Bodor Pál – az emigráns itthon

2017. 03. 14. 19:40

„Nagyon sok Erdélyből átköltöző nem akar emigráns lenni. Bodor, miközben csinált mindent, amit kellett, hogy Pesten boldoguljon, emigráns is maradt. Hol intenzívebben, hol jobban leplezetten.” Tamás Pál emlékezése.

 

Sokak számára az utolsó harminc év Budapestjén Bodor Pál a ballib „Erdély-szakosának” tűnt. Itt az Erdély, mint kulturális ügy iránti érzékenységnek hullámai voltak/vannak. Voltak budapesti hangulati korszakok, romániai történések, amikor a témának konjunktúrája volt, és voltak, újabban egyre hosszabb időszakok, amikor Erdély a Magyar Másságként kevesebb embert foglalkoztatott. Voltak Erdély-szakosok, sokan a nemzeti oldalon (a megjegyezhető nevek között viszonylag kevesen áttelepülők), akik úsztak ezekkel a hullámokkal. Ha nagyobb volt az érdeklődés, jobban ment a dolguk. Ha a közvélemény éppen másfele fordult, ők is megpróbáltak mást csinálni. Vagy a következő hullámot várták, sőt gerjesztettek egy kis védettebb kikötőben azokból a forrásokból, amit azért az előző szakaszokban összeszedtek. Bodor, azt hiszem, másmilyen volt. Neki „Erdély” nem megélhetés volt, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy a nemzeti oldalon sokaknak összejött. Élete végéig nagyon szerényen élt. S miközben sok magyarországi publicisztikát írt, közszerepeket vállalt, nem akart együttmozogni a hullámokkal. Nem akarom itt méricskélni a különböző budapesti műhelyekben ezeket a hullámgörbéket, a hullám meredekségét, a megnyúló völgyeket. De a konjunkturális érzékenység Bodor Pálból hiányzott és ebből láttam, bár tőle személyesen sohase hallottam, következett a csüggedés, nehezen kezelhető érzékenységek, sőt az utolsó években időnként valamilyen mégiscsak megélt félig elfeledettség is. Természetesen méltatlanul, de hát a budapesti Erdély-reflexiós műfajokban manapság már csak így van.

Bodor, Bukarestből érkezve, választhatott volna magának más pesti „szakmát” is. Persze, írt egyszerűen magyar irodalmat, nem Erdélyről, s még csak nem is sikertelenül, publicisztikája a 80-90-es években a magyarországi rendszerváltás egyik markáns hangja. De úgy látszik, a romániai magyar társadalom (s nem egyszerűen Erdély) érzelmileg, hangulataiban, változó konfliktusaival nem engedte el. Nagyon sok Erdélyből átköltöző nem akar emigráns lenni. Bodor, miközben csinált mindent, amit kellett, hogy Pesten boldoguljon, emigráns is maradt. Hol intenzívebben, hol jobban leplezetten. De ez most mindegy. Igazi rokonai azok a magyar írók, esszéisták, akik Magyarországról a hidegháborús években Londonból, Párizsból írtak, vagy beszéltek a rádióban (Cs. Szabó, Sárközi, Kovács Imre, vagy Fejtő Ferenc). Természetesen, ők angol, francia közegben éltek, a sarki boltos nem magyarul beszélt, a pestinél sokkal szűkebb körben helyezhették el írásaikat. De mégis. Létezett számukra valamilyen burok, valamilyen illatok együttese, amiben megjelent a virtuális Magyarország. Próbálták elképzelni, hogyan élnek „otthon” s arra reflektálni. Számomra valahogy ezt a szerepet élte Pesten Erdéllyel Bodor. Az volt az ő virtuális világa. Amit bármilyen furcsa, nehezebben lehetett csak virtuálisan fenntartani a magyar rendszerváltás éveiben Budapesten, mint a hidegháborúban bebetonozott magyar képeket Londonban, Párizsban. De ő megtalálta a fogásokat, karban tudta tartani magát és az Erdély képet is. És sok Diurnus szöveg, bár akkor még nem került el sokkal egyszerűbben Erdélybe, mint Cs. Szabóék Budapestre, azt hiszem, bizonyos lassítással azért működött.

Ez sem volt egyszerű történet. Véletlenül, valamikor talán 1994 táján együtt mentünk egy nagy nyilvános vitára, Kolozsvárra. Néhányan pestiek: Gombár Csaba a politológus, Földes György a történész, magam, egy-két szocialista értelmiségpolitikus és Bodor – egy kisbuszban. Neki ez volt az első útja áttelepülése után, sok éves kihagyással Romániába. Mi akkor, azt hiszem, úgy hittük, hogy ő is elkísér bennünket. Ma már tudom, igazán mi kísértük el őt. Balogh Edgár és sokan mások ültek le beszélgetni velünk. Mi sokat beszéltünk, Bodor nagyon keveset. Korrektül fogadták, de nem mondanám, hogy mindenki éreztette vele, hogy hazaérkezett. Valószínűleg a frissen alakuló RMDSZ-es erdélyi elit nem is az volt, ahonnan ő annak idején kiutazott. Bodor akkor pesti sztár volt (bár ezt otthon tényleg nem éreztette), gondolom, nem is egyszerűen irigykedtek rá, de néhányan azért elképzelték, hogy ezt a szerepet az akkori magyarországi nyilvánosságban ők is el tudnák játszani. Ilyesmit megélnek más emigránsok is, én 1989 után láttam hasonló helyzeteket a skandináv világba 1968-69-ben kimenekülő, majd hazatérő, vagy hazalátogató csehszlovák értelmiségiekkel. – „Ti ott békében dekkoltatok, miközben mi itthon szenvedtünk. Most mi jövünk. Ez a mi jussunk…”  – fogalmazódtak meg kimondva és/vagy elharapva azok számára helyi hangulatok.

Azután ez a kolozsvári hangulat elillant. A következő években dolgoztunk különböző, a határon túlra, a kisebbségi pártokon keresztül is pénzt osztó kuratóriumokban, például a Szülőföld Alapnál. Egyszer eltöltöttünk az ő szervezésében egy nagyszerű estet a Pilvaxban Pesten a csillogó román költővel, Mircea Dinescuval. Évente kétszer-háromszor találkoztunk még sokáig értelmiségi fórumokon, fogadásokon. Kedves mosolyok és ennyi. Én tudtam, hogy az idő fogy és sok mindent meg kellene beszélnünk. Hogy választ kellene kapnom alapkérdésekre. De valahogy ez mindig elmaradt. Ennyi.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!