A Transindex és a Metoo: kezdet vagy vég?

2017. 11. 10. 12:57

„Mit jelent a szexuális zaklatás, elnyomás, erőszak? Hogyan lehet bizonyítani? Mi történik az áldozattal? Hogyan lehet kezelni, fellépni ellene? Hogyan lehet beszélni róla? Ezek látszólag egyértelműen megválaszolt kérdések. De éppen a transindexes eset mutat rá, hogy felkészületlenek vagyunk, alapvető ismereteink hiányosak, képtelenek vagyunk kezelni őket.” Horváth–Kovács Szilárd írása.

 

Úgy tűnik, az erdélyi magyar társadalom egy lassú, vontatott átalakuláson megy keresztül. Ez persze sok eltérő hatású és erejű változásból tevődik össze, ezeknek az értékelése vitatott, megosztó. Hiszen természetesen vannak, akik üdvözlik a bekövetkező változásokat, egyesek türelmetlenül siettetik, másoknak visszatetszőnek hat, s elmarasztaló álláspontot vesznek fel, a veszélyeire hívják fel a figyelmet. Azt hiszem ilyen helyzetekben helyénvaló, hogy mindenki képviselje az álláspontját, és egyáltalán nem gond, hogy konfrontációk, konfliktusok keletkeznek egy-egy ügy körül. Elvégre demokráciában élünk, aminek lételeme a nyilvánosságban megjelenő sokféleség, a vita. Ilyen ügy volt az első erdélyi Pride, és azt gondolom ilyen az első nevesített metoo eset is, amelyet a Kulcsár Árpád tárt a nyilvánosság elé.

Ezt az esetet többen botrányként, karaktergyilkosságként, lejáratásként, a magánszféra megsértéseként élték meg, amiről a cikk alatti kommentek tanúskodnak. Többen Kulcsár lemondását követelték, s végül a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is elmarasztaló állást foglalt az ügyben. Egy csendesebb közönség viszont ünnepelte és bátor tettnek tekinti ezt a vakmerően megtett lépést. Vélhetően az ügyről való vita még zajlik, így korai egyértelműem megítélni az esetet. De ezzel együtt fontosnak tartom, hogy minél több ember megszólaljon és kialakuljon erről (is) egy nyilvános beszélgetés. Ebbe a vélt vagy valós beszélgetésbe szeretnék én is csatlakozni, s hozzászólni néhány szemponttal.

 

Abban biztos vagyok, hogy ezt a konkrét esetet a Transindex nem a legszerencsésebb módon indította útjára. Ezt ők is belátták, hiszen még aznap, hogy a szóban forgó esetet nyilvánosságra hozták, egy újabb (szerkesztőségi) cikket tettek közzé, ahol ezt írták: „(…) hibáztunk, hogy nem készítettük elő megfelelően a történet megírását, és a talán túlságosan is szubjektív történetmesélés inkább ártott a befogadhatóságának.” (Ugyanebben a közlésben még egy esetet is megemlít a portál.) A történetet valóban lehetett volna másképp tálalni, empatikusabban az olvasók fele, kevésbé „tabutörő” attitűddel.

Vagyis Kulcsár Árpád szerintem ott vétette el a dolgot, hogy nem megértően fogott neki egy többszintű tabu feltörésének, leépítésének, nem volt elég körültekintő, rosszul mérte fel az eset hatását; hanem nekirontott, ami természetesen sok embert megbotránkoztatott, s így utólagos szerkesztői magyarázkodásra kényszerült a lap. E miatt sokan Kulcsár lemondását követelték, miközben szakmaiatlansággal, illetve a sajtóetikai normák és szabályok megsértésével vádolták. Azt hiszem, ennek eredményeként foglalt állást a MÚRE.

