Index – az utolsó utáni szalmaszál

2020. 07. 26. 19:28

Parászka Boróka reflexiói Szarka Zoltán fotóihoz, melyek az Index.hu szerkesztőségébe történt külső beavatkozás ellen, a sajtószabadságért szervezett tüntetésen készültek július 24-én Budapesten.

(Az Index szindróma)

Az Index sok-sok veszteség után az utolsó (?) és igazán jelentős veszteség a magyar kultúrában, sajtóban, politikai életben Magyarország határain kívül és belül. Kár sorolni, mindenki számon tartja, és sokaknak fájdalmas hiányt jelent a napi- és hetilapok megszüntetése, tartalmi lezüllesztése, az egyetemek átszervezése, vissza- és kiszorítása, az Akadémia elleni hadjárat, színházi társulatok felszámolása, múzeumok bezárása. Nem csak azért fájdalmas ez, mert sokan ezt politikai revansként, leszámolásként élik meg. Hanem azért, mert a napi kommunikáció, a világról, világunkról való tudás lehetetlenült el. Az Index volt az utolsó utáni vékonyka szalmaszál. Ahova még oda lehetett navigálni, ha híreket kerestünk egymásról, ami még azt ígérte, hogy a lehető legtöbb embert, a lehető legtöbb információval, a lehető legkönnyebb hozzáféréssel, korlátozás nélkül tájékoztat. Ez szűnt meg most. Nem egy ellenzéki fórum, nem valami, ami nem az „övék”, hanem a „miénk”, hanem a tájékoztatás és tájékozódás minimuma. A legkisebb közös nevező. Most csontosodik meg az élmény, hogy bármi elvehető, bármi megszüntethető, és helyette „nincs másik”, helyette semmi sincs.

 

(Kinek áll a zászló)

A rendszerváltás előtt, alatt és után az újságírót a házieb szintjén tartották. Mindenki tudta, hogy kié. Kinek csahol, ki ad neki enni, ki apportíroztatja. Erre karriert lehetett építeni, ebből vagyont lehetett csinálni, és ebbe óhatatlanul bele kellett rohadni. Ebből a házieb szerepből tört ki először a Magyar Narancs, és emiatt állt önálló pályára az Internetto majd az Index. Harminc év után a dicsőséges rendszerváltás eredményeképpen visszakanyarodtunk a politikai háztáji röfögéssel, moslékkal és ganyéval teli udvarára. Ma már megint az az egyetlen kérdés: ki vet koncot az újságírónak? És ma még félénken megkérdezik néhányan: ki védi meg az újságírókat? Kiállnak-e az ellenzéki pártok, az EU (!) az újságírók mellett. Az ellenzéki pártok, az EU (!) se közelítsenek az újságírókhoz. Nem kell a sajtót „megvédeni”. A jogalkotó tegyen meg mindent a sajtó működését biztosító jogszabályok alkotásáért és intézmények fenntartásáért – ennyi a dolga –, a többit elvégzi a sajtó. Ne bokázzunk ugyanott, ahol harminc éve, ne tapicskoljunk ugyanabban, amiben negyven-ötven éve dagonyászunk.

 

(Azért ez egy játék)

Harminc évvel ezelőtt meg kellett tanulni beszélni. Le kellett vetkőzni a merevséget, az unalmat, a szürkeséget, meg kellett szabadulni a bikkfanyelvtől. Jött egy generáció, amely számára létkérdés lett a humor, szigorúan vette a lazaságot, házifeladatként végezte a felszabadulást. Mára ebből nem sok minden maradt: bulvár, modorosság, linkség, a családiasság illúziója. Ez is ott volt az Indexen. Közben felnőttek a tornacipős nemzedék gyerekei. Van-e élet túl a modorosságon, linkségen és a családiasság illúzióján? Meglátjuk. Vagy nem.

 

(Az ellenállás illúziója)

Az ellenállásnak kialakult a jól komponált tetszetős esztétikája. A felülről filmezett tömeg, a magasra tartott mobiltelefonok, a sokaságból kivillanó arcok-tekintetek. Minél szebb az ellenállás, minél tetszetősebb, annál kevésbé dőlnek be az autokráciák. Az önkényuralmi rendszerek tesznek a szépérzékre, a demokratikus pátoszra. Minél nagyobb tömeget vesznek semmibe, annál erősebb kontrollt gyakorolnak. Az esztétizált tömeg nekik dolgozik, nem ellenük: jól lehet a demonstrálókon hatalmat demonstrálni. A tüntetés-fesztiválok kora, bármilyen jó bulik is ezek, lejár.

 

(Mi van most?)

Homály, köd. Nincs információszolgáltatás, nincs tájékoztatás és tájékozódás. Nincs kollektív akarat. Kollektív hangulat van, de az több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. A rendszerváltás után harminc évvel eljutunk az ősköd állapotába. Fenyegető, de lehetőségekkel teli állapot. Szembe lehet nézni azzal, hogy amit információszolgáltatásnak, tájékozódásnak és tájékoztatásnak hittünk eddig, az sem volt az, vagy csak részben volt az. Letisztulnak a szerepek. Felértékelődik a saját felelősség, a személyes aktivizmus, részvétel. Az egymásra figyelés. A szolidaritás. A szabadság nagyon nagyon szűk kis körei. Vagy nem.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!