Pallasz Athéné szolgálatában (2.)

2019. 04. 01. 08:51

Szilágyi Aladár portrévázlatának második része a 75 éves dr. Szabó Bálint építész kutatómérnökről, műemléki szakmérnökről, egyetemi tanárról.

A felújított kolozsmonostori katolikus templom

A Nagyváradon készület beszélgetés első részét itt olvashatják.

 

Az Utilitas műhely közösségének tevékenységére hamarosan a nemzetközi szakmai körökben is felfigyeltek. Az Europa Nostra műemlékvédelemmel, vidék- és várostervezéssel foglalkozó páneurópai non-profit szervezet 2007-ben éppen a bonchidai Bánffy-kastélyban működő szakképző-központért Nagydíjjal jutalmazta Szabó Bálintot. A nemzetközi szervezet azelőtt is figyelemmel kísérte szerteágazó történelmi örökségmentő tevékenységét, hiszen 1998-ban oklevéllel jutalmazta a kolozsmonostori katolikus templom felújításáért, egy év múlva, 1999-ben pedig a torockói falu-rehabilitácóért kapott Europa Nostra érmet.

„A kolozsmonostori plebániatemplom esetében szerencsénk volt nekünk is, meg a templomnak is, ugyanis a tisztelendő úr még a 90-es évek elején szerzett pénzt, hogy legalább a beavatkozások egy részét fedezze, szegény aztán nagyon fiatalon meghalt. Nagyon sajnáltuk, hiszen nem tudta befejezni azt, amire vállalkozott. Kolozsmonostor nagyon szép és érdekes munka volt. Adott pillanatban a kutatató ásatások érdekében le kellett állni a kivitelezéssel, de a tisztelendő meggyőzte az egyháztanács tagjait ezeknek a munkálatoknak a szükségességéről, annyira, hogy az atyafiak maguk is részt vállaltak az ásatási munkában, s ezzel komoly anyagi megtakarítást értek el. Ezáltal sikerült azonosítanunk a régebbi beavatkozásokat is, ennek köszönhetően aztán az eredményeket hasznosítanunk a helyreáállítás során. Kolozsváron az unitárius egyházzal is igen jó kapcsolatot építettünk ki, igen jó viszonyban voltunk a püspök úrral, aki meghallgatta a templom felújítására vonatkozó elképzeléseinket, és igyekezett úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy szép és jó legyen, amit terveztünk.”

Néhány felújított ház Torockón

Torockón régebben is megfordultam, legutóbbi látogatásomkor megbizonyosodhattam arról, hogy a Brétfű utcaiak felelősségtudattal megerősített beavatkozásának hála a Székelykő alatti csodafalu valóban újjászületett. „Torockó rehabilitációja egy rendkívül érdekes történet. A falut magunkénak érezzük, azért is fontos a számunkra, mert mi, Utilitas-ként a cégünk profitjából álltuk azt a tevékenységet, amely révén felmértük azt az egyedülálló népi építészeti örökséget, ami ott van. Szerencsésen összejöttünk a budapesti V. kerület (Lipótváros) önkormányzatának egyik tanácsosával, Román András kollégával. András korunk egyik legjelentősebb szakembere, építészettörténésze volt. Ő már nincs közöttünk, de neki köszönhetően egy csomó támogatás érkezett Torockóra. Ennek következtében

sikerült a torockói házakat úgy konzerválni, hogy több mint kétszáz népi építészeti emléket lehetett megmenteni.

Az is nagy dolog volt, hogy Román András nem csak jött, és mondta, hogy ezt vagy azt csináljátok, hanem a budapesti V. kerület anyagilag is támogatta az ügyet, végül a falu nagy része az ügy mellé állt, és tényleg sikerült egy fantasztikus összhatást teremteni Torockón.”

A besztercei evangélikus templom hajója és a torony, amelynek állványzatán 2008-ban a tűz kiütött

