Halottak napja előtt

2020. 10. 28. 14:51

Közeledik november elseje. Itt az ősz, a hideg, a szeles idő, a korai sötétedés, a fák lombja lehull és minden kopár lesz és szürke, egyhangú. Természetesen így is sok szép látnivaló van a környezetünkben, lehet csodálni a sárga-vörös leveleket, láthatóvá válnak a régi épületek homlokzatai, lehet örülni a déli napsütésnek, a folyó vizében látványosan tükröződik a túlsó part. A vár alatt árulják már a sült gesztenyét. Antal Erika írása.

(képünk illusztráció)

 

Egyszer azt mesélte egy kolléganőm, hogy náluk a november 1., a halottak napja, ünnep a családban. Igaz, hogy temetőbe mennek, gyertyát gyújtanak szeretteik sírján, de együtt a család és örülnek a találkozásnak, az együttlétnek. A gyerekek, de a felnőttek közül is többen, forró gesztenyét dugnak a kabátzsebükbe, a temetőből hazatérve pedig illatos teát isznak, beszélgetnek, felidézik kellemes emlékeiket, jól telik az este.

Nekem nem volt vidám soha a halottak napi családi összejövetel. Olyan helyen születettem, ahol a téli, fagyos szél jellemezte az időjárást novembertől márciusig. Úgy mondták, hogy felkelt a Nemere. A falu temetője a falu szélén állt, huzatos helyen, a családi sír pedig a temető leghuzatosabb helyén, a sarkon, ahol két irányból fújt a szél, alig tudtuk a gyertyákat meggyújtani. De meggyújtottuk mindig, és ott álltunk dideregve, előredőlve, komor arccal egészen addig, amíg valamennyi gyertya leégett. Nagyapám, anyám öccse és húga pihent a hant alatt. A síron se márvány, se fejfa, se kőkeret, csak a sírhalom, mindig sok virág rajta. Ősszel is. Nálunk szokás volt, hogy ha a faluban jártunk nagymamámat meglátogatni, akkor elsétáltunk a temetőbe is, virágot vittünk, letakarítottuk a sírt.

No de vissza november elsejére. Megvártuk hát, míg az összes gyertya leégett, és miután erről megbizonyosodtunk, elindultunk hazafelé nagymamám házához. A máskor oly vidám ház most komorrá vált. Komor tekintetek, könnyező felnőttek között, úgy éreztem gyermekként, hogy ez a gyász, vagy legalábbis ilyen, ha valakik gyászolnak. Nem emlékszem, miről beszélgettek, egyáltalán beszélgettek-e. Valószínűleg igen, valószínű, hogy az elhunyt családtagokat emlegették. Az egyik 59 éves korában halt meg, miután a második világháború végén nyomorékká vált egy lesújtó puskatustól, és úgy élte le majdnem a fél életét, hogy képtelen volt fizikai munkára. A fiút 15 évesen a falun átszáguldó katonai teherautó gázolta halálra, anélkül, hogy megállt, segítséget nyújtott volna. A gyermekét gyászoló anyát, a majdani nagyanyámat pedig megfenyegették, amikor a rendszert bíráló csúnya szavakat kiabált. A kislány egy orvosi műhiba, figyelmetlenség áldozata lett ötévesen, hűléssel kezelték, elkezelték, holott meggyógyulhatott volna.

A máskor jó hangulatú, nagy családi ebédek és vacsorák helyén most a gyász, a keserűség uralkodott.

Nem járok temetőbe, csak ritkán. Amikor muszáj, vagy amikor nagyon elvárják tőlem. Másnak teszek vele szívességet. Az élőknek, a halottnak ugyanis már teljesen mindegy.

Tavaly úgy alakult, hogy temetőben jártunk, virágot vittünk és gyertyát gyújtottunk a családi sírokon. A négyéves kisunokának a gyertyákról a születésnap jutott az eszébe, meg is próbálta az összeset elfújni és hozzá eldúdolni a boldog születésnapot kezdetű dalt. Szentségtörés lett volna? Szerintem nem! Inkább úgy értelmeztem, hogy az élet győzött a halál felett, vagy ahogy szokták mondani, az élet megy tovább. Aki lent feküdt, akinek emlékére gyertyát gyújtottunk, az biztos nem haragudott volna.

Aztán a faluba is ellátogattunk másnap, éppen sütött a nap, gyönyörű színekben pompázott a temető, letettük a virágokat, meggyújtottuk a gyertyákat, majd, amikor leégtek, sétáltunk egyet a sírok között. Nem mentünk el rokonokat látogatni, valahogy ez így szebb volt, nem akartuk a hangulatunkat elrontani a gyásszal, a szomorúsággal.

Így volt ez jól.

Idén elmarad a temetőlátogatás. Nem megyünk, nem utazunk. Óvjuk magunkat is, egymást is. Az életre koncentrálunk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!