Azt gondolom, hogy a szakmaiatlanság kérdéséhez előbb tisztázni kellene a sajtó szakmaiságának a mibenlétét, azzal együtt, hogy belátjuk: ez az eset minden mozzanatával sajátos eset. Hiszen itt a sajtó szerepe eltér a hagyományosan bevett tájékoztató és véleményformáló szerepkörtől, és az elnyomott, áldozati hangnak kíván helyet adni. Ez, úgy tudom, minden további nélkül a sajtó szakmaiságának egyik legnehezebb aspektusa, hiszen valóban konfrontálódik a tabukkal, a társadalommal, és az uralkodó magatartási módokkal. Ebből vizsgázott most Kulcsár, és nem éppen jelesre; ám talán az átmenőt megkapta.

Az áldozati hang nyilvánosság elé tárásával nem csak a szakmaiság követelményei válnak bonyolultabbá, hanem az elvárható etikai követelmények is összekuszálódnak. Úgy gondolom a MÚRE Becsületbírósága erre nem fordított kellő figyelmet, amikor Kulcsár tevékenységét „lejárató kampánynak” minősítette, és három etikai norma megsértésével/áthágásával elmarasztalja. Ugyanis az ilyen sajátos esetekre vonatkozik az Etikai kódex  1§-a, amelyben ez áll:  „Ha a szakma gyakorlása közben összeütközésbe kerülhet többféle jog, illetve kötelezettség, az újságíró előjoga, hogy felelősséggel válasszon a jogok és kötelezettségek között, és tevékenységét ez a felelősség minősítse.” Kulcsár ebben az értelemben az áldozati hangnak biztosított helyet, amellyel megszegett másik hármat. Nem azt állítom, hogy nincs alapja az elmarasztalásnak és a nyilvános bocsánatkérésre való felhívásra – igenis elvárható ez tőle –, viszont fel szerettem volna hívni a figyelmet, hogy ez az eset ennél szövevényesebb, messze nem egyértelmű.

Ezen a szövevényes, bonyodalmakkal teli eseten nem segített a nevesítés, sőt csak fokozta a homályt, a megosztottságot, ami egyáltalán nem segít az ilyen természetű ügyeknek, és botrány jelleget kölcsönöz.

Időközben Váta Lóránd is megszólalt: „Határozottan kijelentem, hogy mindkét esetet rágalomnak és a szándékos befeketítésnek tekintem. A hamis tényeken alapuló írásokat közlő médiacsatornának ezért vállalnia kell a jogi következményeket.”

Erre válaszként érkezett Kulcsár Árpád lemondása, ahol bocsánatot kér: „(…) elismerem, hogy komoly hibát követtünk el, és ezért Váta Lóránd felé valóban bocsánatkéréssel tartozunk.”

 

Kérdés, hogy ezzel vége az első erdélyi nevesített metoo esetnek? Most már minden rendben van, minden zajlik tovább a maga megszokott medrében?

Vagy ettől a ponttól kezdve az eset átmegy személyes hitbeli kérdésbe: kinek higgyünk? Váta Lórándnak, vagy – ahogy a Transindex az áldozatot nevezte – „Szabinak”, illetve magának Kulcsár Árpádnak? Napvilágot látott egy szexuális zaklatási ügy, vagy merő rágalom az egész? S félek, hogy ez nem fog egyértelműen kiderülni, mert annak adunk hitelt, akit személyesen ismerünk. Ismerőseim körében például minden szereplő személyesen vagy közvetetten ismerős…

Hiszen Erdély viszonylag kis létszámú magyar társadalmának annyira szűk (belterjes?) az értelmiségi rétege, hogy szinte mindenki mindenkit ismer. Ha nem személyesen, akkor Facebookról, vagy hallomásból, vagy valami egyéb közvetett módon. Egyszerűen: a mi értelmiségi rétegünket áthatja, átfogja a személyesség. Ami jó is, meg nem is. Mert ez a személyesség biztosítja azt a családias biztonságot, az otthonosságot, de valljuk be: a családon belül találkozunk a legtöbb konfliktussal, s nem ritkán menekülünk otthonról. Ezt a személyes kapcsolatrendszert nem szabad alábecsülni.

