„Meg kell találnod a hitelesség alapjait – magadban”

2017. 04. 02. 21:15

Visszatérő vendége volt márciusban a váradi Törzsasztal sorozatnak Háy János. Az íróval Szilágyi Aladár készített hosszabb interjút, melynek első részében Halottember című drámájáról kérdezte.

 

Háy János író. „Az a minimum, hogy az ember a nyelvvel tud bánni, de a lényeg az, hogy milyen világot teremt általa”

 

A Szkéné-színház tavaly mutatta be nagy sikerrel Halottember című drámádat. A darabot ugyan nem láttam, de begyűjtöttem egy olyan történetet, mely hátborzongatóan hasonlít a Te sztoridhoz: egy, a krassó-szörényi hegyekben lakó pém (német) férfi a második világháborúban az SS-ben harcol, tévedésből holt hírét keltik, hazaküldik a földi maradványait. Néhány év elteltével, a hadifogságból megszökve hazatér. A megnyomorodott embert a feleség befalazza, haláláig ott rejtegeti, mialatt ő éli a saját életét. Ennek a történetnek csak a végkifejlete különbözik a Tiedtől. A Te történeted mennyire valós sztorin alapszik?

 

A Halottember megtörtént eseten alapszik, de a valós sztori nem úgy történt, ahogyan megírtam. Különben nem szeretem a háborút, a modern háborúkat különösen nem. De miután a nagyapám nagyon sokat szívott a háborúban, meg Szibériában, rengeteget mesélt róla kisgyerekkoromban. Általában ezek a történetek arról szóltak, mit kell magadért megtenned, hogy életben maradhass, és arról, hogy mindennél fontosabb az élet. És mindig az motoszkált a fejemben, hogy én akarok a háborúról írni. Minden műnek van egy ilyen személyes, privát vonzata, személyes érintettsége, ami elindítja az emberben a dolgot. Két novellát írtam a nagyapámról a halála után, az egyik a szerbiai sztorija – bár ott ő sohasem harcolt, de hát a „népi” elbeszélőknél ez teljesen mindegy, s a nagyapám egy ilyen mesélő volt…  Arról szólt, hogyan ismerkedett meg gróf Milutinovics Arzénnéval, és hogyan töltötte vele a kastélyában az éjszakáját – ez volt az ő legnagyobb sztorija. Ő egy különleges sztorimesélő volt. Egy népi elbeszélőnek nincs nyolcvan története, van mondjuk nyolc. De a nyolcnak van legalább négy változata. Mert van egy verzió, amit a gyerekeknek is el lehet mondani, van olyan alkalomra, ha csak nők vannak jelen, van olyan, ha férfiak, olyan változat, ahol nők és férfiak is hallgatják, végül a negyedik, amikor… a nagyanyám nincs jelen. Akartam a háborúról írni, privátim fontos volt nekem. Valójában nem is a darabba foglalt történetet akartam megírni, nem az volt a cél, inkább az általában, milyen az, amikor valaki kiesik a szívedből, eltűnik az életedből, lezárod ezt a dolgot magadban, és hirtelen újra föltűnik. Akár a töltött káposzta, ez a viszony jó-e újramelegítve? Vissza lehet-e lépni ugyanarra a helyre, ahonnan kiléptél? Ez volt számomra a tét, azt gondolom, rengeteg ilyen élethelyzet van a jelenben is. Például: a nő otthon marad a gyerekekkel, anyaként, a férje pedig Németországban dolgozik, és időnként megjelenik, úgymond, a családban. De ez a „család” nélküle alakul ki családdá. Miként lehet azt megtenni, hogy valaki félévek, évek múltán lép vissza abba a közegbe, ahol az alatt az idő alatt egy tőle független, másik történet zajlott? Immár nincs közös történetük. Azért is került a színdarab ajánlásába, hogy „minden olyan embernek, akit valaha elhagytak”, annak szól ez a darab.

