Békeremény napló 5.

2022. 03. 21. 21:41

Úgy tűnik, amikor baj van, naplót írok. Megosztottam a gondolataimat a járvány idején, megosztom most is, amikor a szomszédban háború van. Most sem ásom bele magam a politikába, nem közlök számokat, sem elemzéseket. A napjaimról mesélek, a történésekről, apró örömökről, amikkel igyekszem eloszlatni a félelmeimet. Remélem, rövid lesz ez a sorozat. Simon Judit békeremény naplója.

 

Azt álmodtam, hogy menekülni készülök. Anyám és apám is pakoltak, mondták, mit tegyek az előkészített nagy bőröndbe. A kisebbik piros, mondták, inkább a feketét vigyem, az nem feltűnő. Hisztiztem, hogy az én csomagomban még van hely, vinnék még ezt azt, már nem tudom, miket, nem engedték, magyarázták, nem lehet túl nehéz a pakk, mert cipelni kell. Amikor készültem behúzni a cipzárt felébredtem. A szüleim hosszú évekkel ezelőtt elmentek, általában szeretek velük álmodni, de most rettenetes volt. Örültem, hogy az ágyamban vagyok, kint már világosodott. Kimentem a konyhába, megcsináltam a kávémat, de a sírást nem tudtam abbahagyni.

Mire megnyugodtam, kisütött nap, összeszedtem magam, és elindultam valamerre, csak úgy vaktában, nem volt maradásom otthon.

A közeli bevásárlóközpontban kötöttem ki, még elég korán volt, kevesen lézengtek az üzletekben, csak az élelmiszerbolt kasszájánál gyülekeztek tömött szekerekkel a vásárlók.

Kószáltam fel-le, néztem a kirakatokat, vásárolni nem volt kedvem, beszélgetni sem. Nyomasztónak tűnt az egész, pedig máskor szeretek a mallban bóklászni. Kimentem a napfényre, mentem, amerre vittek a lábaim. Felszálltam egy villamosra, amelyről nem tudtam, merre megy, gondoltam mindegy, majd valahol leszállok és hazamegyek valamivel. A központ közelébe értem, onnan már sétáltam a napsütésben, néztem a siető embereket, próbáltam kitalálni, ki, hová igyekszik. Rám dudált egy autó, mert rossz helyen mentem át az úttesten, jeleztem neki, hogy bocsánat, villogott, hogy rendben, semmi baj.

Beültem, vagy ki – nem tudom, hogy szokás mondani – egy fóliával körülkerített teraszra, szinte tele volt vidám fiatalokkal. Kávét és vizet kértem, a fiatal pincérfiú ajánlotta, igyak valami erőset, mert látszik, hogy szomorú vagy ideges vagyok. Nem kértem italt, hozta a kávét meg a vizet, kérdezte segíthet-e valamiben. Jól esett, hogy nem néninek, hanem asszonyomnak szólított. Megnyugtattam, nincs semmi bajom, nem történt semmi velem. Megérti, hogy szomorú vagyok, mert háború van. Ő is fél, de mit lehet tenni, reméljük, hozzánk nem jut el.

Meg akartam nézni, mennyi az idő, akkor vettem észre, hogy nincs nálam telefon. Nem baj, fél életemet mobiltelefon és más kütyük nélkül éltem le, mentem tovább, néztem az embereket. Egy csoport turista bámészkodott, csodálták az épületeket, vadul fotóztak, kikerültem őket.

Feltettem a maszkot, felültem egy szinte üres buszra. Az első megállónál két idősebb hölgy szállt fel rengeteg csomaggal, hangosan beszélgettek az áremelésekről, az egyre kevesebbet érő nyugdíjról.

Hiszen itt még béke van, mindenki teszi a dolgát, hétfő van, ezen a napon illene piacra menni. Én hazafele tartok, vár az otthonom, a napi tennivalók.

Beléptem a lakásba, kinyitottam a teraszajtót, beáramlott a napfény. Megnéztem a telefont, visszahívtam a barátnőmet, aki keresett, de nem vette fel. Elmosogattam, rendbe raktam a konyhát, de mást semmi értelmeset nem voltam képes tenni.

Leültem a laptop elé, híreket, elemzéseket olvastam.

Megnéztem Mácsai Pál Azt meséld el, Pista című előadását! A színész sokkal fiatalabb volt, amikor felvette a tévé az estet, és minden perce örömöt szerzett.

Ez egy ilyen nap volt. Végül is nem végződött rosszul.

Jó éjt.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!