Simon Judit: Oltomiglan napló 30.

2021. 03. 14. 22:04

Megjött az új esztendő, vele együtt a mindenévi remény: jobb lesz, mint az előző. 2021-nek nem nagy kihívás jobbnak lenni, úgyhogy, hátha tényleg. Látszik a fény az alagút végén, és én nagyon remélem, nem vonat világít, hanem az oltás megfékezi ezt a mindent leállító, felborító járványt. Addig is, engedve kedves emberek unszolásának, naplót írok. Nem tudom, hány napig vagy hétig, esetleg hónapig tart, csak akkor zárom le, ha megkaptam a második szurit. Az első ma megvolt.

 

Sok minden történt, amióta nem írtam, igyekszem mindenről beszámolni, visszafelé haladva

Beoltottak. E hó 14-re szólt az időpont, 12-én kaptam sms-t, hogy kérik szépen, ne felejtsem el, hogy jelenjek meg Ștei-en, azaz Vaskohszikláson (pár évtizede Petru Groza város), a városi kórházban, 14 órára. Dehogy felejtettem el, alig vártam, hogy legalább az első oltást megkapjam, mert azt három hét múlva, április 4-én biztosan követi a második.

Szűcs Laci ajánlotta fel, hogy elvisz, úgyhogy fél egyre megérkezett, beszálltam, indultunk. Az úton beszélgettünk, sokat nevettünk és többször megállapítottuk, nagyon szép arrafelé a táj. Megcsodáltuk a néhol még hósapkát viselő hegyeket, a fellegekbe olvadó csúcsokat, a selyemfüggönyszerű ködfátyolt. Amint gurult velünk az autó, egyszercsak megláttuk a táblát: Robogány. Meglepetésünkre sokkal nagyobb, mint amekkorának képzeltük Bíró Péter barátunk, kollégánk írása nyomán. Bizonyára olvasták a váradi származású svájci professzor írását, a községről, ahol a hatvanas években gyermekként töltött szép nyarakat.

Nem sokkal ezután megérkeztünk Șteire, amely leginkább arról ismert, hogy számos áldozatot szedett a közelben egykor a szovjet testvériség égisze alatt működtetett uránbánya.

Mivel a hölgyek, akik fotón dokumentálták, hogy beoltották őket, mind blézert viseltek e nagy alkalomra, nem akartam kilógni a sorból. Találtam egy zakót, amibe még beleférek, úgyhogy azt vettem fel, és társaimhoz hasonlóan, rövid ujjú blúzt. Mondta is Laci, úgy nézek ki, mint aki díjátadásra készül.

Annyira kellemes idő volt, hogy az autóban hagytam a kabátomat és csak úgy blézerben indultam a bejárathoz. A portás köszönt és megmutatta, hol kell bemenni az épületen belül elkülönített, külön bejárattal rendelkező oltópontra.

A vaskohsziklási városi kórház. Az oltóközpont a bal oldali épületrészben működik   Fotó: Szűcs László

 

(Itt engedjenek meg a szerkesztő-sofőrnek egy rövid zárójelet. Amíg Jutkát oltották, belefért egy húsz perces vaskohsziklási séta a központban. A ma jó ötezer lakosú városka, melyben a rendszerváltás éveiben még több mint tízezren éltek, a mai napig őrzi a szocialista bányavároska hangulatát, díszleteit, valahogy olyan fílingje van ma is, mintha egy régi szovjet filmben járkálnék, különösen a középületek, a világoskék kórház, a bányavállalat székháza, az elhagyatottságában is impozáns kultúrház, valamint a többnyire kétszintes tömbházacskák mind azt a kort idézik. Két kocsma teraszán is kint üldögélt az ifjúság a vasárnap kora délutánban. Valami projekt részeként térköveznek, sétálóutcát alakítanak ki a jó másfélszáz éve itt született költő, Miron Pompiliu szoborfeje mögött. Még eljutok a városházáig, amelyet ellenstílusjegyei alapján a kései Ceausescu-korszakban emeltnek gondolok. Hozzá képest a szovjet stíl is egészen szemet gyönyörködtető. A pirosan pislogó digitális hőmérő/óra kombó visszarepít a huszonegyedik századba, sietek vissza, hiszen Jutka hamarosan végez. Még bekukkantok egy vegyesboltba, ajtaján figyelemfelkeltő felirat: a rák kilója huszonnégy lej, a lazac negyven. Nagy gurmanok ezek a vaskohsziklásiak. A kórházzal átellenben pedig egy kisvállalkozás kirakata köszönt rám, zavarba ejtő felirattal: Academy & Salon. Lehet, hogy hétköznaponta egy atomtudós doktor építi a műkörmöket.)