 

Tehát, ha jól értem, arról van szó, hogy én is másképpen, mást éltem, te is, mind a ketten jelenleg messze nem azok vagyunk, akik voltunk akkor, amikor az útjaink elváltak, ugye?

 

Igen, igen. Ahogyan haladunk az életünkben, elindul egy párkapcsolat huszonéves korban, két ember között, megindul egy változás. Ezt a változást megélhetjük kéz a kézben, akkor is elkezdődik az egymástól való elkülönülés, eltávolodása az életutaknak. De akkor, amikor ezt nem is kéz a kézben tesszük meg, hanem teljesen máshol vagyunk, az egy speciális helyzet. Nagyon sok fiatal nőnek, akár az Unión belül, főleg a keleti régióban, kell megélnie azt, hogy egyedül kell vinnie a családot, a férfi meg kilépett az életéből. A kérdés az,

ha egyszer lezárok magamban egy érzelmi sztorit, az visszanyitható-e, vagy sem.

Mit kell tennem akkor, ha újra rámnyit az az ember, akit már egyszer kizártam az érzelmeimből?

Tasnádi-Sáhy Péter felvételei

Olvastam valahol, hogy amikor írtad, vagy miután megírtad a drámát, azt is tudtad, ki fogja a női főszerepet játszani: Mészáros Sára…

 

Ez így nem felel meg a valóságnak. Amikor a darabot írtam, nem tudtam, ki lesz a színésznő. De ha tudtam volna, akkor sem befolyásolt volna. Mert volt olyan darabom, a Nehéz főszerepét tudtam, hogy Mucsi Zoltán fogja eljátszani. De ilyenkor az első lépés, hogy kitöröljem a fejemből azt a személyt, aki majd játszani fogja, mert én nem őt akarom megragadni, hanem azt a fiktív személyt, aki a főszereplő. Nem köthetem egy valós személyhez, mert rögtön elindulok egy olyan hiba felé, hogy majd nem a szövegben akarom megoldani a szöveg problémáit, hanem azt mondom: ja, ez egy nagyon tehetséges színész, majd megoldja ő… Persze, a színészek sok mindent meg tudnak oldani, de a hiba a szövegben benne fog maradni.

 

Amikor egy darabod elkészül, és kiderül, kik fogják bemutatni, téged, mint szerzőt, foglalkoztat-e tovább? Be-beülsz egy-egy próbára, vagy hagyod, hogy mindent ők csináljanak?

 

Ha kérik, hogy üljek be, megteszem, ha van valami haszon belőlem. Azt szoktam mondani a rendezőnek: nekem nincs arra időm, hogy más munkáját nézzem, mert én csak néző vagyok, és piszok unalmas kívülről szemlélni, akkor is, ha a te szövegeddel foglalkoznak. Akkor, ha a rendező azt mondja, gyere el az olvasópróbára, esetleg te olvasd föl, akkor én elmegyek, fel is olvasom. Ha a próbafolyamat közben azt akarja, hogy beszéljek a színészekkel, mert ez néha szokott használni, és lelkesíti esetleg a színészeket, akkor szívesen bemegyek. De

az én feladatom a szöveg, nem vagyok rendező.

Van arról véleményem, hogy mi történik a színpadon, de én nem beszélhetek a színésszel, nem mondhatom el, hogy ezt így kéne játszani, vagy úgy, ahhoz csak a rendezőnek van joga. Tehát van egy függelmi viszony, a partvonalról nem pofázhatok bele a történetbe.

 

A Halottember majdnem monodráma, hiszen a sűrű szövetű szöveg legnagyobb része az asszonyé, ugyan megjelenik a férfi, a gyermek pedig szimbolikusan, hiszen csak egy bábu, ugye?

