Váradtól Váradig a szatíra útján 6.

2020. 07. 27. 20:43

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának hatodik része.

 

Ardelean Gabi

Furcsa, hogy egyetlen családtagom halála sem rázott meg annyira, mint 2012 márciusában Ardelean Gábor unokatestvéremé, még a szüleimé sem, akik viszont idős kort értek meg. 56 évesek voltunk, amikor Gabi váratlanul itt hagyott. A nagyváradi Filharmónia koncertmestere, elismert, nagy tapasztalattal rendelkező zeneművész, aki szólistaként is ragyoghatott volna, de ő jobban érezte magát egy zenekarban, legyen az a filharmonikusok vagy a váradi klezmer band kis csapata. Hirtelen halála mélyen megrázta kollégáit, barátait, rokonságát, és nagy űrt hagyott a helyi és országos zenei életben.

Az első sokk elmúltával, orvosként megértettem, hogy előrelátható volt idő előtti halála. Gabi, az igazi bohém, imádta a brancsában dívó rendetlen és egészségtelen életet; tudta és vállalta ennek veszélyeit. Amióta ismerem, túlsúlyos volt, imádott enni és erősen dohányzott. Az ő szakmájában természetes a „bagolylét”. Életét az esti hangversenyek, a turnék, a kollégákkal átbulizott éjszakák határozták meg. Életmódja, de főleg az elhanyagolt metabolizmus tünetcsoport vezetett a korai diabéteszhez és a később végzetesnek bizonyult szívbetegségéhez. Halálát infarktus okozta.

A váratlan telefonhívás egy rokontól érkezett egy este, és rajtam mérhetetlen félelem vett erőt. Kis idő elteltével kezdtek felelevenedni a 60-as évekbeli közös, nagyváradi gyermekkorunk emlékei, és a későbbi találkozásaink képei.

Ardelean Gábor, a váradi filharmónia egykori koncertmestere

 

Amióta az eszemet tudom, mindig a közelemben volt. Gabi, Gavril, Gábor a legrégibb és legjobb barátom. Évtizedekkel később tudtam meg, hogy valójában első unokatestvérek vagyunk.

Klári néni, Gabi édesanyja apám húga, Bauer József hét gyermeke közül az utolsó előtti, Bauer Laci pedig a legidősebb volt. A hét testvér két anyától született. Első felesége, Freinkind Nina halála után, József feleségül vette annak húgát, Freikind Sárát, Gabi nagymamáját.  

Hosszú történet, hogy én miért csak harmincéves korom után tudtam meg, hogy unokatestvérek vagyunk, egyszer talán elmesélem. Mindenesetre együtt nőttünk fel Gabival. Mindössze hat hét volt köztünk a korkülönbség, de én 1956-ban, ő pedig 1957-ben szültetett, úgyhogy nálam egy évvel később ment iskolába. Kettőnk közül ő volt az érettebb, a vezér, akit én engedelmesen és naivan követtem.

Az Ardelean családban más szokások uralkodtak, mint a miénkben, például számomra furcsa volt, hogy Gabit lefektették délután. Eltérően a nagyevő Gabitól és anyukájától, én nagyon keveset ettem. Úgy négyévesek lehettünk, amikor egyszer befejeztük az ebédet – Gabi nálam sokkal lelkesebben evett –, elküldtek minket lefeküdni. Az unokatestvérem tele hassal azonnal elaludt, én nem tehettem mást, egy órán át a csillár körül zümmögő legyeket figyeltem. Végre bejött Klári néni, hogy felébresszen minket. Gabi kedvesen válaszolt, én morcosan hallgattam. Klári néni aggódva kérdezte, hogy mi a bajom, mi történt velem, ameddig kiderült a hallgatásom oka: a számban volt még az ebéd utolsó falatja, amit nem tudtam lenyelni. A nagyevő Ardelean családban ez teljesen érthetetlen jelenségnek számított.

Gyerekkorunkban aligha taníthattam valamire, inkább ő mesélt nekem a világról, a legújabb felfedezésekről. Elég idős, és merev szüleimet megtörte a holokauszt. Nemcsak a neveléshez nem értettek, de fogalmuk sem volt egy gyermek szükségleteiről, vágyairól, elvárásairól. Kezdetektől fogva meglehetősen primitív dadákra bíztak, akik gyakran váltották egymást. Játékaim is alig voltak, nem csak apám jólismert fukarsága miatt, hanem mert nem értették, miért kellenének.  Gabinak ellenben, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy bőségesen jutott mindenből, ezért is akartam barátkozni vele.

