Öngyilkosságok hete és a kézfogás

2022. 05. 09. 15:53

Az öngyilkosságok körül két közös elemet figyelhetünk meg: az elkövető számára nem jó az élet, amelyet él; és nem lát megoldást a helyzet javítására, javulására. Ezek rendkívül szubjektív dolgok, de annál erősebben hatnak. Magyari Sára írása.

 

Két öngyilkosságról is értesültünk Temes megyéből ezekben a napokban. Öt ember halála: három felnőtt vetett önkezűleg véget életének, és két kisgyermek vesztette életét, mikor édesanyjuk velük együtt halt meg. Mindkét eset elgondolkodtatott: a református papcsalád tagjai együtt akasztották fel magukat a szórványtelepülésen (Szigetfalu). Férj és feleség együtt indult a halálba. Búcsúlevelükben azt írták, depressziósak, és nem tudják elviselni az élet nehézségeit. A másik eset számomra nagyon jól ismert helyszíne egy tízemeletes tömbház: 33 éves gyönyörű, pszichológus végzettségű nő ugrott a mélybe, s vitte vagy lökte 6 éves lánykáját és 3 éves kisfiát is.

Az öngyilkosságot megszoktuk: vagy elítéljük, vagy értetlenkedve állunk előtte, de valahogyan megbékélünk vele. De a páros, csoportos öngyilkosságok jobban megdöbbentenek. Erősebben hatnak.

A házaspár esetében nemcsak az döbbent meg, hogy együtt, ketten, hanem az is, hogy egy lelkész és a felesége. Elvileg hívő emberek. Akiknek öngyilkossága többszörösen hat: hiszen a közösség vezetője a pap, aki az élet szolgája, akinek tűrő- és elfogadó képessége nagyobb, erősebb kellene legyen, mint az átlagemberé. A fiatal nő esetében pedig az a döbbenetes, hogy halálba taszítja a gyermekeit is, miközben végzettsége révén tudhatná, mi lehet a kiút, hogy merre lenne a megoldás.

Két eset, mely sok mindenben különbözik, de ezerszer több szempontból egyező. Tanult emberek, akiknek a kognitív tudása mit sem ér. Az ország legnyugatiasabb, legnyitottabb megyéjében, ahol segítséget kérni sokkal könnyebb és divatosabb, mint más romániai megyékben. Többes halál. Az öngyilkosságukat fejtegetők körében ugyanazok a kérdések: mi lehetett bennük? Miért tették? S bár ilyen halálmóddal szinte már mindenki találkozott, valójában igen keveset tudunk a mögöttes okokról.

Az alapkérdés ilyenkor: ő – a halott – miért tette? Esetleg hogyan tehette meg? Helyenként felmerül az is, hogyan nem vette észre a környezet, hogy baj van. Ez utóbbi lesz a valóban izgalmas. Az öngyilkosságok körül két közös elemet figyelhetünk meg: az elkövető számára nem jó az élet, amelyet él; és nem lát megoldást a helyzet javítására, javulására. Ezek rendkívül szubjektív dolgok, de annál erősebben hatnak.

Az öngyilkosságkutatók leírják, vannak korszakok, szubkultúrák, ahol elítéljük az öngyilkosságot, van, ahol nem; vannak régiók, ahol gyakoribb az önkezű halál, van, ahol ritkább; van, ahol személyiségzavarnak, kóros reakciónak tartják, van, ahol nem. De az okok nem teljesen világosak. Megfigyelték, hogy fordított arányosság van az élveszületések és az öngyilkosságok között: ahol csökkent a népszaporulat, ott nőtt az öngyilkosságok száma; ahol túlnépesedés van, ott alacsonyabb az önkezű halálozás. Aztán van egy úgynevezett szociológiai paradoxon is (lásd Popper Péter: Fáj-e meghalni? c. könyve): a demokráciában, a szabadságban, a jólétben hihetetlen gyorsasággal nőnek a neurózisok, a pszichoszomatikus megbetegedések, az alkoholizmus, a drogfogyasztás, a bűnözés és az öngyilkosság. Azt mutatják a kutatások, az emberi pszichikum külső vagy belső fegyelem nélkül hajlamos a megbetegedésre, a szétesésre. Úgy tűnik, minél jobban élünk, annál rosszabbul érezzük magunkat az életünkben. Minél több mindent megengedhetünk magunknak, annál nyomorultabban éljük az életünket. Az irodalmi alkotások már a viselkedéskutatók előtt ezt jelezték, és a népi kultúra is, de csak most kezdjük elfogadni, mikor tudományos kutatások is felhívják rá a figyelmünket.

Azt is látnunk kellene, hogy az öngyilkosságban ott van azért a másik ember is, a közösség, a család, a munkahely, a baráti kör – vagy ezek hiánya. Úgy gyanítom, sokszor azért is ítéljük el az öngyilkost, és evvel a gesztussal ráhárítjuk a felelősséget, hogy ne kelljen szembenéznünk a saját felelősségünkkel, a nemtörődömségünkkel, az önzésünkkel. Erre ma ráerősít a pszichológiának az a vonulata is, amely az egy embert teszi felelőssé mindenért, amely azt hangsúlyozza, csak önmagamért vagyok felelős. Én vagyok a felelős, ha nem vagyok boldog. S amúgy meg a muszájboldogság korát éljük. A valóságban pedig azt tapasztalom: az ember akkor is társas lény! Akkor is, és ezerszer is!

Mostanában nagyon magára maradt az ember. S ezért a másik ember is hibás. A valódi közösségi kapcsolataink felfeslettek. Úgy látom, nincs, ami megtartson, ami biztonsági hálóként ott legyen alattunk, mellettünk. Nincsenek segítő kezek, s főleg erős kezek nincsenek. Nincs egységes értékrend. Nincs figyelem, elfogadás, megértés. Nincs kézenfogás, ölelés, átkarolás.

A héten többször is elképzeltem, ahogyan a két gyerekemmel felmegyek a tizedikre, ahogy a férjem mellett bekészítem a széket a lábam alá. Vajon fogjam a kezüket, mikor ugrom? Vajon fogja a kezem, amikor kilökjük a széket a lábunk alól? Vajon ki fogja a kezem?!

 

A cikk publikálása előtti hír: hétfőn ugyancsak Temesváron kísérelt meg öngyilkosságot egy 15 éves lány, aki túlélte azt, hogy kiugrott egy épület ötödik emeletéből. Bákó megyében egy harmincas éveiben járó férfi dobta tóba két gyermekét, akiket a riasztott gyorsmentők nem tudtak újraéleszteni. A férfi hollétéről nincs információ.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!