Ezért egy erdélyi botrány nem igazán tud bulvár lenni. Ahhoz túl személyes, túlságosan érint minket. Mindig valakinek a valakije bántja meg valakinek a valakijét. Viszont ugyancsak ezért a botrányokból valahogy sosem sikerül tovább lépni, s nem tudjuk nyíltan megbeszélni az ügyeinket.

 

De kérdés akkor, hogy Erdélyben hogyan lehetséges az ilyen eseteket feltárni, nyilvánosságra hozni, kezelni?

Mert abban megegyezünk, hogy vidékeinken létezik a szexuális zaklatás, elnyomás, erőszak, ami ellen mindannyian fel szeretnénk lépni.

Másodszor abban kellene megegyezzünk, hogy a szexuális – mint minden más fajta – zaklatás, elnyomás és erőszak nem magánügy. Hanem közügy. De úgy tűnik, ebben még nem egyeztünk meg. Pedig ha én (vagy bármelyikünk) otthon egy olyan személyt bántalmazok, aki hozzám közel áll, az azért nem magánügy, mert tettemmel egy ember ellen követek el valami rosszat, ami egyrészt sérti a törvényt, másrészt sérti a morált. És ez akkor is igaz, ha nincs rendőri feljelentés, nincs jegyzőkönyv, nincs bizonyíték, nincs tanú. Egy másik ember bántalmazása semmilyen körülmény között nem lehet megengedett, így értelemszerűen nem lehet magánügy. Mert a társadalmunk lényegét és létét az adja, hogy nem bántjuk, nem bánthatjuk egymást, a másikat, – egyszerűen e nélkül a jogi és morális belátás nélkül nincs értelme társadalomról beszélni. Maga a rendfenntartó erők, illetve a jog intézményei, azért lehetnek erőszakosak, mert ezt a szerepet egy törvényes keretben leszögeztük, s rájuk ruháztuk, hogy ne tudhassunk mi magánemberek az erőszakkal élni. Tehát: amennyiben társadalmi lények vagyunk egy társadalomban, annyiban egy ember bántalmazása nem magánügy. Hanem a társadalom közös ügye. És mivel társadalmunk ennek ellenére igencsak erőszakos, vagy mindezek ellenére mi magunk mégis erőszakosok vagyunk: minderről beszélnünk kellene, a lehető legkonkrétabban, felkészülten, körültekintően.

Ehhez a beszélgetéshez egy alapvető dolgot kellene belátnunk. Éspedig, hogy ezt a beszélgetést nem az erőszaktevő fél fogja kezdeményezni, hiszen neki érdeke, hogy tette ne kerüljön a nyilvánosság elé. Ez a belátás egyértelmű, hiszen sosem a tolvaj vagy a gyilkos hívja ki a rendőrséget. Így ez a feladat mindig vagy az áldozatra, vagy a közösségre hárul. A példánál maradva: vagy az áldozat, vagy a szomszéd, vagy a szemtanú értesíti a hivatalos szerveket a bűntény megtörténte után.

Ám vannak olyan típusú bűntények, amelyeknél a közösség/társadalom az áldozatot megbélyegzi, kirekeszti. A szexuális zaklatás, elnyomás, erőszak tipikusan ilyen. Az áldozat ezért szégyelli bevallani, hogy szexuális áldozat lett, ezért inkább hallgat. Erdélyben (és tágabb környékünkön) azt hiszem, ez fokozottan jelen van, az ilyen bűntények esetében az elszenvedők inkább elnémulnak, a közösség pedig cinkosan elhallgatja az esetet, azt mondja „á, ez magányügy”, „nem akarunk botrányt”, vagy egyenesen felháborodik, hogy „hogy lehet ilyent mondani?”.

Ebben a helyzetben nő meg jelentősen a sajtó szerepe. Vagyis amennyiben történik egy szexuális bűntény, ahol az áldozat vállalja a segítségkérést, vagy a bűneset bejelentését, akkor a sajtónak egyenesen kötelessége kiállni az áldozat mellett, akár a közösség, a társadalom ellenében is, akkor is, ha majd’ mindenki elmarasztalja, elítéli.

