Simon Judit: Vesztegzár-napló 13.

2020. 03. 29. 22:16

Barátaim biztatására úgy döntöttem, megpróbálok két hétig, egy karantén idejéig egyedül a lakásban maradni. Azaz nem kilépni a bejárati ajtón. S ha már itthon vagyok, gondoltam, legyek divatos: naponta írjak valami jegyzetfélét. Valami jókedvűt, ha sikerül, vicceset. Semmi vírusjelentés, semmi ilyen-olyan statisztika. Mondhatnánk, lejegyzem és megosztom a csacskaságokat, amik eszembe jutnak az önkéntes elvonulás egyedüllétében.

 

Tizenharmadik nap (március 29., vasárnap)

 

Már a zuhany alatt eldöntöttem, ma szöszmösz nap van. Azaz nem csinálok semmit, csak telefonálgatok és olvasgatok. 

Kiültem a teraszra kávézni, újságot olvasni, telefonon persze. Aztán szokásommal ellentétben reggeliztem. Szintén a teraszon. Sonkás meleg szendvics, ceyloni fekete tea. Kész luxus ez a semmittevés. A szemközti szép katolikus templomba nem jár senki, a harangja sem szólal meg. Az utcán két fiatal lány jött szembe egymással, mindkettő kiskutyát sétáltatott. Egyikük éppen indult a túloldalra, amikor az ebek hatalmasat rántva a gazdájukon egymásnak ugrottak. Vélhetően hozzájuk nem jutott el a social distance híre. Szegény lányok azt sem tudták, hogy szedjék szét őket, nem is sikerült, ameddig a kis házikedvencek úgy nem döntöttek, hogy továbbmennek.

Éppen olvasásra akartam befészkeli, amikor Iván hívott. Gyermekkori haver, együtt garázdálkodtunk a színházban. Idősebb, mint én, tavaly nyáron közel negyven év után kötöttük újra a barátságunkat. Nagyváradról szüleivel ment Izraelbe, majd fiatalemberként Londonba. Családot és vállalkozást alapított, hogy aztán már közel a nyugdíjkorhatárhoz Új-Zélandra költözzön a feleségével. Később egyre gyakrabban járt Budapestre, illetve Váradra is. Új élettársával Budapest és a Pece-parti Párizs között ingázik, a vállalkozása Magyarországhoz köti. Zongorázni tanult, zeneiskolába járt, a hangszer megmaradt számára szerelemnek. Hetente egyszer egy budapesti luxushotelben játszott. Most a hotel bezárt, a vállalkozását az otthoni számítógépéről fejleszti. Iván nem csak zene-, de életművész is, jó humorú, sármos pasas, kedves ember. Meséli, néha kisétálnak a Dunapartra, nem tudja megszokni, hogy folyamatosan a lakásba üljön. Szeretett kijárni vacsorázni, találkozni a barátokkal. Most csak a séta maradt.

Istvánnal összefonódik az elmúlt harminc évem. Első főszerkesztőm, aztán sokáig az is maradt, ameddig el nem költözött a Bukarestbe. Lapokat alapított, majd a román közszolgálati rádió kisebbségi osztályának főszerkesztőjeként vonult nyugalomba. Vállakozása van, szintén újságíró feleségével és egyetemista kisebbik fiával Debrecen közelében lakik kertes házban. Azt hiszem, barátok vagyunk, noha szeretünk jókat vitatkozni. Ők is elvonultak a világtól, üldögélnek a kertben, olvasnak, filmeket néznek. Filozófiai írásokat olvas, van ideje gondolkodni a világ dolgain. Javasolta, írjam meg, miket olvasok, akár idézzek is a könyvekből. Lehet kiábrándítottam, mert bevallottam: elég nekem a vesztegzár, nem tetézem még filozófiával is. Kortárs irodalmat olvasok, és semmi kedvem idézgetni. Jót nevettünk azon, hogy centiméterekre úszott el mellette a lottó sokmilliárdos főnyereménye, amiből sajtómúzeumot alapított volna.  Persze a sajtóról is vitatkoztunk egy sort, majd „hívjuk egymást” felkiáltással elköszöntünk.

Beszéltem még Rékával, de arról holnap számolok be, mert így is elkéstem a napló leadásával.

Ma is maradékot ebédeltem, és végre levittem a szemetet. Utóbbihoz nem volt kedvem, de Laci megfenyegetett, hogy holnap jön, és leszállítja. Nem akartam még ezzel is terhelni, ha már beszállt az időseket, magányosokat segítők brigádjába.

Estefele váratlanul megjött a holnapi ebéd. Noémi töltött káposztát főzött és sütött csokis muffint. Lementem a tömbház elé a finomságokért (jaj, megint ígéretszegő lettem!), egyúttal az üres üvegeket is levittem (ásványvizes, ne tessék rosszra gondolni). Beszélgettünk két cigi erejéig betartva a tisztes távolságot. Néhány fej kikandikált az ablakon, megnézték, kik beszélgetnek. Nagyon jól esett ez a találkozás és az is, hogy gondoltak rám a káposztával.

Figyelem: ma kétszer másztam meg az öt emeletet, amiről tudjuk, hogy valójában hét!

Amúgy a mosatlanom köszöni, jól van, a porcicák még nem nyávognak. Holnap is nap lesz.

A tizennegyedik!

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!