És megsimogatta a Securitate falait

2017. 02. 04. 09:05

Közadakozással akár emlékművet is emelhetnének a még életben lévő, nyugállományba vonult szekusok, hálából a diktatúra évtizedei alatt tevékenységük tárgyát képező „elemek” iránt. Hiszen, ha nem teremtődtek volna egyre-másra efféle megszállottak, őkelméék munka nélkül maradhattak volna… SZILÁGYI ALADÁR szubjektív jegyzete.

 

Mostanában nem kis lelkifurdalással forgatom Apám kéziratos hagyatékát. Bár tudván tudom, hogy „nagy mű” már nem rejtezik a nehezen kisilabizálható, apró betűs („bolhavesényi” – mondogatta Jóanyám), megsárgult lapokon, de egy füzetre valót össze kellene állítanom – nem csupán fiúi kegyeletből – a hat és félévnyi börtön- és lágerélet után papírra vetett gondolataiból, feljegyzéseiből.

A „nagy mű”, a Boldog rabságom, voltaképpen egy szerény, másfélszáz oldalas könyv, először az 1970-es évek elején jelent meg Rajna-Frankfurtban – a magyar szöveg és német nyelvű fordítása, egy kötetben. Gondolom, amikor a Securitate neszét vette, s netán valamelyik magyarul/németül értő szakértőjük el is olvasta a hajmeresztő szöveget, nagy lehetett az egybenyüzsdülés odabent! (Bár az inkriminálandó szöveg jórészt nem volt ismeretlen számukra, hiszen a Szabad Európa Rádió – napvilágra jötte előtt – hetekig sugározta a Boldog rabságom részleteit.) Mert hát ki kellett (volna) deríteniük: kik, hogyan szamizdatozták idehaza, kik, hogyan, kikhez jutatták át a határon, kik, hogyan csempészték vissza Romániába a már kinyomtatott példányokat, stb., stb.. Hitték/nem hitték, Apám az egész akcióban ártatlannak és tájékozatlannak bizonyult. Máiglan ismeretlen jótét lelkek érdeme, hogy a frankfurti intráda után számos nyelvre (nem csupán a világnyelvekre) lefordították, még koreaira is a dél-koreai keresztény közösségek számára. Mivel Ceauşescuék éppen akkoriban kezdtek szalonképesekké válni a nagy nyugati kancelláriákon, egyetlen Szilágyi Sándort sem lehetett ismét lecsukatni. Többszöri kihallgatás, házkutatás nyomán, megúszta egy zárt intézetbe kerülést kilátásba helyező fenyegetéssel…

A Boldog rabságom legutóbb 2015-ben, a kolozsvári Koinónia kiadásában jelent meg magyarul, Visky András Egy szerelem krónikája című bevezetőjével. Sorstársam, András teljes mértékben hiteles és hivatott szerző e téma tekintetében, hiszen az ő Édesapját, Visky Ferencet minősítette a Nagyváradon ítélkező hadbíróság a rendszerellenes, államellenes felforgató tevékenységgel vádolt kegyességi mozgalom, a C.E.-Bethánia vezérének. Apámék csupán húsz, Visky Ferenc viszont huszonkét évet kapott, s a családja: felesége és hét gyermeke jussa egy lágerfalu volt a Bărăganban. – Ennek viszont azóta bő „irodalma” támadt, a fia, Visky András tollából. Nem állom meg, hogy néhány gondolat erejéig ne idézzem András öcsém Apám könyvéhez írt bevezetőjét:

„A Boldog rabságom – jóllehet a majd’ hét évig tartó fogolylét eseményeit gyűjti egybe – lényegét tekintve egészen másról szól. Nem emlékirat, és nem az igazságtalan ítélet sújtotta, méltóságában megbántott, és válogatott eszközökkel meghurcolt ember vádirata azokról, akik megfosztották a szabadságtól; nem férfias elégtétel és nem jogos jóvátétel.