Hiszen ha a sajtó az ilyen ügyeket elhallgatja (sajnos gyakori dolog), akkor az ügy elhallgatása sikeres, és az erőszak működik tovább. Márpedig azt hiszem, egyikünk sem szeretne olyan társadalomban élni, ahol tényleg nincs hova forduljon, ha áldozattá válik (és tudjuk: mindenki eshet áldozatul, én is, te is, teljesen esetlegesen).

Ezért az ilyen esetekben kicsit tegyük félre a politikai meggyőződésünket, a vallási-felekezeti hovatartozásunkat, a barátainkat és ellenségeinket, és kezdjünk el beszélgetni az ügyről. Akkor is, ha ez nagyon kényelmetlen. Akkor is, ha ehhez nem igazán van kedvünk, ha nagyon kínos, ha nem kell nekünk a botrány, a felháborodás, a hiszti, a vita. Akkor is, ha meg vagyunk győződve az egyik igazáról, és a másik tévedéséről.

Mert valahol ez a közösség lényege, valahol itt rejlik a sajtó feladata is: hogy a közös dolgainkat képesek vagyunk megbeszélni. Képesek vagyunk megvizsgálni az ügyeket, felvállalni, hogy emberek vagyunk, tévedünk, vétkezünk, bocsánatot kérünk, tisztázzuk ártatlanságunk. Át tudunk törni saját tabuinkon, az öncenzúrán, s talán képesek vagyunk jobban együtt-élni.

Igaz, hogy a Transindex által indított eset homályos, kusza, és visszás. Alapjában egyetértek Szántai János álláspontjával (akkor is ha részleteiben mindennel vitatkoznék), hogy a metoo kampány egyik reális veszélye, hogy „ujjal lehet mutogatni emberekre és mindenféle bizonyíték nélkül ki lehet jelenteni: ez egy zaklató, egy agresszor, egy ragadozó.”

Ám naivság és irreálisnak hat, hogy „akiket szexuális zaklatás ért, tegyenek róla. Feljelentést, például.” „Ha valóban trauma érte, ha valóban zaklatták, szedje össze magát (elhiszem, roppant nehéz) és tegye meg a szükséges lépéseket, hogy az illető megkapja a magáét. Ha szeméremsértésben vétkes, meghatározott idejű börtön jár érte.” Egyik nőismerősöm mesélte, hogy lány korában az első kolozsvári emléke az, hogy az állomáson szembemegy egy exhibicionista férfival, aki megmutatja neki a nemi szervét. Igaz: szeméremsértés történt, de hogy lehetne erről rendőrségi feljelentést tenni, hogyan lehet lenyomozni, és meghatározott időre elítélni? Szem előtt tartva, hogy ameddig a lány észbe kap a sokk után (14 éves volt akkor), már rég a belvárosban van, nem beszélve hónapos, éves, évtizedes távlatokról…

Sőt, egyáltalán mit jelent a szexuális zaklatás, elnyomás, erőszak? Hogyan lehet bizonyítani? Mi történik az áldozattal? Hogyan lehet kezelni, fellépni ellene? Hogyan lehet beszélni róla? Ezek látszólag egyértelműen megválaszolt kérdések. De éppen ez a transindexes eset mutat rá, hogy nagyon felkészületlenek vagyunk, alapvető ismereteink hiányosak, s képtelenek vagyunk kezelni őket. S igaz ez a közbeszéd szintjére, de éppígy a törvénykezésünkre is (lásd egy találomra választott példa).

Nem én találtam ki – egy beszélgetés során merült fel –, ám jó ötletnek tartom, hogy szülessen egy nyilvános fórum, ahol szakemberek bevonásával (pszichológus, szociális asszisztens, jogász, stb.) ezekről a témákról lehet beszélgetni. S ha már a Transindexnél kezdődik ez az ügy, felelősen akár folytathatná is: felvállalhatná egy ilyen fórum megszervezését. 



Ez is érdekelheti...

Süssük vagy főzzük a hajótöröttet?

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!