Az emlékezet lazán kezeli a múltról való tudást

2017. 03. 18. 15:03

A Szacsvay Akadémia új sorozatának tematikája a Mindennapi történelem. A nyitóelőadást Történelem-társadalom-életmód címmel tartó Gyáni Gábor akadémikussal folytatott beszélgetése második részében Szilágyi Aladár az egyéni és a kollektív emlékezetről, a hivatalos emlékezet működéséről, illetve az emlékezetváltozásról kérdezte az egyetemi tanárt.

Gyáni Gábor történész, egyetemi tanár

 

Hallhatnánk az emlékezésnek, az emlékezetnek, illetve a történelmi tudásnak a szétválásáról valamit?

 

Nagy kihívás újabban, hogy a történészek nem monopolizálhatják többé a múltról való beszédet, nem tarthatják fenn maguknak maradéktalanul azt a jogot, hogy csak ők hivatottak erre, mert „jobban tudják” – használva a racionális megismerés eszközeit –, hogy mi történt a múltban, jobban, mint mindenki más, aki „csak” átélte azt, és most visszaemlékezik rá. Itt a személyes emlékezés hitelességének a kérdése vetődik fel, de kollektív emlékezésről is beszélhetünk, amikor az ember nem a személyesen átélt dolgokra gondol vissza, amik vele és körülötte történtek, hanem a másokkal megosztott emlékképeket idézi fel. Az utóbbi soha sem egészen független attól, hogy mit tanítanak a történészek erről a múltról. Mert az is szinte észrevétlenül beépül a kollektív emlékezetbe.

Hivatalos ünnepség a budapesti Hősök terén 1948-ban. Az elszenvedett dicsőséges múlt

 

Engedelmével, hadd szolgáljunk egy példával erről olvasóink számára…

 

Nemde, Magyarország és Erdély uniója megtörtént a kiegyezés után. Ezt egyikünk sem élte át, de van róla kollektív emlékezet, ami Erdélyben sokkal fontosabb, mint a trianoni Magyarországon. Ennek beszédes bizonyítéka volt, hogy Kolozsváron utcát neveztek el az Unióról. A kollektív emlékezet a rítusokban, megemlékezésekben, családon belüli mesélésekben nyilvánul meg. Hivatalos ünnepségeken, amiket a politika rendszeresít, mert kijelöl napokat a nemzeti ünnepek számára, melyek a munkanapok megszakításai, hallhatjuk a politika emlékbeszédeit a történelmi időkről. Gyakorta itt ér össze a kollektív emlékezet és a hivatalos emlékezet, ha nem is minden hivatalos emlékezetnek felel meg élő kollektív emlékezet. A kommunista rendszerben egy sor hivatalos emlékezet volt napirenden, április 4-e Magyarországon vagy augusztus 23-a Románia számára. A mi ezen a napon tartott hivatalos emlékezetünk Magyarország orosz-szovjet megszállásának, és a németek kiűzetésének az emléke, egy olyan eseményé, amihez Magyarország nem járult „pozitív” módon, hanem „utolsó csatlósként” épp az ellenkező oldalon állt. Az eseményt tehát, amire folyton, mint dicsőséges múltra emlékeztetik, éppenséggel csak elszenvedte. Románia esetében nem egészen így történt a dolog. Ez a különbség fontos a kollektív emlékezet és a hivatalos emlékezet kapcsolatában. Kijelölt ünnepnap volt november 7. is, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emlékünnepe. Ez már közös a két ország számára, de nem rejlik mögötte semmilyen komolyan vehető kollektív emlékezet, az csupán egy hivatalosan oktrojált emlékezet rangjára tart igényt. Persze ez is emlékezés a javából.

Mindez jól mutatja, tagolt hierarchiája van magának az emlékezetnek is. Ha most visszatérünk 1945. április 4.-hez, amit a hatalom rendelt el megünnepelni, annak az volt a kollektív emlékezeti tartalma, hogy mindenki számára véget ért a háború, azok számára is, akik harcoltak, és azok számára is, akiket addig üldöztek (zsidók, baloldaliak, antifasiszták). Annak a generációnak az életében, mely ezt az eseményt átélte, döntő dátum, hiszen nem volt többé veszélyeztetve az életük. Ugyanakkor nem feltétlenül azt jelentette ez az eseményt a nemzet nagy részének, mint amilyen tartalommal a regnáló (kommunista) hatalom hivatalosan felruházta. Következésképpen ennek az időpontnak létezik egyéni emlékezeti vonzata, és adott egy ehhez közeli kollektív emlékezeti vonatkozása is. Az utóbbit képviselheti például a paraszti egzisztenciák nagy tömegei számára a földosztás, ami emlékezetes eseménynek számít, de kizárólag nekik, és azok számára, akik rovására a földosztást végrehajtották. Ez tehát mindannyiuk számára egy közös emlék, ami olykor egyesíti, olykor viszont megosztja a társadalmat. Ezt is jelenti 1945, nem csak azt, hogy oroszok szállták meg az országot, akik a kommunista berendezkedés mögött bábáskodtak, annak végső bukásáig. Az eset mégis bonyolult: ha a Vörös Hadsereg nem győz a háborúban, földreform sincs. Tetten érhető tehát ez esetben is a diffúz egyéni emlékezetek sokasága, továbbá az összefogottabb kollektív emlékezet szintúgy.