A legközelebb járunk az igazsághoz, ha azt állítjuk, Szilágyi Sándor könyve egy nagy szerelem krónikája. Valami olyan szerelemé, ami kevesek osztályrésze, ám azok, akiknek megadatik a szenvedélynek ez a fokozhatatlan gazdagsága, azonnal felismerhetők. Olyan szituációban örülnek, amikor a hozzánk hasonló kétségbeesésében a halált hívogatja; és akkor szomorodnak el, amikor azt látják, nem áll módjukban megsokszorozva szétosztani azok között, akik a reménytelenség foglyai. Akarva-akaratlanul az asssisi szent szegény jut eszünkbe, Ferenc. Ha azt halljuk, Sándor bácsitól, hogy hajnalban az égi madarakkal kel versenyre, vajon azon a napon ki fogja elsőként dicsőíteni a mennyei Atyát? És a szerelem-himnuszok fölülmúlhatatlan nagy mestere fog felötleni bennünk, Clairvaux-i Szent Bernát, ha azt olvassuk, a mindennapi ember számára borzalmakat jelentő magánzárkában hogyan vigasztalja az érette aggódó, sorsa felől kívülről a falakon kívülről érdeklődő testvérét: – Hogy érzed magad, Sanyikám?

– Tudod, hogy, Anti: mint boldog menyasszony, forrón szeretett vőlegénye mellett a saját lakodalmán.”

Nos, a Boldog rabságom megszületése óta Apám mennyei honba való távozásáig még jó néhány szöveget írt, azok részben megmaradtak, részint a Securitate irattárát gazdagítják valahol. Mert hát börtönévei előtti, alatti énjét nem tagadva, kiszabadulása után is úgy élt, hogy „gondoskodott” a szekusokról: nem volt elég, hogy isten háta mögötti (szerinte: Istenhez közeli), eldugott szilágysági falujában nyája és az ortodox hívek javára – Anyámmal együtt – megszervezte, orvos és asszisztens hiányában a minimális, de elengedhetetlen egészségügyi ellátást, két erős karjával segédkezett árvíz sújtotta fíliája minden kárvallott lakója házának az újraépítésénél, de tovább folytatta, a „rendszerre veszélyes, kegyességi propagandát”. Mit, hogy folytatta? Megszállott levélíró lévén, mindenkori egyházi elöljáróit, püspökeit boldogította szelíden dörgedelmes episztoláival, még – már nyugalomba vonult lelkipásztorként – Tőkés Lászlónak is jutott belőlük a rendszerváltás után. Sajnos, ezt a fölfelé levelezést csak nyomaiban találtam meg. A legmagasabb szint, ahová naiv tudatossággal megkísérelte eljuttatni rendszerfeddő irományait, az a bukaresti „1-es számú kancellária” volt. Tudván tudta, hogy szövegei nem jutnak el a diktátor íróasztaláig, de abban reménykedett, hogy legalább a leveleit elakasztó securitátés tisztek elolvassák azokat…

Amikor 1964. augusztus elsején, villanyszerelői karrierem első napján, rezesre cserzett indiánarcával megjelent ablaktalan nagyváradi albérletemben (abban a homályos szobában, amelyben hajdan Ady szerkesztette a Nagyváradi Naplót…), az első örömsokk után javasoltam: lépjünk ki ebből a sötét helyiségből, sétáljunk egyet, mártózzunk meg a váradi verőfényben.

Várad-Olaszi kacskaringós sikátorait járva, a Szent János utcáról eljutottunk a Sal Ferenc utcáig. Annak az elején, a Barátok templomával átellenben komorlott a Securitate székháza. Én messzire el akartam kerülni, de Apám ragaszkodott hozzá, hogy mellette haladva jussunk ki a Fő utcára. Amíg mellette lépkedtünk, kubikolástól keményre kérgesedett, nádvágástól fölhasadozott tenyerével végigsimította az épületet…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!