A jelentések izgalmas terei
2019. 05. 28. 08:37Május első hetében járt Nagyváradon a Törzsasztal sorozat vendégeként Visky András író, költő, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, akivel ez alkalomból Szilágyi Aladár készített interjút. A beszélgetés néhány részletét az alábbiakban olvashatják, a teljes változatot a Várad folyóirat publikálja.
Visky András legújabb verskötetéből olvasott fel a váradi találkozón
Azt vallod, hogy számodra „egyetlen könyv a Biblia”, azt a verseidben továbbgondolod, továbbértelmezed. Jóapám rám hagyta örökül a legutolsó Bibliáját. Ez is – akár az előzőek – a „Szilágyi Sándor-féle bővített kiadás” volt. Rengeteg oldaljegyzet, piros vagy fekete tintával ejtett aláhúzás, kiemelés, utalás található benne, s az elejére-hátuljára bekötött lapok, tele reflexiókkal, elmélkedésekkel. Gondolom, részedről nem idegen ez a viszonyulás…
Én emlékszem ezekre a Bibliákra, az édesapádéra is, az apám általunk tisztelettel és szeretettel őrzött Bibliáira is. Éppen azért is fontos ez nekem, mert ők voltak azok, akik továbbírták ezt a könyvet, és azok a kommentárok, amelyek lapszélen megjelentek, vagy a beléhelyezett lapokon föllelhetőek, azok egy végtelen könyvnek a továbbírásai. Számomra inspiratív ez az úgynevezett „Borges-i végtelen könyv” terminus, ami azt jelenti, hogy soha nem nyitható ki ugyanott egy könyv, mert a könyv megnyitja az olvasóját is, s ebből következően a könyv mindig mást mutat fel önmagáról. Azt hiszem, ez különösképpen érvényes a Szentírásra, mely akkora hagyományt mozgat, hogy bármelyik megnyitásánál elkezd visszhangozni. És számomra ehhez a hagyományhoz hozzátartoznak ezek az emberek, akik közvetítették felém a Bibliát, mint Isten cselekvésének a történetét.
Az tapasztalható, ahogy a verseid – s nem csak a verseid – teljesen átitatódnak a Szentírás szövegeivel. Ha jól érzékelem, inkább a Károli-féle szövegeket preferálod, mint az újabb fordításokat. Elárulom, hogy annak idején, megboldogult főgondnok koromban (ha nevezhetem így) volt egy javaslatom az Egyetemes Magyar Zsinat színe előtt, mely szerint üdvös volna, ha lelkipásztoraink első rendűen a Károli-féle Bibliára alapoznák az igehirdetést, a többi fordítást egyfajta segédkönyvként hasznosítanák. Nagyon sokan a főtiszteletű zsinati atyák közül nem osztották a véleményemet…
Érdekes, amit mondasz, és meg is lep. Nem tudtam erről a javaslatodról. Én sem kötném meg ezt zsinati határozattal, ha rajtam állna, de érdekesnek tartom azt – minthogy folyamatosan többféle fordítást olvasok én is –, hogy vannak fordításváltozatok, amelyek beépülnek, mint kanonikus esemény, mint nyelvtörténeti esemény, és állandóan arra szólítanak meg, olykor arra kényszerítenek, hogy az ember visszatérjen hozzájuk. Számunkra ilyen a Károli-féle fordítás vagy a németeknek a Luther-féle fordítás vagy az angoloknak a King James-féle fordítás. Mert megalkották az irodalmi nyelvet. Sőt, a nemzeti nyelvnek egy integratív eseményévé vált a Biblia. Én
a Károli fordítást ma is a legerősebbnek gondolom, és ennek az az oka, hogy a pontosságra, mint költői tettre törekszik, viszont nem hisz abban, hogy létezik pontos fordítás,
hiszen a Bibliában nagyon sokféle műfaj megtalálható, versformában, elbeszélő költemény formájában, stb.
Maga a kötet, a nevezd csak szeretetnek csak tegnap került a kezembe, bár sok benne lévő verssel már találkoztam a különböző lapokban. Most, hogy a kezem ügyébe kerültek az eddig olvasatlan szövegeid is, adott pillanatban arra éreztem egyfajta belső kényszert, talán egy pragmatikus késztetést, a versek gyorsabb, jobb megértése végett, hogy kezdjem el hangosan olvasni őket. Erről mi a véleményed?
A vers megértése a hangos olvasáshoz kapcsolódik. Ez benne van a versnek a génjeiben, hogy hallott szövegként válik elkülönböző élménnyé az olvasó számára.
