Pallasz Athéné szolgálatában (1.)
2019. 03. 26. 10:01Szilágyi Aladár portrévázlata a 75 éves dr. Szabó Bálint építész kutatómérnökről, műemléki szakmérnökről, egyetemi tanárról.
Szabó Bálint Nagyváradon, pályakezdése színhelyén Fotó: Szűcs László
Mondhatni egyívásúak volnánk, én vagyok fél esztendővel korosabb, de a 75. életévét taposó Szabó Bálint riporterségemnél sokkal fürgébben szedi a lábát Nagyvárad utcáin. Megtorpanunk kicsinyég a Bémer tér gyújtópontjában, Szigligeti Ede szobra előtt. Épített örökségünk védelmének nagymestere szemlátomást élvezettel hordozza körül tekintetét a Színházon, a tér megannyi felújított szecessziós remekén, a hajdani EMKE kávéháztól, a Pannónia szálló legendás épületétől, a kecses Pojnár palotáig. Elégedetten bólogat, „ügyesek vagytok!” – mondja elismerőleg a szemembe nézve, mintha nekem is lenne érdemem abban, ahogyan kinéz a ma Ferdinánd román király nevét viselő tér… Bálint „öcsém” otthonosan mozog városunkban, elvégre annak idején frissen diplomázott építőmérnökként itt kezdte a pályáját.
Beinvitálom az EMKE tőszomszédságában frissiben székhelyet kapott szerkesztőségünkbe, egy közel másfél évtizede elkezdett beszélgetésünket folytatandó. 2004 decemberében forgolódtam Kolozsvárott Bálinték Brétfű utcai székházában, majd Bonchidán, műemlékmentő tevékenységük legizgalmasabb színterén. Akkor kétosztatú riportsorozatban számoltam be hetilapunk, az Erdélyi Riport hasábjain az Utilitas épített örökségvédelmi kutató-tervező műhely, illetve a Transylvania Trust Alapítvány közösségének Erdély-szerte szétágazó tevékenységéről. Most nem csupán a találkozásunk óta eltelt másfél évtized vele kapcsolatos történéseit kísérelem meg felidézni, hanem a 2019. április 9-én harmadik negyedszázadát elérő dr. Szabó Bálint pályáját, életművét, életét és művét is megpróbálom néhány kiemelkedő cselekedete alapján felvázolni. Nem a teljesség igényével teszem, hiszen akkor ennél tízszer bővebb spácium sem volna elegendő.
Magával hozott szerénysége miatt biza’ nem könnyű szóra bírnom riportalanyomat gyermek- és ifjúkorára nézvést. Pedig irigylésre méltó családi környezetben cseperedett fel, famíliája több nemzedéken keresztül állott az erdélyi kultúra szolgálatában: Nagyapja, Szentimrei Jenő író, költő, színházi ember volt, édesanyja, Szentimrei Judit pedig iparművészként, néprajzkutatóként jeleskedett, a családot sztánai szomszédság, szoros baráti szálak fűzték Kós Károlyékhoz. Bálint testvéröccsei közül Zsolt a Művelődés havi lap egykori főszerkesztőjeként, Gyula pedig a Kriterion Könyvkiadó igazgatójaként áll a közművelődés és az irodalom szolgálatában. „Felmenőimet, gondolom, nem kell különösebben bemutatnom – fogalmaz Bálint –. Ami a családi életünket illeti, nem volt abban semmi különleges. Mindenki tette a maga dolgát, mi, gyerekek is arra törekedtünk, hogy teljesítsük a magunk kötelességeit. Én is igyekeztem egy-két dolgot hozzátenni ehhez az örökséghez…” Humán tudományok irányába orientálódó testvéreivel ellentétben Bálint a reáliák, a műszaki tudományok vonzáskörébe kerülve a kolozsvári műszaki egyetemen szerzett építő mérnöki képesítést.
Az építész mérnöki pályájának első helyszíne, a nagyváradi cukorgyár
„Az egyetem elvégzése után Nagyváradon, a cukorgyár építőtelepén kezdtem mérnöki tevékenységemet. Egy csomó előre gyártott ipari csarnok tervezésénél segítettem be. Azok az épületek most is megvannak, valahányszor Magyarországra megyek, vagy onnan visszatérek, meg szoktam csodálni távolból azokat a feszített betonból emelt épületeket. Annak idején nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy betonszerkezeteket is tudtunk produkálni.” Kivitelező mérnöki tevékenységét egy teljesen betöretlen helyszínen, Sepsiszentgyörgyön folytatta, a Megyei Építő-szerelő Vállalat építőtelep-vezetőjeként. Akkor toborozták oda, amikor elkezdődött a 68-as megyeszervezési folyamat, s az új megyeközpontban nagy keletje támadt a fiatal, ambíciózus értelmiségieknek. „Mi egy generációhoz tartoztunk a Farkas Árpád, Magyari Lajos-féle írócsapattal, eljártunk azokra az irodalmi találkozókra, amiket ők szerveztek annak idején. Amikor az írók odakerültek a megyei laphoz, a megye vezetősége nekünk is üzent, hogy szükségük van építő mérnökökre. Mi, a feleségemmel és barátainkkal, Szántó Jánossal és Lídiával tartoztunk ehhez a mérnökcsapathoz. Szentgyörgyön is főleg ipari létesítmények és lakónegyedek tervezésével-kivitelezésével foglalkoztunk.”
