olyan nyelvi magatartást észlelünk, amely veszélyhelyzetet jelent, félelmet kelt, vagy minimum kellemetlenül érezzük tőle magunkat.

Egy intézményen belül hatványozottabban fontosabb a nyelvi viselkedés (mondjuk pl. az öltözködéssel is vannak gondok), mert az egyén képviseli az intézményt magát, mert oktatóként, kutatóként, felettesként stb. kiemelt helyzetben vagyunk – tőlünk is függ az intézmény jó híre. Az intézményi jó hír nem csak a szakmaiságban rejlik. A tapasztalat azt bizonyítja, ha a szakmai tudás mellett nincs megfelelő – emberséges – viselkedés, akkor hosszútávon oda a profizmus. Sok helyen dolgoztam, sok főnököm volt, általában intelligens, sőt művelt emberek voltak, de nem volt mindegyik jól nevelt, emberségesen viselkedő. Nem is maradtak meg hosszútávon vezetőnek olyanok, akikkel rossz együtt dolgozni, és menekül tőlük a felkészült alkalmazott.

Másik oldalról magam is tapasztalom, a diák, a kolléga, a barát, a családtag ma általánosságban nagyon gyáva: konfliktuskerülő. Nem tudja – emberségesen – megvédeni magát. Nem tud udvariasan határt szabni a másik önkényeskedésének, és nem tud hivatalosan sem tenni ellene. Leírni, a nevüket adni hozzá, már nincs merszük. Így változás sem lesz. És valóban, a mi kelet-európai intézményi kultúránkban jelentést kell írni, ha valami olyan történik, ami sérti az emberi méltóságot, a profizmust, a szakmaiságot stb. Ettől nagyon sokan ódzkodnak. Joggal vagy jogtalanul.

Van egy román mondás: aki hallgat, nem számít. Van magyar közmondássá vált klasszikus verssorunk is: Vétkesek közt cinkos, aki néma. Kutatóként tapasztalom: elhallgató kultúra vagyunk – amiről nem beszélünk, az ugye nincs is. De a valóságban az ilyen viselkedésmódok (agresszív vs. elszenvedő) rettenetes következményekkel járnak, mindig – valóban mindig – romboláshoz vezetnek.

A kolozsvári ügy kapcsán is érzékeljük:

ennek a történetnek nem lesz jó vége senkire nézve sem.

Az intézmény hírneve nagyot csorbult. És evvel együtt a romániai magyar felsőoktatásé is – hiszen nagynevű emberek érintettek a dologban. A jelenlegi és volt diákok, kollégák – bár áldozatként jelennek meg, nem lehet egyértelműen melléjük állni, hiszen hallgattak, nem vállalták a konfliktust, nem tettek ellene. És most mindegy, hogy milyen ok miatt. De az elhallgatásnak mindig ez az ára.

Én egyetemistaként nagyon szerencsés voltam – szintén Kolozsváron, a BBTE-n. Nekem jószándékú, segítőkész tanáraim voltak általában. Ha volt egymással gondunk, diákként is mindig vállaltam a konfliktushelyzeteket – nem is éreztem magam hosszútávon áldozatnak. Ugyanakkor tudom, vannak olyan munkahelyek, ahol a kiskirálykodás embertelenségbe csap át – talán nem trágárkodnak, de ötleteket lopnak, bosszúállóak, akkor is, ha folyton mosolyognak és kedvesnek tűnnek; a fiatalabbal, a kezdővel végeztetik a kulimunkát (most nem a betanításról van szó), szinte rabszolgaként kezelik az alkalmazottakat. Ez az intézményi vezetés hibája is, de az elszenvedőké is, akik inkább elhallgatják sérelmeiket.

Az a hatása ezeknek a jelenségeknek, hogy ráébresztenek az egyéni és intézményi felelősségre is. Felhívják a figyelmet olyan anomáliákra, amelyek egy pici bátorsággal kiküszöbölhetőek lennének. Több pszichológiai és művészeti (meg egyéb) kísérlet bizonyítja: az embert, ha hagyják, bármit – akármit megtesz a másik emberrel. Ezért kell az eddig és ne tovább magatartást gyakorolni. Élni is kell a jogainkkal, nemcsak hepciáskodni értük. Ja, és ez a jogos dolog nem nagyon működik a kötelezettségvállalás és –teljesítés nélkül.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!