Megdöbbentő hír volt egy évtizede a besztercei evangélikus templomban kitört tűzvész. Tudtuk, hogy Szabó Bálinték 1992 óta dolgoznak a páratlan műemlék restaurálásán. 2008. június 11-én kigyulladt az állványzat, majd a tűz átterjedt a toronyra és a hajó tetőzetének nyugati részére. A toronysisakok és a harangok elpusztultak, és részben károsodott a tetőszerkezet is. A templom belseje nem sérült meg, a vastag kőfalak ugyanis kivédték a lángokat. A tűzeset négy hónap múltán az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesülete által megrendezett nemzetközi konferencia „tárgya” lett. A Történeti faszerkezetek tematikájú találkozó résztvevői a helyszínen győződhettek meg a faszerkezetek sérülékenységéről. „Beszterce kezdetben egy nagyon szerencsés konstelláció volt. Tulajdonképpen Kelet-Közép-Európa egyik legértékesebb műemlékéről van szó. Ez is gazda nélkül maradt, hiszen a szászok elhúztak a városból, már csak néhány vegyes házasságban élő család van. A szomorú tűzeset már a helyreállítás közben következett be. A város mostani polgármestere realizálta azt, hogy Beszterce jövőjének, idegenforgalmának jelentős részét képezi az, hogy van egy ilyen csodálatos műemléke, ezért a város „örökbe fogadta” a templomot. Körülbelül egymillió eurónyi nagyságrendben restauráltatta a tetőboltozatot is a fedél újraépítése után. Ez alatt egy csomó nagyon értékes reneszánsz falkép került elő. Tulajdonképpen éppen ennek a restaurálásnak köszönhetően a besztercei tetőboltozatok megmentődtek, Azóta beindult a falak helyreállítása is. Ezt azért egy kicsit nehezen mondom, mert közben ráerőltettek egy versenytárgyalást, amit egy Iaşi-i csapat nyert meg, olyanok, akiknek nem volt soha semmilyen kapcsolatuk sem a szászokkal, sem az erdélyi szász kultúrával. Besztercén most rendes bokszmeccs zajlik, hol kiütnek bennünket, hol mi ütjük ki őket, meglátjuk, hogy hogyan fog alakulni a helyzet. (Kacag.) A tetőboltozat, az egy csoda, az rendben van, nagyon büszkék vagyunk rá. Az egész épület föl van állványozva, az oldalfalak viszont lassan, nem túl jó ütemben alakulnak. Ez nem nagy tragédia, mert a falakon nem maradt fent valami érdekesebb ékítmény, szemben a boltozattal, ami tényleg egy csoda, egyedi alkotás. A falak már nem annyira értékesek. Körülbelül tíz százalékán vannak freskómaradványok, de azok sem túlságosan nívósak. Nem olyan nagy gond, ha néha a riválisaink bennünket ütnek ki…” Mondom Báluntnak, hogy a román sajtó egy része bővelkedett ellenséges megnyilvánulásokkal az Utilitasszal szemben, Volt olyan, hogy összefonódásokról szövegeltek, arról, hogy „rátettétek a kezeteket a munkálatokra”. („Utilitas a pus mâna pe lucrări”). „Mi volt ez – kérdem –, irigység, avagy rosszindulat?” Bálint fanyar mosollyal válaszol: „Természetesen nem mindenki örvend mindig annak, ha mi egy munkát felvállalunk, hiszen az azt jelenti, hogy más nem vállalta fel. Azzal, hogy melyik újság mit ír, általában nem szoktunk foglalkozni, mert hát a kutya ugat, a karaván halad…”

 

Amikor a rendszerváltozás után beindult az épített örökség megmentését célzó mozgalom, általában siralmas volt a helyzet, katasztrofális állapotban voltak a műemlék épületek vagy azok romjai. Maga az állam egyáltalán nem megfelelő módon viszonyult a dolgokhoz, az idevágó törvények is hiányoztak, nem létezett intézményes, szakszerű műemlékvédelem. „Jelenleg milyen a helyzet?” – kérdem Szabó Bálinttól. „Törvények születtek, véleményem szerint ezek a jogszabályok nem is rosszak… Más kérdés, hogy Románia az az ország, ahol bár nagyon sok »jó« törvény van, nem tartják be ezeket, nem csak műemlékes vonalon, hanem szinte bármilyen téren. Ilyen értelemben nem túlságosan jó a helyzet, de hát ezzel kell együtt élnünk. Ami a helyhatóságokat, avagy a műemléképületek tulajdonosait illeti, nagyon különböző módon viszonyulnak a kérdéshez. Például Nagykárolyban az önkormányzattal nagyon jó viszonyt alakítottunk ki, kérik a véleményünket, amikor bármit akarnak csinálni, és próbálnak pénzt is keríteni bizonyos beavatkozásokra. Ez

a jó viszony a tulajdonosokkal nem mindenütt jellemző.

Például a szatmári római katolikus püspök úrral voltak, vannak vitáink, Őexcellenciája ugyanis úgy gondolja, hogy a műemlék épületekkel azt csinál, amit akar, mert az övé. Mert nem mindig azt akarja, ami »jó« a műemléknek, ezért bizony, néha vita kerekedik közöttünk. Ez hozzátartozik a dolgok lebonyolításához.”