Hősünk 1975-ben került Kolozsvárra kutatómérnökként, s 1977-ben tanársegéd lett a műszaki egyetemen. 1979 és 1989 között a Vasbetonszerkezetek Tanszék adjunktusa volt, 89-ig főleg a betonépítmények, feszített héjívek és gerendák ellenálló képessége foglalkoztatta. Nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek: „Tudomásom szerint te még sepsiszentgyörgyi tevékenységed idején is elkövettél »műemlékrestaurációs bűnöket«, lásd az árkosi Szentkereszty-kastély, meg a szentgyörgyi Székely Mikó Kollégium felújítását. De ugyan ki, mi késztetett arra, hogy a betonszerkezetek doktori fokozatot elért mestereként, úgymond, azok ellentétével, az épített örökség megmentésével kezdj foglalkozni?” Némileg költőinek szánt kérdésemre adott válasza sokkalta prózaibb, realistább: „Az már látszott a rendszerváltást követő időszakban, a 90-es évek elején, hogy nem nagyon lesz betonszerkezetes munka. Ez benne volt a levegőben, úgy gondoltam, ha már betonosként nem érvényesülhetek, akkor próbáljak meg történeti tartószerkezetekkel foglalkozni, hiszen ezzel a témával akkor még senki nem foglalkozott. Szabad volt a pálya!…”
Szabó Bálint egyetemi karrierjével párhuzamosan – 1990-ben előadótanár, 1998-ban professzor lett –, új kutatási területe, a történeti tartószerkezetek rehabilitációja felé fordult. 1996-ban a Budapesten megszerezte hozzá a műemléki szakmérnöki képesítést is. Közben Erdélyben lelkes fiatal munkatársi gárdát toborozva iskolát teremtett maga köré. Tisztában voltak azzal, hogy hatalmas munka vár rájuk (induláskor még nem is sejtették, mekkora!), szükségesnek érezték, hogy a műemlékmentést, a műemlék épületek rehabilitációját valamilyen formában intézményesíteni kell. Így jött létre az Utilitas épített örökségvédelmi kutató-tervező központ, illetve később a Transylvania Trust és a Transsylvania Nostra Alapítvány. „Ahhoz, hogy tervezni lehessen, egy intézményre volt szükségünk. Nem volt ilyen, így jött létre az Utilitas központ Kolozsvárott, a Brétfű utcában, hogy a műemlékvédelmi programot intézményi szinten meg tudjuk hirdetni. Ami a Transylvania Trust Alapítványt illeti, annak angol mintára kellett volna működnie. Angliában régóta létezik egy ilyen modell rendszer, a közösség úgy vesz részt a műemlékek megmentésében, a műemlékek helyreállításában, hogy közben bizonyos konkrét funkciókat ír elő számukra. Elég hamar kiderült, hogy az angol világ, az angol hagyománytisztelet egészen más, az angol műemlékekhez való hozzáállás jóval nívósabb, mint ahogy mi azt Erdélyben produkálni tudjuk. Mindenképpen igyekeztünk például a bonchidai Bánffy-kastélynál az angol minta alapján bizonyos programokat bevezetni. Ott néhány épületrész meg is mentődött már, működőképes programok vannak.”