Emlékezetem szerint, egyszer azt nyilatkoztad, hogy „minden, amit csinálok, hangból van…”
Igen, és örülök egyébként, hogy hangosan kezdted el olvasni, mert én is hangosan olvasok olyan könyveket, amelyek nagyon fontosak számomra. Például Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényét hangosan fölolvastam a magam számára, és a könyv akkor vált számomra teljessé, mert az ima hagyományához kötődik, ami egy hangos liturgikus tett. A versek fölolvasása vagy hallása és meghallása még mindig fontosabb számomra, mint az olvasása.
Visky András és Kőrössi P. József a májusi Törzsasztal esten az Illyés Gyula Könyvesboltban Fotók: Fried Noémi Lujza
Feljegyeztem néhány nevet a könyvedből, azokat, akiknek verset ajánlasz, mint például Röhrig Géza, illetve Ascher Tamás, Gyimesi Éva, Kertész Imre, meg azok a személyiségek: Balassa Péter, Borbély Szilárd, akiket a szüleiddel együtt egyfajta gyászmunka során emeltél fel és ki. Róluk mondanál néhány szót?
Ezeknek a verseknek némelyike „alkalmi”, de az alkalmiság alatt nem azt értem, hogy megrendelt szövegek volnának, hanem valami nagyon erős megszólítottságban volt részem, például amikor Ascher Tamásnak és Gáspár Ildikónak a József és testvérei című előadását láttam – amit én nagyon szeretek és sokra tartok –, akkor fölmerült bennem a József és testvérei című versem, ami már megvolt akkor, pontosan ezt az attitűdöt tükrözi, és utólag dedikáltam Ascher Tamásnak. Röhrig Géza esete más, Gézával a 90-es évek elejétől baráti viszonyban vagyunk, sokszor részt vett a táborainkban, vittük magunkkal. Ő már akkor verseket írt, én az első könyvét, a Hamvasztókönyvet nagyon nagy dobásnak gondolom, jól emlékszem a megjelenésére, a Múlt és jövő adta ki. Cs. Gyimesi Éva nagyon közel állt hozzám, az apámékhoz is egyébként. Ez a vers úgy született, hogy egy emlékkönyvet adott ki az egyetem az ő tiszteletére, és abba írtam. Ez valóban „alkalmi szöveg”, a szónak ebben a szoros értelmében. Balassa Péter halála – noha fel lehetett készülni rá –, mert tudtuk, hogy el kell távoznia közülünk, mégis egy nehezen feldolgozható élmény volt számomra, és a kilencvenedik zsoltár átírásával próbálkoztam. Elsiratása Balassa Péternek ez a vers.
Ami nagyon megérintett, a Borbély Szilárd halálakor írt, egy Shakespeare-szonett első sorával kezdődő „Látván az idő zord kéz, hogy töröl”. Én is jól ismertem Szilárdot, jóval önkéntes távozása előtt járt nálunk a Törzsasztal meghívottjaként. Meglepő mértékben megnyílt előttem a beszélgetésünk alkalmával, sok mindent elárult magáról.
Számomra tragikus az a mód, ahogyan ez a szöveg megszületett, hiszen leköteleztem magam a Látónak, hogy a Shakespeare-számukba egy szonettjének első sorából kiindulva írok egy szonettet. Miközben ezzel a feladattal bolyongtam az Egyesült Államokban, és New Yorkból repültem Indianapolisba, oda érkeztemkor ért utól a Szilárd halálát bejelentő sms. Ez nagyon mélyen érintett engem, hiszen utolsó beszélgetésünk alkalmával megegyeztünk abban, hogy a következő nyáron eljön hozzánk, a mi táborunkba, ahol volt már egyszer a családjával, és nagyon jól érezte magát. Közben megjelent a Nincstelenek kötete, a drámái, a színházi oeuvre-je is nagyon szépen kibontakozott. Azok közé az írók közé tartozott, aki színházban gondolkozik, nem csak szövegben, azon kevés szerzők közzé tartozott, aki számára a színházi forma vizsgálata izgalmas egy drámaszövegen belül. És szembesülnöm kellett azzal, hogy ez a mi egyhetesre tervezett együttlétünk már nem bír létrejönni. Úgy éreztem, a Shakespeare-szonett első sora, ott, éjfél után, a szinte teljesen üres indianapolisi repülőtéren erről a hiányról beszélt nekem. És ezzel a halállal, ezzel az emberi törékenységgel nagyon rímelt számomra, a szonettben azért említem Szilárdnak a nevét…
Nagy érdeklődéssel olvastam a Litera.hu oldalain egy esztendeig tartó Bibliaóra-sorozatodat. Már akkor felmerült bennem a gyanú, hogy ez nem fog ennyivel befejeződni, és azóta nyilatkoztad, hogy könyv lesz belőle, egyfajta családregény. A Törzsasztalon további részleteket is elárultál ezzel kapcsolatosan. Jelenleg hogyan állsz ezzel a szöveggel?