 

„Annak idején volt egy olyan kezdeményezés, amelynek célja a műemlékek és a műemlék jellegű épületek, a még megmenthető romok felmérése, lajstromozása volt. Ez a munka hogyan áll jelenleg?” – érdeklődöm. „Voltak bizonyos programok még a 90-es években – kapom a választ –, amik tényleg azt a célt szolgálták volna, hogy felmérődjenek a műemlékek, és hogy tudjuk, milyen állapotban vannak. Legyen egy programunk is, egy koncepciónk arra vonatkozólag, hogy mindezeket hogyan lehet helyreállítani. Ez sajnos nem valósult meg, főleg azért nem, mert az önkormányzatok, a tulajdonosok nagyrésze »nem műemlékbarát«. És ilyen vonatkozásban ez a száz év, amit kisebbségként együtt töltöttünk a többségiekkel, azt is eredményezte, hogy egy csomó mindent eltanultunk tőlük, például a műemlékekhez való hozzá nem állást, a nem megfelelő hozzáállást, sajnos eltanultuk tőlük. Persze vannak önkormányzatok, vannak tulajdonosok, akikkel kitűnő a viszonyunk, de ez csupán a műemlékek húsz százalékára érvényes, nyolcvan százalékban inkább »kard-ki-kard helyzet« van. Nagyszeben, ugye, adott pillanatban Európa kulturális fővárosa volt, akkor egy csomó mindent sikerült a torkukon lenyomni. Az akkori polgármesterük, a jelenlegi államfő, Klaus Johannis egy nagyon határozott egyéniség, de ő sem kimondottan műemlék-barát. Nagyszebenben ügyesen menedzselték a dolgokat, de nem vitték végig. A művelődésügyi minisztériumon belül van egy főosztály, amelyik a műemlékvédelem terén a különböző kutató és tervező tevékenységeket hivatott koordinálni, amire – úgymond – az állam bácsi ad pénzt. De állam bácsi évente csak néhány millió lejt, tehát szinte semmit nem ad. Emiatt a bukaresti főigazgatóságnak sincs olyan jaj, de sok dolga, mert neki az lenne a feladata, hogy az állam által adott sok-sok pénzt menedzselje. De sok-sok pénz nincs… Különben ezzel a főigazgatósággal igen jó a viszonyunk.”

Dr. Szabó Bálint. 75 évesen nyugdíjban, de nem nyugalomban

Amikor rákérdezek, mire a legbüszkébb az elért eredmények közül, Bálint habozás nélkül rávágja: „A csúcsprodukció kétség kívül a besztercei boltozat, tetőszerkezet, ami ott megvalósult, az a nemzetközi élvonalba tartozik. A torockói program, az tovább folytatódik, annak ellenére, hogy fő animátora, Román András már nem él, de a lipótvárosi önkormányzat továbbra is magáénak vallja az ügyet, amikor pénzt is ad, azon néhány torockói lakos felbuzdul, és cselekszik.”

 

Bár sejtem a választ, rákérdezek: „Nyugdíjba vonultál, de nyugalomba nem, igaz?” Bólogatva mondja: „Az Utilitasnál, a Transsylvania Nostranál vannak, akik ezt tovább viszik, én inkább tanácsadóként szerepelek. A munka adminisztratív, menedzsment részét nem én csinálom. Ennyi tapasztalattal a hátam mögött úgy vélem,

azt kellene elérnünk, hogy fokozzuk a társadalom érzékenységét az épített örökség védelme terén.

Ebben kéne járjunk mindnyájan, hogy az erdélyi magyar társadalmat bírjuk rá: foglalkozzon vele, támogassa, érezze saját ügyének a műemlékvédelmet. Az, hogy egy vers megmarad, vagy nem marad meg, az egy dolog, de az épületek megmaradnak, azok mindig hirdetni fogják, hogy itt, Erdélyben létezik egy magyar kultúra, ami a 11. században kezdődött, és ma is él. Tudatosan kellene ezzel foglalkoznunk a civil társadalom bevonásával. Hogy ha újrakezdeném, mit csinálnék másképpen? Nem tudom, hiszen mindez annyira kötődött az elmúlt évtizedek mindennapjaihoz, hogy nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy ezt vagy azt másképpen kellett volna csinálni. Mert adva volt egy helyzet, és azzal a helyzettel kellett valamit kezdeni. Nem tudom, hogy lehetett volna jobban csinálni, vagy sem…”



Ez is érdekelheti...

Pallasz Athéné szolgálatában (1.)

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!