A bonchidai Bánffy-kastély felújításának munkálatai Fotó: transylvaniatrust.ro
Számomra riporterként felejthetetlen élmény volt, amikor Szabó Bálint lánya, Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust ügyvezető igazgatója kíséretében meglátogathattam legmerészebb tervének színterét, a hajdan erdélyi Versailles-ként emlegetett bonchidai Bánffy-kastélyt. A reneszánszba oltott barokkos-gótikus épületegyüttes, mire hozzákezdtek a megmentéséhez, már „kiérdemelte”, hogy a World Monument Watch fölvegye a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékének listájára. Annak idején, riportutamra készültömben elolvastam Bíró József művészettörténész élményszerű leírását az Erdélyi Történeti Füzetekben a kastélyról, össze tudtam vetni a tűzvész, fosztogatás, rombolás áldozatául esett, a helyi lakosok által kő- és téglabányaként „hasznosított” maradványokkal. Szabóék hihetetlenül merész vállalkozásba kezdtek, amikor a teljes rehabilitációt tűzték ki célul! Sajnos Erdély legpompásabb műemlékének megmentési munkálatai félúton megszakadtak. Bár néhány melléképületet felújítottak, de a főúri palotára csupán tetőt sikerült emelni, hogy elejét vegyék a további pusztulásnak. „Sajnos a főépület helyreállítását illetően nem sikerült jelentős áttörést elérnünk. Nagyon különös Erdély egyik legjelentősebb műemlék-együttesének a sorsa. Ugyanis amikor az örökös, Bánffy Kata grófnő visszakérte és visszakapta a kastélyt, rögtön elzáródtak a támogatási rendszer romániai és magyarországi csapjai. Mert… állami szinten magánszemélyt nem támogatnak. Kértük, hogy a tulajdonos legalább ajándékozza a kastélyt a falunak, mert akkor rögtön lehetett volna pályázni további támogatásokra. De nem tette meg. Ez is nagyon furcsa, hogy a grófnő egyszer sem látogatta meg Bonchidát, miután visszakapta, mert azt mondta, hogy neki túlságosan sok szép emléke fűződik Bonchidához, és nem akar a mostani állapotával szembesülni. A lényeg az, hogy a mostani helyzetben nem lehet EU-s pénzekre se pályázni. Azért nincs leállva minden munkálat, mert mi ott gyakran szervezünk műemlékes szakmunkásképzést. A képzésre meg szoktuk pályázni az anyagot, a pénzeket, hogy ez a szakemberképzés működhessen. Így sikerült ezzel a tevékenységgel néhány melléképületet helyreállítanunk. Mit mondjak… (keserűen felnevet), nem az én nagyapám volt Bánffy gróf, ezért többet nem tehetek. Azért volt néhány szép dolog, annak ellenére, hogy csupán a töredékét tudtuk realizálni annak, amit szerettünk volna. Ahhoz, amit elterveztünk, nagyságrendileg körülbelül tízmillió euróra lett volna szükség. Ehhez képest összekoldultunk körülbelül egymilliót, csupán az összeg egytized részét sikerült megszereznünk.”
„Komoly szakmai kihívást jelentett a nagykárolyi Károlyi kastély rehabilitációja”
Most már szinte megbántam, hogy előhozakodtam a Bánffy-kastély – egyébként megkerülhetetlen – témájával, hiszen ezt a beszélgetést 75 esztendős partnerem ünneplésére szánom. Elvégre Szabó Bálint Pallasz Athéné papjaként több mint fél évszázadot töltött a bölcsesség, a művészetek, a mesterségek istennőjének hűséges szolgálatában… Témát váltandó, egyik, számunkra, médiamunkások számára kedvelt talákozóhelyünk, a nagykárolyi Károlyi-kastély jut eszembe. Tudván-tudom, hogy Szabó Bálintnak ehhez a pompás műemlékhez is „köze van”. „Komoly szakmai kihívást jelentett a nagykárolyi Károlyi kastély rehabilitációja. Az olyan szempontból is nagy siker volt, hogy azt a csodálatos műemléket azóta évente több tízezer ember látogatja. Mondhatni, hogy a Károlyiak másodszor is a hóna alá nyúltak a nagykárolyiaknak, hiszen a grófok által építtetett kastély turistaforgalma nagyon feldobta a környéket, vendéglők, szállodák, panziók alakultak ki körülötte. Sok munkahely teremtődött meg ezáltal a nagykárolyiak számára, amit a Károlyi grófoknak köszönhetnek. Az mindenféle szempontból szép teljesítmény volt. A kivitelező úgy nyerte meg a versenytárgyalást, hogy be kellett engednie egy helyi érdekeltségű alvállalkozót is, aki viszont egyáltalán nem műemlékes szempontból képzelte el a helyreállítást. Vele biza elég sokat vitatkoztunk, verekedtünk. Nagyon nagy baj nem történt, bár a helyi alvállalkozónak volt egy kicsit furcsa leánya, akit minden áron be szeretett volna vonni a kastély dekorálásába. A papája hosszas alkudozást követően ragaszkodott ahhoz, hogy a leányzó legalább az egyik szobát pingálja ki, mindenféle oda nem illő dolgokat felkenve a falra. De hát édes istenem, az legalább nem látható a külső szemlélő számára…”
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