Ez a társadalomnak a múlthoz való viszonyát fejezi ki közvetlen módon, amely többé-kevésbé független attól, mit mondanak a történészek erről a múltról. Előadhatnak ők mindenféle, gondos levéltári és könyvtári kutatáson, a történelmi források ismeretén nyugvó elbeszélést, felvázolva bennük az események sorát, a rejtett összefüggéseket, az ok-okozati kapcsolatokat, és egyúttal nemzetközi kontextusokba is elhelyezve a történéseket. Az emlékezet azonban alig foglalkozik mindezzel, és meglehetősen nagyvonalúan kezeli a múltról szóló racionális tudást: helyette tapasztalatokból, hallomásokból, és sztereotípiákból építkezik, bennük inkább megbízik, mint a történészi beszédben.

Augusztus 23-i ünnepség Bukarestben 1986-ban. Hivatalos emlékezet

 

Az oral history-ra utal?

 

Az oral history egy ma már bevett történetírói módszer. Akkor van rá szükség, amikor nincs írott forrás a közelmúltról, nem áll rendelkezésünkre feljegyzés egy ülésről, mert nem készült róla jegyzőkönyv. Az ülés valamikori résztvevőit – ha még élnek – megkérheti a történész, hogy emlékezzenek vissza, mi hogyan zajlott. A másik lehetőséget az teremti meg az oral history számára, hogy a történész immár arra kíváncsi: milyen tapasztalatok birtokában élték át a múltat a kortársak, és hogyan emlékeznek minderre. Ez így két síkon folyik, valójában csak az emlékezet létezik minden esetben. Mi itt  beszélgetünk egymással, és ennek lesz majd írott nyoma. De ha nem lenne, akkor holnap nekünk nyomban „emlékeznünk” kellene a dolog megtörténtére. Minden megtörtént eseménynek van emlékképe, ami még nem emlékezet, akkor válik belőle történelmi emlékezet, amikor az emlékeket szavakba foglalják, elmondják, elbeszélik. Ebben az esetben az emlékezet történetként kelti életre a múltat, és ezt a történetet az oral history is felszínre hozhatja.

Nem a múltat ismerjük meg ez esetben sem, nem azt tudjuk meg így, hogy mi történt valójában valamikor, csupán azt, hogy mit tud nekünk elmondani – akár hosszú idő elteltével – erről a múltról az, aki személyesen érintett volt benne. Soha sem „hamvas eredetiségében” jelenik meg előttünk a jelenben a valamikori tapasztalat, hiszen ahhoz, ami korábban történt, sok minden tapad később, ami észrevétlenül befolyásolja az emlékképet. Az így utólag szerzett tapasztalatok, az életút egész folyama ugyancsak befolyásolja az emlékezeti anyagot. Nem az eredeti tapasztalatot, hanem azt a múltat tudom meg, amely a rárakódó utóéletével együtt alkot kerek egészet.

Az ily módon szerzett történeti tudás kontrollálható is. Az oral history történészek mondjuk ötévente újra kikérdezték az interjúalanyt, és arra kérték, mesélje el ismét a történteket. És nem ugyanazt mondta, mint korábban. Azért, mert közben történt egy és más, ami befolyással volt az utóbb felidézett emlékeire is.

 

Hadd mondjak erre én is egy példát. Mostanában többet foglalkoztam az „Ady váradi évei” témával. Többek között azzal, miként találkozott először Ady Lédával, hogyan ismerkedtek meg. Legalább nyolcféle változatot olvastam, és mindig a kettőjükhöz közeli személyek emlékeztek, maguk az érintettek is. Mi több: ugyanaz a személy, ha újra felidézte a történteket később, másképpen emlékezett…

 

Ez szintén azt látszik bizonyítani, hogy ebből a beszámolóból nem feltétlenül lehet hitelesen megtudni, mi történt valójában. Viszont meg lehet tudni, hogyan élt tovább a történet generációról generációra. Az utóbbi ismerete legalább olyan fontos, mint az a tudás, hogy mi történt valójában. Ez így a különböző korok embereinek, az egymást követő generációknak a múlthoz való viszonyát dokumentálja, ami szintúgy történelem.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!