Lakótársaink, a tárgyak

2020. 09. 10. 21:16

Új tárgyaink többnyire nem a régiek helyébe lépnek, hanem sikeresen növelik lakóterünk ingóságainak a zsúfoltságát. Antal Erika „otthoni körképe”.

 

Más vajon hány széket, asztalt, szekrénykét, lábost, dugóhúzót, konyhai robotot, vagy könyvet, térképet, szótárat örökölt, kapott ajándékba, vagy hogy áll szőnyeg, ágynemű, abrosz dolgában. Miket őrizget, mert az a nagymamától, vagy a nagynénitől származik, ami miatt nem vesz új párnát, mert akkor mit csináljon a régivel, hiába vágyik a lelke egy új csészére, ha ott sorakozik a régi porcelán, amit ugye mégsem dobhat ki…

Én körülbelül ebben a helyzetben vagyok és nagyon sokszor fellázad a lelkem az ellen, hogy miért kell őrizgetnem ezt meg azt, az egykori Csehszlovákiából szerzett kávéfőzőt, cukortartót és miegymást. A múltkor, nem sajnáltam az időt és az energiát, becsszó, összeírtam, hogy hány székünk és asztalunk van. Le kellett írnom, mert olyan sok van, hogy mire a végére érek, elfelejtem, hol kezdtem a leltárt. Ha hiszik, ha nem, huszonhét széket sikerült lajstromba vennem. Van ezek között nagyszülőktől örökött Tonette-szék, van két darab, több mint száz éves kárpitozott, kissé molyrágta, van két velem egykorú konyhai, ami túlélte a család minden egyes költözését, van két másik hokedli is, amire nem lehet ráülni, csak tartani rajta ezt-azt, aztán van két összecsukható egy kolléganőtől, két háttámlás fenyő, no meg vannak kis sámlik, alumínium, fa és műanyag ülőalkalmatosságok. Vagyis voltak, mert egy részétől sikerült megszabadulnom még akkor, amikor a járvány elején erkélyrendezésbe kezdtem.

Mindez úgy jön ide, hogy nézegettem ma egy lakberendező blogján a fotókat, és elcsodálkoztam, hogy a lakása most is olyan szellős, rendezett, mint fél évvel korábban. Nem szaporodtak meg a virágai, a bútorai, a könyvei, a párnái, a hűtőmágnesei, az emléktárgyai, kerámiái, szőnyegei.

Én is rendezem a házat, vagyis a takarításon túl próbálom szebbé, élhetőbbé varázsolni, szeretem, ha néha tudok változtatni valamit rajta, szeretem az újszerűséget. No de itt nagyon el szoktam akadni. Mikor nézem a lakásberendezési portálokat, csodálom, milyen szépek a fotózott lakások, nem csak azért, mert tökéletes a rend, de azért is, mert levegősek, nincs annyi minden összezsúfolva, mint nálunk, vagy még néhány, általam ismert család lakásában.

Nálunk ugyanis az van, hogy ha veszek egy új cuccot, nem tudok szabadulni a régitől. Mert az még szép, mert értékes, mert Katica nénémtől van, mert ajándékba kaptam egyszer, mindig van magyarázat. És hát az ember, ha megszerez valamit, aminek örül, amely vágyai netovábbja, akkor attól nehezen válik meg tíz-húsz év múlva, még ha változott is a vágyai listája. 

A tavasszal vettem két növényt, mert nem volt egy sem a lakásban, miután mind kipusztult évekkel ezelőtt. Gondoltam, legyen, szépen mutat. Aztán elkezdtem teraszt rendezni, gondoltam, ott is milyen jól mutat a friss zöld, üde növényzet, egy ilyen, egy olyan, vásároltam is, barátoktól is kaptam, közben a már meglevők is egyre nőttek, hála az én gondoskodásomnak. Ha jön a hideg, be kell költöztetnem valamennyit a lakásba. Vagy a csészék a konyhában: vannak szép piros csészéim, amelyeket ezelőtt egy évtizeddel szereztem, aztán a sárgák, amelyeken mindenkinek rajta a neve, aztán azok, amelyeket kávéval összecsomagolva vásároltam, de vettem csészét kézműves vásárban, ócskapiacon, Jeruzsálemben, Barcelonában, Lisszabonban, és a Niagaránál is. Ha most újból meglátok egy kedvemre valót, a régiek közül legalább néhánytól meg kellene válnom. Hasonló a helyzet ágynemű részlegen is: éppen a napokban szelektáltam ki jópárat azok közül, amelyeket már rég nem használok, mert vannak újabbak és szebbek. A régiektől meg kell tehát válnom. Vagy tartsam meg mégis? Meddig? Kinek?

A könyvekkel az a helyzet, hogy a családban mindenki szereti maga körül a jó olvasmányokat, regényt, verset, novellát, tudományos kiadványokat. Egyenes és oldalági felmenőktől megörököltünk egy kisebb könyvtárnyi gyűjteményt. Adott pillanatban Jókai-összesből, Petőfiből, Adyból, József Attilából, Mikszáthból négy-öt példányunk is volt, amelyeket megpróbáltuk iskolai, vagy falusi könyvtárak számára ajándékozni, esetleg azoknak a barátoknak, akiknek még csak egy-egy példányuk volt addig.

Tehát valahogy úgy vagyok, hogy folyton egyszerűsítenék, de közben arra kell vigyáznom, nehogy ellepjenek a tárgyak. Más vajon hogy van ezzel?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!