Apám, a bandita bácsi

2017. 06. 13. 10:14

Szilágyi Aladár emlékezése a Luciu Giurgeni-i láger „banditáiról”.

 

A Bărăgan peremén található tábor megmaradt, szögesdróttal megerősített falai

 

Gyászhírre bukkantam a minap, mely szerint 78 esztendős korában elhalálozott Radu Diaconu, volt politikai elítélt, a hírhedett Luciu Giurgeni-i láger túlélője. Bukaresti egyetemistaként tagja volt az 56-os magyar forradalommal szolidaritást vállaló diákmozgalomnak, emiatt 1958-ban 15 évre ítélték. A szamosújvári börtönben töltött három év után, némi Duna-deltai kitérővel – akárcsak jóapámat, Szilágyi Sándor lelkipásztort – őt is a folyam menti munkatáborba hurcolták. 1964 májusában az elsők között szabadult, és elsőként hozott személyesen hírt Apámról.

Câmpina városában keresett fel, abban az erősáramú elektrikusokat kibocsátó technikumban, ahová – máig megfejtetlen okok miatt – bennünket (az egyetemeket sikertelenül ostromló megbízhatatlanokat) csőstül-csapatostul befogadtak. A csontra soványodott, penészszürke arcú fiatalember egy csomag savanyúcukrot, meg három kiflit szorongatott a kezében. Bemutatkozott, elárulta, hogy „honnan jön”, majd arra kért, bújjunk el valahová, ahol senki se lát, senki se hall bennünket. Meg se álltunk a város széléig, a Doftana folyó völgyében telepedtünk le egy borókás rejtette szikla peremén. Idejöttünkben csak szűrte a szavakat, de ahogy letelepedtünk, menten beszélni kezdett. Mindenek előtt apám örömüzenetét, „én tiveletek vagyok”, közvetítette, Máté evangéliuma alapján, majd abbeli reményét, hogy közel hat és félévnyi rabság után ő is néhány héten belül szabadul. Nos, a néhány hétből három hónap lett, talán fogva tartói végül Őt engedték el az utolsók között, de a hírhozó valóban feltöltött reménységgel, hiszen immár közel fél esztendeje semmi hírt nem kaptunk Tőle. Az oltyán fiatalember vette magának a bátorságot – és regáti létére – Apám üzenetének első mondatait magyarul is megtanulta, és csaknem hibátlanul mondta fel…

Szilágyi Sándor lelkipásztor és a filozófia szakról lágerbe zárása előtt eltávolított Radu Diaconu

 

A maga szenvedéseiről keveset mesélt, a rettegett lágerparancsnok. Alexandru Ioaniţescu ezredes nevét is csak suttogva ejtette ki. „Az ezredes ritkán vert bennünket, az effélét inkább a beosztottjaira bízta. Egyszer 1963 karácsony tájt krumplit rakodtunk tehervagonokba. Őreink tüzet raktak a vágányok mellett, ott melegedtek a mínusz húsz fokos hidegben. Én Sándor bácsival párba osztva hajigáltam a zsákokat. Az egyik kibomlott, néhány szem krumpli a lábunk elé hullott, s az éhségtől gyötörten a parázsló tűzbe rugdostuk őket. Az őrök csak akkor vették észre, amikor megkíséreltük kikotorni a hajában sült csemegét. Arra kényszerítettek bennünket »hoţilor, bandiţilor!« (tolvajok, banditák) üvöltéssel, hogy markoljuk meg a forró étket, majd nyitott tenyerünket kezdték botozni egy husánggal. Édesapád hiába próbálta magára vállalni a »bűntettet«, engem se kíméltek, sőt, én még ráadást is kaptam – idézte Radu a történteket, amiket később Apám is megörökített Boldog rabságom című könyvében. – A »bandita« megszólítás szinte hivatalból kijárt nekünk, maga Ioaniţescu ezredes vezette be. Tőle az őrség is átvette ezt a »megtisztelő« titulust. Mi több: a láger kerítése mellett fociztak az őrök gyerekei, s ha átpattant a labda, kórusban kiabálták az éppen arra haladó elítéltnek: »Nenea banditule, aruncă-ne mingea înapoi!« (Bandita bácsi, hajítsd vissza a labdát!).”

Radu Diaconu banditának éppen olyan kéken világító, tiszta szeme volt, mint Apámnak, Szilágyi Sándor banditának… Most, hogy elnézem a Raduról készült fotográfiát, döbbenek rá: mennyire hasonlítottak egymásra!… Apám húsz éve távozott, Radu most. Viszont – tudtommal – Alexandru Ioaniţescu ezredes nyolcvanvalahány évesen mindkettőjüket túlélte. Állítólag mostanában indult bűnvádi eljárás ellene – akár nemrégiben még nem jogerősen elítélt kollégája és lágerparancsnok utódja, Ficior Iosif Ioan ezredes ellen. A börtönök, a lágerek túlélőinek legfiatalabbjai is immár meghaladták a 75. életévüket. Még pár ezren lehetnek életben a kommunizmus több százezernyi áldozata közül. Az arra illetékes hatóságok nem sietik el az igazságszolgáltatást, – mint ahogy a parlamenti törvényhozók sem a politikai foglyok teljes rehabilitását kimondó, teljes kártérítéssel és kárpótlással járó törvényének a véglegesítését. Mire alkalmazni fogják, az egész „tárgytalanná, okafogyottá válik”!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!