A szüleink közeli barátok voltak, és mi gyakran látogattunk az Ardelean családhoz. A gondok akkor kezdődtek, amikor készültünk indulni haza, mert én nem akartam megválni Gabi játékaitól. Kellemetlen pillanatok teltek el, ameddig hajlandó lettem visszaadni a bádogautót vagy famozdonyt. Mindig csalódottan mentem haza és nem értettem, neki miért van olyan sok játéka és nekem olyan kevés. Úgy tűnik, akkor még hittem valamilyen forradalmi egyenlőségben, de szocialista hazám helyzetének felismerése hamar kigyógyított.

Gabi egész életben élvezte a szülei támogatását, hogy fejlessze a tehetségét, ami számos művészeti ágban megmutatkozott. Gyönyörűen rajzolt, szép akvarelleket festett, és már kiskorában kifejlődött meglepően jó esztétikai ízlése. Az ő rajzaihoz képest az enyéim ügyetlen firkáknak tűntek.

Emlékszem, egy délután apám papírt és színes ceruzákat adott nekünk, hogy ő nyugodtan alhasson. A műalkotásaink bal-felső sarkába gondolkodás nélkül odaírtuk az árat: 1 lej. Ennek okán a virágokat, állatokat, házakat tartalmazó rajzaink hatalmas képeslapoknak tűntek. Apám, miután felébredt, megnézte a rajzokat, megköszönte, hogy hagytuk aludni, és szó nélkül készpénzben kifizette őket. A gesztusától zseniális üzleti ötletem támadt: a következő rajzot száz lejre taksáljuk. Gabi teljes mértékben egyetértett a merkantilis javaslatommal, és azonnal beleegyezett az árba. Csakhogy a gyűjtő nem volt hajlandó ennyi pénzt adni a műalkotásainkért. Ötéves koromban találkoztam először a piac kereslet-kínálat szabályával, és már akkor kiderültek a közöttük lévő különbségek: ő a művészetek felé hajlott, engem a kereskedelem és a természettudományok vonzottak.

Gabi óvodáskorától kezdet tanulni hegedülni, amit ambíciózus anyja szorgalmazott. Miklós bácsi, az idős, sovány, befelé forduló édesapja csendes mosollyal figyelte gyermeke lelkes próbálkozásait a hangszeren. Eleinte a kis hegedűjéből valamilyen vinnyogáshoz hasonlító hangokat csiholt, de hamarosan uralni kezdte a hangszert, és mesterien játszott. Idővel egyre rangosabb magántanárok oktatták, a taníttatási költségeit Klári néni üzleteléseiből fedezték. Zenei karrierje már kiskorában előrelátható volt, és a szülei komoly erőfeszítésekkel támogatták is.

Kisgyermekkorunkban ő dundi volt, én meg nagyon sovány. Azt beszélték, hogy az anyukájával felkelnek éjszaka és valóságos evésorgiákat rendeznek. Klári néninél érthető volt az ennivaló utáni vágy, mivel a Bergen-Belseni koncentrációs táborban folyamatosan éhezett. Gabi nem csak ezt a frusztrációt hordozta egy életen át, hanem Bauer László apám csendes, de érezhető neheztelését a húgára, amiért hozzáment a nála sokkal idősebb, a baptista egyházhoz tartozó Miklóshoz. A holokauszt traumáját hordozó, kórosan túlsúlyos Klári néninek esélye sem volt egy korához illő zsidó férfit találni. Hozzáment tehát az özvegy Ardelean Miklóshoz, akinek az első házasságából volt egy Rudi nevű fia. Rá csak halványan emlékszem, mert a kamaszfiú a 60-as évek körül meghalt asztmában. Gabi szüleinél lakott Miklós idős édesanyja is, aki folyton egy elég kétes történettel traktált, a tolvajról, akit a Látlak és Cigány nevű kutyák üldöztek. Sajnos ezek a rossz történetek ragadnak meg leginkább az emlékezetben.

Gabi mindig naprakészen tudta az újdonságokat. Az Ardelean családnak már volt televíziója, amiről akkoriban én csak hallottam. Rajongott az Angyal című angol filmsorozatért, amelyben Roger Moore emberfeletti tulajdonságokkal felruházott bűn- és szívvadászt játszott. Gabi széles gesztusokkal utánozta az Angyal hőstetteit, melyek az én képzeletemben sötét, poros templomokban történtek. Pár év múlva, miután mi is vettünk egy fekete-fehér televíziót, értettem meg, miért lelkesedett annyira Gabi: a 60-as évek Londonjáért, ahol már megjelentek Beatlesek.

