Simon Judit: Vesztegzár-napló 24.

2020. 04. 09. 21:19

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Huszonnegyedik nap (április 9., csütörtök)

 

Ilyen sem volt még, vagy nem emlékszem, hogy valaha is lett volna. Fényes délelőtt elaludtam, mint evés után a malac.

Mindig vágytam egy bőr ülőgarnitúrára. Amikor elköltöztem a régi házból, bútort is kellett vásárolni. A berendezés egy része ott maradt, múzeumi tárgyakká válnak, jónéhány darab a barátnőimnél landolt, a kisebbek jöttek velem. Életemben először vásároltam ágyat, szekrényt, és eljött a bőrgarnitúra ideje. Kanapé, belőle kigörgethető kétszemélyes ággyal, két fotel. Sötétbarna és szerintem gyönyörű. A garnitúra a dolgozószobában lakik, és nagyon jól vagyunk együtt.  Idővel kiderült, hogy kanapé álomporos. Rádőlök, és elalszom. Mindegy, hogy olvasok, vagy híradót nézek, filmet vagy akármi mást, ha fekszem rajta, lekoppan a szemem. Nappal nem szoktam aludni, még gyerekkoromban sem aludtam délután. Bezzeg az álomporos kanapén, délután, este, ha akarom, ha nem, szundi. Délelőtt viszont soha nem aludtam el, még a kanapén sem. Máig. 

Az egyik szomszéd fúrógépe vagy mije ébresztett fel, meglepődve vettem tudomásul, hogy felöltözve alszom a kanapén. Híreket akartam ugyanis nézni. Hát ez hihetetlen – mondtam hangosan, majdnem összeszidtam magam, de cseng a telefon, Bartha Réka hív. Praktikus kérdése van a Pészahhal kapcsolatban, azt gyorsan lerendezzük, aztán elkezdünk beszélgetni. Azt latolgatjuk, mi nehezítheti meg a vesztegzárat családok vagy egyedülállók számára. Forgatjuk, osztjuk, szorozzuk, végül oda jutunk, hogy de jó volna találkozni. Jó volna, sőt jó lesz.

Noémi, az örökbefogadóim színésznői fele, jelezte, épp vásárol, a kávé már megvan, jöhet-e kóla is. Hát persze, hogy jöhet. Az életem pasijának anyukája olyan szép, hogy felragyog a nap, ha meglátja.

Hamarosan érkezett, én meg lementem, immár szokás szerint gyalog, hogy találkozzunk. Mennyei croissant sütött otthon, hozott nekem is. Beszélgettünk színházról, otthoni életről. Elmondta, hamarosan kibújik a retek meg hagyma a kertjükben. Meg persze Misikéről is beszélgettünk, aki hatalmasat nőt, amióta nem láttam. Elszívtuk a szokásos két cigit, messze állva egymástól. Közben jöttek-mentek a telepi lakók, volt, aki kikerült, volt, aki olyan közel jött, hogy majdnem hozzánk ért. Egy hölgy közölte, enni és inni hozott a telep vemhes macskájának. Nem igazán tudtunk mit kezdeni az információval. 

Visszajöttem, szintén gyalog, és én a croissantnak nem tudok ellenállni, igaz nem is akarok. Hát kérem, mind megettem. Így történt, hogy az ebédem elmaradt.

Istenit cseteltünk Zsuzsával. A társadalomkutató, egyetemi oktató elmondta, hogy kirándulni készül, a folyó túlfelén levő szupermarketbe. Papucsot kell vegyen. Gyalog 25 perc, de biciklivel közlekedik. Elcsodálkoztam, hogy ilyen „messzire” merészkedik. Ezelőtti életemben esetleg azon lepődtem volna meg ennyire, ha Bécsbe szalad el papucsért.

Utazásokról beszélgettünk, hogy mindketten külföldön szeretjük járni az utcákat, szóba elegyedni a helyiekkel, ez sokkal izgalmasabb, mint a turisztikai prospektusokban reklámozott célpontok.

Érdekes, hogy eltűntek a repülőtársaságokat, járatokat, szállodákat, szállásokat tömörítő szájtok reklámjai. Úgy két hete egy sem futott be a postaládámba, sem közösségi hálóra. Kíváncsiságból felmentem a kedvenc portálomra, és találomra beírtam egy andalúziai üdülőhelyet, június első két hetét jelölve meg tartózkodási időnek. Semmi nem jelezte, hogy az ország be van zárva. Talán valamivel, de nem sokkal alacsonyabb az árak. Sőt, néhány szállodában minden szoba elkelt és az apartmanok sem mind szabadak. Hát ez hogy lehet? – kérdezem magamtól. Tartok tőle, hogy ha akarnék, sem utazhatnék június elején nyaralni. Akkor inkább nem is akarok.

Elkezdtem figyelni a reklámokat. De erről majd halnap.

Elküldöm a naplót és megvacsorázom az ebédet.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!