Balra a bányavállalat székháza, középen a kultúrház, a háttérben a városháza tornya   Fotó: Szűcs László

 

Beléptem a recepcióra, ahol egy bájos asszisztensnő és egy szép szemű, jóvágású orvos fogadott. A maszk mögött a szemükön látszott, hogy mosolyogva köszönnek vissza. Elkérték a személyimet, hellyel kínáltak, megköszönték, hogy pontosan érkeztem. Mondták, ha nálam van a kinyomtatott cédula az időpontról, akkor azt is kérik szépen, de ha nincs, az sem baj, megnézik a személyi számom alapján, hogy minden rendben legyen. Az orvos kérte, válaszoljak néhány, az egészségi állapotomra vonatkozó kérdésre. Elmagyarázta, mindez azért szükséges, mert létezik pár ritka betegség, mely esetében nem lehet oltani, vagy hosszabb ideig kell megfigyelésre ott maradni. Kipipálta, ami nincs, beírta a magas vérnyomást, szépen megköszönte, és közölte, nyugodtan beolthatnak. Majd elmondta, az első oltás még nem nyújt teljes védelmet, továbbra is nagyon vigyázzak magamra. A második oltás napról napra jobban véd, tíz nap múltán visszatérhetek a rendes életemhez. Bizonyára neki is vannak barátai, mert nevetve megjegyezte, akkor már ölelkezni is szabad.

Azt is mondta, hogy ha az oltástól fáj a karom, tegyek rá hideg borogatást, ha a fejem fáj, vagy belázasodok, kapjak be egy pirulát, olyat, amit máskor is használok.

Kérte, olvassam el, ami a papíron áll, mármint amit ő beírt, és ami nyomtatva van, utána írjam alá. Elolvastam, a lényeg, hogy más bajom nincs, amint amit az orvos bejegyzett és önszántamból mentem oltásra. Aláírtam és már mehettem is a rendelőbe.

Az előtérben fiatal asszisztensnő kérte: vegyem le a blézert, tegyem le a táskámat és fáradjak át a rendelőbe. A maszkos, kesztyűs, állig köpenybe öltözött, nagyon kedves, molett asszisztensnő, vagy talán orvosnő – nem tudom –, kérte, foglaljak helyet a vizsgáló székben, helyezkedjek el kényelmesen, húzzam fel a blúzom ujját azon a karomon, amelyikbe szeretném kapni az oltást. Én a jobb karomat választottam. Fertőtlenítés, fecskendő és hopp, kész is volt. Apró tűt használt, még a szúrást sem éreztem, úgyhogy miután a helyére került a ragtapasz, szépen megköszöntem a profi munkát és a kedvességet.

Szépen megkértek, maradjak a váróteremben még 15 percig, nehogy az allergia jelei mutatkozzanak, noha látták az előzőleg kitöltött nyomtatványon, hogy nem vagyok gyógyszerallergiás. Azonban bármi rendellenességet, vagy furcsát érzek, azonnal jelezzem.

Kérdeztem, hol gyújthatnék rá, ha már úgyis várnom kell. Mutatták, a hátsó udvaron, úgyis ott kell kimenni.

A cigi nem töltötte ki a fertályórát, visszamentem a váróterembe, ahol már többen várták a hatást. Mialatt dohányoztam, beoltottak négy újabb pácienst. A fiatalabb asszisztensnő kijött és mindenkitől megkérdezte, hogy van. Örömmel nyugtázta, már mindenki azt várja, indulhasson haza.