Mindenekelőtt egy kiadói határidővel van dolgom… De én szeretem a határidőket, mert jó, ha nyomnak bennünket, így naponta ezen a könyvön dolgozom. A könyv formailag, mint konstrukció már kialakult.
Ilyen rövid, töredékes szövegtestekből épül, mint amilyenek a Literán olvashatók?
Nem, rövidebbek és hosszabbak vannak benne. Tulajdonképpen kétfajta hagyományhoz szeretnék visszamenni. Az egyik a homília, a beszéd, a másik hagyomány a tanítás. És ebben a két hagyományban szeretném megírni ezt a könyvet, hogy hogyan viszonyul egymáshoz egy személyes nézőpont. egy családnak a története és a bibliai Szent szöveg által kínált nézőpont. Tehát, hogy az időnek a kitágítása volna ez a Szentírás kontextusába elhelyezett családtörténet, ami egyszerre kiemeli a történelemből egy családnak a történetét, mely nem az én családom története lesz, hanem egy családé, ahol van hét gyerek, ahol hiányzik egy apa, aki aztán megjön, és elkezd hátborzongató dolgokat tanítani a szószékről, ahol én felfedezem magamnak őt, és mesteremmé válik. Ez a könyv – amelyben egyébként a te édesapád is benne lesz, az ő történeteit is összegyűjtöttem – most íródik naponta, egy sajátos formájú regény lesz. Vannak, akik azt mondják, ez nem próza, hanem egy nagy prózavers, szabadvers-utánzat. De én mégis arra törekszem a Literában publikált töredékszövegek esetében, amiket közben már átírtam, látszik ez, hogy a töredékek egymás mellé helyezése volna a játék benne, ami azt jelenti, hogy
azt szeretném, ha egy töredék önmagában értelemmel bírna, és az elbeszélésen belül is értelmet nyerne.
Most még ott tartok, hogy levéltári anyagokat is nézek, dokumentálódom, még hátravan egy bukaresti utam, további kiegészítések végett. Ez egy sajátos gulágregény.
A könyvnek a valósága és a „valóságos valóság” között milyen a viszony?
Én a könyv valóságosságával törődtem, miközben azok a személyek, akik szerepelnek benne, például az a bizonyos Livezeanu őrnagy, aki a mi lágerfalunkat felügyelte, az egy valóságos személy. De én mégiscsak rekonstruálom ezt a figurát, épp úgy, mint Paul Gomát vagy Nicolae Balotát vagy Adrian Marinót, akik ott voltak a lágerfaluban. Ezek mind-mind valóságos személyek.
Döbbenetes a román kultúrának ez a lágerbeli „kínálata”…
És nagyon érdekesek az élettörténetek is, hogy mi lett velük azután, ez nagyon fontos és érdekes számomra. De ebben a könyvben a láger utáni életük nem lesz benne, az már egy következő könyv tárgya. Pedig nagyon érdekes dolgok vannak. Például az, hogy Nicolae Balotă kiszabadulása után miért vált a román értelmiség egyik főbesúgójává. És hogy mi ez a vita Adrian Marino körül – akit személyesen ismertem, én akkor még gyerek voltam, ő meg felnőtt ember, aki a börtönből került a lágerfaluba –, akivel később Kolozsváron a kapcsolatunk visszaépült. Mivel egyre több levéltári anyagra bukkantam, a következő könyv talán arra is tudna válaszolni, hogy a saját 1800 oldalas titkosszolgálati dossziémat hogyan tudnám feldolgozni, megírni és rekonstruálni. Mert az 1800 oldalból közel 700 csak lehallgatási jegyzőkönyv. Lehallgatták azt az albérletet, ahol a feleségemmel laktam, ahol a különböző beszélgetések folytak. Ezeket a szövegeket most románul olvasom, mert afféle fanyelven románra fordították. Már önmagában létrejön a jelentéseknek egy nagyon izgalmas tere: miről is beszélhettünk mi akkor, a hatalom számára mi érthető ebből, milyen félrehallások kerekedtek mindebből, milyen humora tud lenni ezeknek a helyzeteknek – hiszen a hatalom nem értette se a filozófiát, se a teológiát, a kortárs magyar irodalmat sem…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
