Simon Judit: Vesztegzár-napló 27.

2020. 04. 12. 21:31

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Huszonhetedik nap (április 12., vasárnap)

 

Olyan virgoncan ébredtem ma, hogy azonnal eldöntöttem: főzni fogok.

Majdnem nekifogtam, de leállítottam magam. Csak semmi kapkodás. Kávé előtt nincs élet. A kávé mellé cigi is kell, de előbb egy kiskanál méz, meg egy pohár víz. Jó, a teraszon kitaláltam a menüt és elhessegettem magam elől a képet, hogy milyen lesz utána a konyha.

Mély levegő, kezdhetem. Egy fazék, egy lábas, egy-egy tányér, még egy tányér, még egy lábas, serpenyő, liszt, só, cukor, ja, nem, cukor az nem kell, tojás, hús és így tovább.

Minden előkészítve, cigiszünet. Folytatás. A tojásleves persze kifutott, a tarhonya majdnem odaégett, de csak majdnem, végül finom lett. Az olaj szokásához híven képen köpött, és lespriccelte a pultot, de végre minden elkészült, és finom lett, még zöldpetrezselymet sem felejtettem ki a tejfölös szószból.

Körülnéztem a konyhában, azért sem sírtam el magam, de csak nem értem: hogy lehet az, hogy négy edényben van étel, a mosogató viszont színültig tele van? Lehet, nem kellene áttenni a kaját jénaiba, hanem bevágni a hűtőbe azokban, amelyekben főt?

Hogy a csudába lehet megoldani, hogy ne fusson ki a leves, ne égjen, jó, ne majdnem égjen oda, amit éppen készítek?  Ezen elgondolkodtam. Lehet, főzés közben nem kellene olvasni, hanem a fazekakat lesni? Fogas kérdés. Az olajat viszont lesem, amikor sütök, mégis spriccel. Na, nem értem én ezt, gondolom a koromnál fogva már nem is fogom.

Tetszik, nem tetszik, el kell mosni az edényeket és lesikálni a tűzhelyet. Utóbbival kezdtem, mert mint már többszőr mondtam, nagyon utálom ezt a feladatot. Amikor fogtam volna neki a mosogatásnak, felmentő seregként megszólalt a telefon.

Régi barátném, volt szerkesztőségi kolleginám, Éva hívott. Jó, a váradiak kedvéért: a Csákvári, mert mindenki így ismeri. Élettársával lakik egy szép belvárosi kertes bérházban, és bezárkózótt. Nem megy sehová, a párja jár hetente egyszer bevásárolni. Három gyermeket nevelt fel, két fia az Egyesült Államokban, lánya Londonban él. Gyakran pattant repülőre, hogy együtt legyen az unokáival. Éva igazi társasági ember, vagy ő megy, vagy hozzá mennek. Azaz most már mindkettő múlt időben. Mindig van nála valami finomság és mindenkit szeretettel fogad. Mármint a barátokat, jóismerősöket. A szerkesztőségben, ahol dolgoztunk, miután eljöttünk továbbra is ő maradt mindenki „anyukája”. A segítőkészsége legendás. Ő volt a világ legjobb gépírónője, s amikor a cikkeket még nem számítógéppel írtunk, bizony még a helyesírást is javította.

Aztán ő is kilépett, magánvállalkozó lett, jelenleg nyugdíjas. Persze, hogy nem szeret elszigetelten élni, még szerencse, hogy van az udvar, ahová kimehet levegőzni. Szenvedélyesen szeret kanasztázni, a partnerek szemben laknak, mégsem jön össze a szokásos parti. Koncertre sem mehet, színház sincs. Maradnak a könyvek, a filmek és a zenehallgatás. Rosszul éli meg, hogy az unokái sem jöhetnek hozzá. Ezt is túléljük, aztán majd naponta elcsavargunk itthonról – szól belőle a rá jellemző derűlátás.

Hívtak az örökbefogadóim is, akik egy kóbor kutyakölyökkel gyarapodtak, és ígértek cipóban sült sonkát.

Beszéltem még Erika barátnőmmel, az egészségügyissel, aki szintén otthon dekkol, és szakmabeli lévén arra biztat, másszak lépcsőt és tapossam azt a gépet, mert muszáj mozogni. Nevetve hozzáteszi: a mi korunkban. Könnyű neki, csinos, mozgékony, valódi sportlady.

A koromról jut eszembe, hogy mifelénk divatba jött egy szóhasználat, amivel a világból lehet engem kikergetni: a szépkorúak. Ezek az öregek. Kellért Dezső poénja: „Azt mondják, az öregségnek is megvannak a szépségei. Egyet mondjanak, hátha elhiszem”. Mintha nem lenne elég ez a királlyá kikiáltott nyavalya, sem az, hogy  elkezdték túlféltik az öregeket, még szépkorúnak is becéznek minket. Már mitől lenne szép? Merthogy semmi szép nincs benne. Higgyék el, tudom, miről beszélek. Sokkal jobban érezném magam, ha banyának titulálnának. Abban legalább van némi igazság.

A beszélgetések után rendbe raktam a konyhát, még fürdőszobát is kivikszoltam, gondoltam, megérdemlek egy kis színházat.

Leültem a géphez előadást keresni, erre pittyeg a WhatsApp. Ránézek, régi ismerős, a feleségét is jól ismerem, hát felveszem. Kedvesen kíván boldog ünnepet, kezdtem jól érezni magam, hogy gondolt rám. Aztán ez elmúlt. Mondja, most lett vége a nagyszerű filmnek, amit a neten nézet, elküldi nekem is a linket. Mi a címe, kérdezem gyanútlanul. Mondja: Vírus. Na ne. Azt hittem ugrat, de nem. Ott virít a postaládámban. Jól jött a törölni gomb. Kedves ismerősömnek meg az jött jól, hogy korábban elköszönt.

És most tessék engem megkövezni, műveletlennek bélyegezni, mert amint elküldtem a naplót, keresek egy jó zenés vígjátékot vagy musicalt, de az sem kizárt, hogy operettet.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!