Jézus a rivaldában

2017. 02. 04. 00:28

Hosszas keresgélés után találom a hírt az Új Színház oldalán: a Kolozsvári Állami Magyar Színház IV. Keresztény Színházi Fesztiválra meghirdetett Pour Toujurs című előadása betegség miatt elmarad. Azon kevesek közé tartozom, akik ezt egy picit sajnálják. TASNÁDI-SÁHY PÉTER írása.

 

Pillanatkép a kolozsváriak Pour Toujurs (Mindörökké) című előadásábólű

 

Mielőtt bárki felkapná azt a bizonyos első követ, gyorsan tisztázom: tudom, létezik kontextus is a világon (egy fesztiválon szereplő előadás nem választható le a fesztivál, a szervezők szellemiségéről, illetve a program többi eleméről), tehát a kolozsváriak szereplése egészen mást jelentett volna abban a közegben, mint mondjuk hazai pályán, de nekem ez a jelentés (bizonyos körülmények teljesülte esetén) összességében nem lett volna feltétlenül ellenemre.

Persze a kísértés nagy, hogy megmaradjunk az ügyesen ránk (vagy minimum a ránk is hatással bíró magyarországi színházi világra) oktrojált szekértábor logikánál, hiszen a fesztivált a „buzilobbi ellen harcoló” Kerényi Imre és a közönségbázisként a Goj Motorosokra építő, Bruce Willis magyarhang nimbuszát a szent magyar anyaföldbe taposó Dörner György neve fémjelzi, illetve a beharangozóban erőltetett „nemzeti és keresztény” (vö: költő és katolikus) önmeghatározás sem azt sejteti, hogy a színházcsinálást különösebben előnyben részesítenék a szervezők a propagandatevékenységgel szemben. A körülményeket vizsgálva zsigerből jön: van olyan kocsma, amibe az ember nem megy be.

Ennek megfelelően a Facebookon szűkebb szakmai körben fellángolt vitában is elsősorban arról esett szó, hogy a kolozsváriak előadása milyen kontextust nyert volna a fesztivál által, de fordítva nem gondoltuk végig, mi történik a fesztivállal és szellemiségével, ha a kolozsváriak élnek az óvatlanul felkínált lehetőséggel, erősen képviselve, amit színházcsinálásról, kereszténységről, adj Isten a kettő viszonyáról gondolnak. Ha mondjuk a „hogy szolgál a kedves keresztény-magyar megmaradástok” kérdésre szelíden az idei Interferenciák beharangozójába írt szöveggel válaszolnak:

„Egyre sürgetőbben és nyomasztóbban foglalkoztatnak minket az olyan kérdések, hogy mit jelent európainak lenni, mi az európai identitás, mit jelent a különbözőség és otthonosság. Mit jelent az a szó, hogy „idegen”? Mi az az „én” és mi a „másik”? Hogyan válik valaki idegenné, és ezzel összefüggésben mit jelent azonosnak lenni, egy csoport tagjának lenni? Idegen-e a különböző vallású, nyelvű, különböző nemű vagy gondolkodású Másik? Beszélhetünk-e önmagunk idegenségéről, a sajátban megjelenő idegenről? Lehetünk-e idegenek a világban, saját hazánkban, saját városunkban, saját házunkban, családunkban, bőrünkben?”

Igen, mondhatjuk az ilyesféle színvallás nem színházcsinálók dolga, és lehet, tényleg nem az. Csak nagy kérdés, hogy akkor kié?

Ha egyszer véget akarunk vetni a szekértáborharcnak, bizonyára be kell majd mennie valakinek azelőtt illetlennek számító helyekre (nem lehet olyan kocsma), le kell ülni korábban leköpött asztalokhoz, és békés hangon be kell jelentenie igényünket bizonyos fogalmak használatára a közbeszédben.

Mert az tarthatatlan, hogy keresztény színházat, illetve szakralitást említve a mai magyar kultúrtérben előbb jut eszünkbe Kerényi Imre és Dörner György, mint Pilinszky evangéliumi esztétikája, és rendkívül érdekes Wilsonon és Mallarmé-n edzett, szakralitásról igen árnyaltan beszélő színházi gondolatai, vagy – hogy messzebbre is nézzek – Grotowski Laboratóriuma, nemzet és színház viszonyát említve pedig politikai köpködés helyett mondjuk nem a színházilag releváns (az Interferenciák beharangozójában is említett) identitás témáját kezdjük boncolgatni.

Hogy ennek egyszer vége legyen, valakinek el kell majd mennie az ellenség(nek tartottak) táborába, hogy ott is artikuláltan elmondja, amit egymás közt orrvérzésig osztunk.
Nem az lesz a botrány, ez a helyzet az, amiben most élünk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!