Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak

2020. 05. 20. 21:34

Állítólag az élet lassan ugyan, de kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. A leállás időszakában sok mindent megtanultunk, lehet sokunknál átrendeződött a fontossági sorrend. Új szokásaink lettek, vagy felerősödtek a régiek. A vesztegzárban szoktunk rá, hogy este olvassunk, írjunk. Mi, újságírók beszámoltunk a mindennapjainkról. Leírtuk, ami történt, és amiket gondoltunk a bezártságban. A jó szokásokról kár lemondani. A visszatérésről is beszámolunk. Mindegyikünk arról, amit éppen foglalkoztatja, és úgy, ahogyan csak rá jellemző. Folytatjuk hát az esti írást, és reméljük, hogy önök folytatják az esti olvasást.

A fodrászok újra munkában, hiszen tudjuk: az ész a fontos, meg a haj

 

Simon Judit: A buli, az buli

A vesztegzár feloldásának második, az ezutáni életem napján repültem a fodrászhoz. Jó, majdnem repültem, de a taxis úgy hajtott, mint a filmekben. Szombat délelőtt alig voltak autók az utcán. A fiatalember a maszkja mögött vigyorgott, hogy végre fellendül az utasforgalom.

A hajszobrásznál sem tülekedtek a vendégek, vagy félnek a vírustól, vagy utálják, hogy mindenki maszkban, kesztyűben fogadja őket. Kevesen voltak, a pletyka sem zengte be a boltot. Csak a hölgyek tudják, milyen érzés frissen festett hajjal, beigazított frizurával kilépni az utcára.

Még aznap este kedves barátokkal jártunk Istvánék új hétvégi birtokán. Ettem miccset, ittam sört, a fáról cseresznyét szemezgettem, nagyokat nevettünk. Végre együtt voltam a barátaimmal.

És még mindig nincs vége a jónak.

Hétfőn bementem a szerkesztőségbe, találkoztam a kollégákkal, bagóztunk a tilosban, megbeszéltük a dolgainkat. Nekem ünnep volt.

Délután pedikűr, már a lábam se fájt, amikor végigsétáltam a főutcán. Kicsit elment a jókedvem, a kávézók, vendéglők zárva, az utcán nem voltak asztalok, és valahogy a vidám zaj is hiányzott.

Mint kiderült, a hölgyek nagy többsége ugyancsak a szépségszalonban kezdte az ezutáni életet, mi több, az urak útja is borbélyhoz vezetett.

Valahogy olyan érzésem van, mint újévkor, amikor mindenki újat, jobbat vár. Pedig alig változott valami, és alig is fog változni a közeljövőben. A vesztegzár megállította egy pillanatra az életet, de ez a pillanat tovább tart, mint szeretnénk. Hamarosan a kocsmakertek, sőt a kocsmák is kinyitnak, működni kezdenek a szállodák, az üdülők felkészülnek a nyári szezonra. Ez mind jó, de valahogy messze van az a régi élet.

Messze a szabadság érzése. Nem a belső, ami semmi külső tényezőtől nem függ, hanem az, amit nagyon is meghatároznak a külső tényezők. Nemcsak a vírus miatt, ami minden hatósági rendelet ellenére köszöni szépen él és virul, hanem attól, hogy a gazdaság fellendülésének érdekében hozott könnyítések ellenére az ország továbbra is zárva tart.

Bezárva érzem magam, és utálom, hogy a hatalom továbbra sem hajlandó felnőtt, felelős állampolgárnak tekinteni. Az hagyhatja el az országot, sőt a várost is, akinek ő, mármint a hatalom megengedi. Kezd nagyon elegem lenni.  

Utálom, hogy nem lehetnek szabadtéri színházi előadások, hogy mindenről szó van, csak a kultúráról nincs.

Éppen kezdtem áttérni a csíkos hátú, koszos orrú, antiszociális kismalac üzemmódba, amikor megláttam a mai hírt: a diszkriminációellenes hatóság, a magyarellenes kirohanása miatt pénzbüntetésre ítélte Klaus Iohannis államfőt, az ország első számú közméltóságát.

Kezdtem jobban érezni magamat. Mert, ha egy országban ez lehetséges, akkor nincs teljesen elveszve sem a demokrácia, sem a jogállamiság reménye.

Úgyhogy fel a fejjel – mondtam magamnak, hátha jövő héten már azért morgok, mert nem kaptam vonat- vagy repülőjegyet. Hová? Nem tudom, nem is akarok még utazni. Bár ki tudja. Azt sem tudom, mit hoz a holnap, nemhogy a jövő hét.

Viszontlátásra mindenkinek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!