 

Az egy rendezői döntés, hogy a gyerek bábu legyen. A darab úgy van megcsinálva, hogy a gerince egy monológ, amelyből kibomlanak a sztorik, a külön jelenetek, de mindig a nő monológja van a centrumban. Hogy mennyi sztorit léptetek ki, úgy, hogy mások is játsszanak benne, az rendezői döntés. Vértes László úgy csinálta, hogy nem szerepelteti benne a papot, meg a nem tudom, kicsodát, hanem egy kórust tett a Mészáros Sára mögé, az a külső hang. A kórus három tagból áll, mindent ők jelenítenek meg. A kislány lehetne valódi, hiszen úgy van beleírva a darabba, de a rendező úgy döntött, inkább szimbolikus legyen, a szövegét mindig az anyuka mondja el. Úgy van dialógusban a kislánnyal, hogy önmagával beszél.

 

Ez a rendezői trouvaille erősítteti az előadás drámaiságát?

 

Azt gondolom, hogy igen, ez mindenképpen egy nagyon szép előadás. Az én darabjaim közül az egyik legszebb. Nagyon emelkedett a szöveg, egy kicsit más, mint amit szoktam írni, hiszen ez nagyon erőteljesen női darab. Egy olyan darabot akartam írni, amelyikben én, mint író, nő vagyok. Nem férfiként nézek rá a történetre, hanem igenis, belebújok egy nő bőrébe. Ez a rendezői ötlet erősítette a drámaiságot, de más ötlet is jó lett volna. Ennek a darabnak a nehézsége éppen a szabadsága. A rendezői nehézség az, hogy nincs a szájába rágva, hogy itt ezt csináld, ott azt csináld, amott amazt, hanem van egy monológ, a teátrumban van egy asszony. Azt nem tudjuk, hogy azzal, ami körülötte történik – ugye, retrospektív meséli el a történetet –, a rendező mit kezd. Lesz-e kislány benne, lesz-e pap benne, lesz-e szomszéd benne. Most például egy szlovákiai színésznő teljesen egyedül szeretné megcsinálni. Ez is belefér.

 

Mondod, hogy nővé kellett válnod ennek a darab megírásához. Az effajta azonosulás, identitásvállalás érdekében inspirálódtál-e a körülötted élő asszonyokból, hogy valóban hitelessé váljék? Mert gondolom, nem volt könnyű játék…

 

Elég sok szöveget írtam már nőkről, ahol a női karakter van a centrumban, mindez számomra nem idegen. Nyilván, az ember abból dolgozik, amit látott, amit megtapasztalt. Ismerek nőket, méghozzá nagyon közelről és nagyon mélyen. Sőt, bizonyos tekintetben a barátaim közül a nők állnak hozzám közelebb. Ez nem jelenti azt, hogy meleg volnék, heteroszexuális vagyok, de inkább nőkkel szeretek barátkozni, mert sokkal többet beszélnek, mert figyelmesebbek bizonyos lelki rezdülésekre. Az, hogy van egy bizonyos tapasztalati anyag, az tény. A következő mégiscsak az, hogy – minden írás esetében – hol van bennem az a figura, akiről írok. Keresni kell, hiszen én magam vagyok az a figura.

 

Ez volna az a bizonyos Bovaryné szimptóma?

 

Igen, igen. Nem tudsz mást csinálni, ahhoz, hogy valakit hitelesen megjeleníts a papíron, ahhoz meg kell találnod annak a hitelességnek az alapjait – magadban. Ez nem annyira nagy probléma, hiszen íróként mindenki ezzel zsonglőrködik.

 

A kérdés az: mikor, mennyire hiteles, ugye?

 

Nyilván, a cél az, hogy hiteles legyen. A Bováryné hiteles. Flaubert ezt a 19. század közepén írta, tehát nagyon régen – érdemes ebbe belegondolni, hogy egy ilyen regény létezett kétszáz évvel ezelőtt francia nyelven, és hogy mi létezett akkor Magyarországon, abba kissé belepirul az ember… Gondoljunk arra, ahogyan Dosztojevszkij nem bírta Sztavrogint, és jobban szerette Miskint, de a Szavrogint is hitelesen képviseli. Ez az alap,

egy írónak nem csak mondatokat kell tudni,

hanem minden sorsnak, amit papíron megjelenít, annak az igazságait képviselnie kell.