Láttam, hogy érkezik az orvos, bemegy a rendelőbe és egy idősebb úrral, valamint két nővérrel jön ki. A beteg sápadt volt és szédült, lehet, éppen egy kórházban ápolt beteg – gondoltam. Bevitték a kezelőbe, lefektették, vérnyomást, lázat mért az orvos. Mondta, pihenjen kicsit, mindjárt jön a gyógyszer és jobban lesz. Észrevették, hogy leskelődőm, becsukták az ajtót. Kijött az orvos, kérdeztem, mi történt. Mondta, az úrnak nagyon lement a vérnyomása, de mindjárt jobban lesz.

Két óra volt, amikor beléptem a kórházba, fél háromkor már az autóban ültem.

Őszintén szólva, álmomban sem gondoltam, hogy ebben a kisvárosi kórházban európai körülményeket, ellátást tapasztalok: patyolattisztaságot és kedves, udvarias alkalmazottakat. Olyan orvost és asszisztenseket, akik tisztelettel beszélnek és viselkednek a páciensekkel.

Alig volt forgalom, hamar megérkeztünk Váradra. Alighogy beértem a lakásba, telefonon, messengeren, sms-ben érkeztek a kérdések: voltál? Hogy vagy?

Szívből köszönöm a figyelmet, az érdeklődést, a törődést. Köszönöm szépen, jól vagyok. Még a szuri helye sem fáj, nem is pirosodott be.

A tükörben úgy láttam, mintha eltűnt volna pár ráncom. Jó ez az oltás.

Demény Péter (jobbra) és Szűcs László a Kanonok soron található Bunyitai könyvtárban   Fotó: Székely Emese Natália

 

Péteken is nagyon jó nap volt.

A Holnap Kulturális Egyesület és az Újvárad folyóirat elkezdte a Kortárs klasszikusaink sorozatot. Olyan írókat, költőket mutatnak be meghívott írók, irodalomtörténészek, akik már a Parnasszuson alkotnak, és úgy gondoljuk, valahogy nem foglalják el a hozzájuk méltó helyet a köztudatban, legalábbis itt nálunk Erdélyben, Partiumban.

Elsőként Demény Péter író, költő tartott roppant élvezetes előadást Nemes Nagy Ágnes költészetéről. Ezt megelőzően Szűcs László közreműködésével bemutatták Demény legújabb kötetét. A Villámvignetták a közösségi hálón közölt önéletrajzi írásokat tartalmazza, de mennyire más könyvben olvasni irodalmat, és közben nézegetni Eperjesi Noémi ihletett rajzait. A szerzőt elkísérte Váradra az Ábel kiadó igazgatója, Szikszai Attila, aki a vetítőmesteri feladatokat is vállalta.

Az estet a Bunyitai könyvtárban tartottuk és jól tettük. Szép terem és kedves házigazdák fogadtak. Nem akarom fenyegetni őket, de lehet, odaragadunk. Amúgy nincs sok választásunk, a régi Várad szerkesztőségéből kipaterolt a megye ura, a Szigligeti stúdiót meg a Sonnenfeld palota felújítására hivatkozva zárták be. Na de mint tudjuk, az emberek, az események szentesítik a helyet és nem fordítva. Egyébként online is követték az előadást vagy másfél tucatnyian.

Már megint március 15. és már megint alternatívan kell ünnepelni. Gyülekezni nem lehet, zoomon meg nem az igazi. A politikusok azt mondják, menjen mindenki magában vagy a családjával virágot elhelyezni, megkoszorúzni az emlékhelyeket, emlékműveket.

Az összes elképzelés közül nekem a leghangulatosabb Pető Dalma kezdeményezése volt. A városi tanácsos ötletére egy cukrászdában „forradalmi sütiket” lehetett venni és enni. Volt Kossuth kifli, meg még valamilyen 48-as nevű édesség, a finomságokat marcipán kokárdákkal díszítették. Azt pletykálták, még a Rigó Jancsi is kapott kokárdát, remélem, a Dobos torta sem maradt ki. Pontosan nem tudom, mitől lettek forradalmik a sütemények, de akkor is jó ötlet. Sokkal jobb, mint szónoklatokat hallgatni.

Hát így teltek az elmúlt napok.

Virtuális ölelés.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!