Halványan emlékszem, hogy óvodás korunkban Gabi apja elvitt minket a Strand sétányon levő baptista imaházba. Mi, mindannyian vallástalan, majdhogynem ateista környezetben éltünk, de Miklós, az egyetlen nem zsidó a családban még ragaszkodott a vallási közösségéhez, és időnként elment oda. Lehet, azért vitt el, mert szerette volna, hogy megismerjük a közeget, amelyből származott. Minket, gyerekeket nagyon meghatott a keresztelési ceremónia, főleg a megkeresztelt alámerítése, mialatt a prédikátorok furcsa dalokat énekeltek. Körülbelül akkor tanultunk úszni, s mivel semmilyen magyarázatot nem kaptunk az imaházi rituáléról, úgy gondoltuk, ez valamilyen előkészület az úszóleckékre.

Akkoriban semmit sem tudtunk a zsidó vagy baptista vallási hovatartozásunkról. A szüleink a holokausztban megélteket próbálták feldolgozni, és abban a korban minket sem foglalkoztatott a vallás vagy az identitás kérdése.

Vicces volt, ahogy a körülbelül ötéves Gabi teljesen váratlanul elkezdett az ellenkező nem iránt érdeklődni. Még nem jártunk iskolába, de egyik nap elmondta, hogy mindenáron látni akar egy pucér nőt. Nem értettem, mi történt vele, engem akkoriban ez a téma még hidegen hagyott, naiv közönnyel figyeltem ezirányú igyekezetét. Bauer Laci apámat, Gabi nagybátyját felvillanyozta a fiú rögeszméje, jó volt számára elsütni híres vicceinek egyikét. Bátorította Gabi kíváncsiskodását, és újabb tárgyat helyezett vágyai középpontjába. Félrevonta és megsúgta neki, hogy véletlenül van egy olyan különleges szemüvege, amin keresztül meztelenül látja az embereket. Gabi fellelkesült a technika új csodáján és hetekig, ahányszor csak találkoztak, próbálta megszerezni a csodaszemüveget. László, aki tisztában volt azzal, amit a drámaírók feszültségnek neveznek, egyik napról a másikra halasztotta a nagy pillanatot, a felnőttek pedig jókat derültek a gyerek erőfeszítésein, hogy megszerezze vágyának tárgyát. Végül László ünnepélyesen átadott neki egy régi, kerek üvegű szemüveget. Gabi kirántotta a kezéből és rohant ki az utcára, hogy lássa a hatását. Persze nem tartott sokáig, hogy lelombozódott képpel visszatérjen és teli torokból ordítva elpanaszolja: a szerkezet nem működik. Lászlónak persze megvolt a válasza: ahhoz, hogy meztelenül lássa a járókelőket, a szemüveget be kell kenni kappanzsírral. A vicc elérte a célját, Gabi fűtől-fától kérdezte, tud-e szerezni neki kappanzsírt. Sokáig meséltek a városban egy kisfiúról, aki ilyen, Nagyváradon ismeretlen zsírfélét keresett.

Gabi meztelen nők iránti érdeklődése úgy tűnt el akkor, ahogy jött: egyik percről a másikra. Lehet, frusztrálták a kudarcok, az is lehet, más téma iránt kezdett érdeklődni.

Zenei fejlődése hatalmas léptekkel haladt előre. Érettségi után, a 70-es évek végén elvégezte a kolozsvári konzervatóriumot, hivatásos hegedűművész lett. Az egyetemi évei alatt rövid ideig én is Kolozsváron voltam az orvosi egyetemen. A városban találkozgattunk, sokszor utaztunk együtt Nagyváradra.

Ebben az időben történt a tragikus esemény, amely alapjaiban megrázta az Ardelean családot. Gabi szülei a konyhájukban rendezték be a fekete-fehér fényképeket nagyító, retusáló, keretező műhelyt, ahol általában komoly és merev arcú párok esküvői fotói vártak sorukra. Ez az apró magánvállalkozás a törvényesség határán billeget, a hatóságok nem nézték jó szemmel, különböző eszközökkel próbálták felszámolni. Fájdalom, az alkalom mintegy magától adódott. Klári néninek volt hajtásija és akkoriban vettek egy 850-es Fiatot, amivel kirándultak a környékre. Egyik alakalommal, hazafelé jövet, egy a városhoz közeli faluban egy részeg lebucskázott a kocsma lépcsőjén és a Klári néni vezette Fiat előtt landolt. A balesett következtében a férfi szörnyethalt.

A bűnvádi eljárást egy végeérhetetlen per követte, amely során Klári nénit emberölésért elítélték. A nyomozás során összecserélték (akarattal vagy véletlenük, ki tudja) a véreredményeket, aminek az lett a következménye, hogy Klári nénit azzal vádolták, hogy alkohol befolyása alatt vezetett. Ugyanakkor az az abszurd helyzet állt elő, hogy a részegnek, aki kocsmából bucskázott az autó elé, nem találtak alkoholt a vérében. A bíróság nem vette tudomásul a kifogásokat és sok év letöltendő börtönbüntetésre ítélte az asszonyt.