A Törzsasztal-esten Tóth Tünde színművész segítségével adták elő egy Háy-darab részletét

 

Lehet, hogy naiv kérdés: neked, mint írónak, a Halottemberben szükséged-e volt erre a megoldásra, erre a végkifejletre?

 

Hogy egy gyilkosság legyen a vége? A lányom, aki nem szereti ezt a darabomat, így kommentálta egy ismerősünknek: tudod, a vége ennek is az, mint mindig az apunál, hogy meghal valaki… Igen, szükségem volt, mert azt gondolom, amikor egy lezárt rendszerből visszajön valaki, és azt gondolja, hogy ez a zár kinyitható, őt valamilyen módon meg kell semmisítenem. Ő már a nő számára nem él, a nő számára valójában egy halott. Akkor is, ha egy válásban zárulna le ez a történet. Ha el akar jönni hozzá dugni, nem engedheti be, mert hozzányúl, megérinti a legintimebb dolgát, a testét, és azt nem lehet elviselni. – Én nem tudtam más végkifejletet elképzelni…

 

Mostanáig kisebb könyvtárnyi drámát írtál. Mondanál-e néhány címet, néhány olyan darabot, amelyben úgy érzed, a legteljesebb mértékben megvalósultak a törekvéseid?

 

Valóban, nagyon sok drámát írtam, nem is tudom, mennyit. Nyilván, nagyon fontos volt az első, a Gézagyerek, ami azóta is megy.

 

Emblematikussá vált…

 

Igen. És nagyon fontos a Nehéz, ami egy 70 perces férfimonológ, arról szól, hogy valaki, egy nyomorult, alulról érkezve be akar jutni egy magasabb társadalmi státusba, onnan kikerül, s ez az út mit jelent, és milyen buktatókkal jár. A Halottembert is fontosnak tartom, mert ez egy személyben egy női karakter ragad meg. És csináltam egy Elektrát, kicsit Bornemissza Pétert felhasználva. Azt azért szerettem, mert lehetett kicsit lazán rímelve és stilizálva, egy ilyen klasszikus dolgot produkálni. Rövidesen bemutatják Szegeden az Utánképzés (ittas vezetőknek) című darabomat, abban meg azt szeretem, hogy sokan vannak a színpadon, iszonyatos hülyeségeket beszélnek, és nagyon viccesek. Lehetett egy nagykomédiát írni, bohózat szintre lehetett vinni. Az, hogy különböző stílusjátékok megjelenhetnek, külön adomány az ember számára, hogy olyan sokféle stílusréteget, nyelvi rétegeket tud megérinteni.

 

Igen sokműfajú vagy, műfajtól függetlenül, ahogyan a nyelvet műveled, ahogyan továbbműveled, ahogyan játszol vele, vagy komolyan veszed, abban mindig van egy fajta jellegzetes „háyság”, nem?

 

Vannak olyan erős nyelvi regiszterek, amiket alaposan megismerek, és megtanulok. Viszont valahogy el kell mozdulnom onnét, és egy olyan nyelvre bukkannom, ami újszerűen mutatja számomra a világot. De hozzá kell tennem:

a nyelv csak egy eszköz.

Természetes dolog, hogy az ember a nyelvvel tud bánni, de a műalkotásnak a centrumában nem a nyelv áll, hiszen az egy eszköz, amivel a világot le akarom képezni. A 70-es évek végének posztmodern prózájával jött be az, hogy minden a nyelv, és minden a nyelvért van. Az a minimum, hogy az ember a nyelvvel tud bánni, de a lényeg az, hogy milyen világot teremt általa.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!