Ami történt, mindnyájunknak katasztrófa volt. Felesége hiányában Miklós kénytelen volt feladni a vállalkozást. Gabi Kolozsváron folytatta a tanulmányait, ami alatt mindkét szülőjében ő tartotta a lelket és az új helyzetben meg kellett tanulnia egyedül boldogulni.

A konzervatórium elvégzése után több filharmóniánál játszott, én kettőről tudok: a marosvásárhelyiről és konstancairól. Utóbbi több okból is szerencsésnek bizonyult. A kellemes tengerparti időjárás, a multikulturális közeg, az élettel teli kollégák, barátok enyhítették az otthonról cipelt depressziós hajlamait. Persze csalódásokban is volt része. A 80-as években drámaian romlott az ország gazdasági helyzete, az állam érzékelhetően csökkentette a kulturális intézmények anyagi támogatását. A filharmóniáknak maguknak kellett megoldani az intézmény finanszírozását. Kénytelenek voltak bárhol fellépni, néha vidéki, fűtetlen kocsmákban játszottak, előfordult, hogy természetben fizették a művészeket.

Szakmai életének voltak fényes pillanatai is, amikor külföldön koncerteztek. Gabi akkor is járta a világot, amikor alig lehetett kimenni a szocialista hazából és káprázatos ajándékokat hozott az otthoniaknak. Sokkal kisebb léptékben ugyan, amint az édesanyja, de Gabi is kihasználta a lehetőséget, hogy javítson az életszínvonalán: kereskedett a Romániában nem kapható használati cikkekkel, melyeket a nyugati országokban vásárolt.

Felejthetetlen pillanat volt számára, amikor 1990-ben a Vatikában koncertezett a zenekarral, és előadás után II. János Pál pápa kezéből vehetett át kitüntetést. A különleges eseményen készült fénykép a nappalijának falát díszítette. Sokkal később, néhány évvel az úgynevezett forradalom után Svájcban volt emlékezetes fellépése. A váradi filharmonikus zenekar, amelynek akkor már Gabi volt a koncertmestre, Rod Steward rocksztárt kísérte egy szabadtéri koncerten.

Amerikai, izraeli rokonlátogatásaikor, valamint a japán, spanyol és más turnékon számtalanszor győzködték, hogy emigráljon, számos hozzá méltó állást utasított el. Nem akarta elhagyni a szüleit, ameddig éltek. Példaértékű, ahogy beteg édesanyjának gondját viselte. Lényegében bohémen, de szerényen élt Nagyváradon, a zene volt a mindene. A legnehezebb időszakokban is előteremtette a legszükségesebbeket: cigaretta, kávé, barátok, néha a zsidó hitközség kantinjában étkezett, melyet amerikai segélyszervezetek támogattak. Az ott megismert emberek, valamint részvétele a klezmer zenekarban egyre közelebb vitték az édesanyja családjához. Mindinkább zsidónak tekintette magát, és a halachikus elvek szerint, ami a származást, a vallást az anya hovatartozása szerint határozza meg, Gabi tényleg zsidó volt.

A tekintélyes, valódi zenei csemegéket tartalmazó lemezgyűjteménye mellett volt egy másik, egészen másirányú hobbija: a kaktuszok. Az évek során az összegyűlt rengeteg különféle kaktuszt a lakásban és a bejárati ajtó mellett helyezte el. Agglegény lévén ezek a növények helyettesítették a családot. Ritkán és csak pár napra ment el otthonról, nehogy az elkényeztetett kaktuszai megszenvedjék a távollétét. Minden gondoskodása ellenére voltak veszteségei, mert néhányat kártevők pusztítottak el, máskor meg elloptak egy-egy cserepet.  

Gabi kedves, joviális ember volt, mindenkinek segített, amiben csak tudott, tartotta a kapcsolatot a Kaliforniában élő Alex nagybátyjával, az izraeli Magda nagynénijével. Mindketten túlélték szeretett unokaöccsüket.

Az élete úgy ért véget, mint egy dobütés, a hangverseny közepén. A filmzenékből összeállított programot a japán Shinya Ozahi vezényelte. Gabi a szünetben lett rosszul, bement az öltözőbe és a második rész előtt nem volt a színpadon. A padlón találták élettelenül, a rohammentők semmit sem tehettek. A szünet után a hangverseny folytatódott. A koncertmester üres széke jelezte a tragédiát, amelyről a publikum csak később szerzett tudomást.

Egy zenei motívumokkal díszített sírkő alatt nyugszik a nagyváradi zsidó temetőben, nem messze a szülei és nagybátyja sírjaitól. 

 

Németből románra fordította: Hava Oren. Magyar változat: Simon Judit

 

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!