Váradtól Váradig a szatíra útján 10.

2020. 09. 21. 21:28

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizedik része.

A Kossuth utca a 20. század elején, mindenképpen 1906 után, hiszen már látszanak a villamossínek. A kép jobb oldalán látható házakat a nyolcvanas évek elején bontották le

 

A rozoga dajkasereg

Több mint hatvan évvel ezelőtt, váratlanul érkeztem a világra, és egyenesen a Kossuth utca 7. szám alatti ház egyik emeleti lakásába szállítottak. Rövid idő után, alig egy évtized leforgása alatt dajkák, pesztrák hadserege vonult fel és el mellettem, egyikük hosszabb, másikuk rövidebb ideig bírta az elkényeztetett kisfiú szabta kiképzést.

Életem első otthonának utcáját ma Independențeinek (Függetlenség) hívják, de magyar megnevezése is él a köztudatban. Lakásunk a Cotex nevet viselő ruhagyár piszkos zöld homlokzata mögött rejtőzött. Erről már itt beszámoltam.

A gyár az utca déli oldalán terpeszkedik, és gyanítom, hogy a szocialista ipar fejlesztése érdekében értékes épületeket bontottak le, majd húzták fel ezt a monstrumot. Az otromba épülettel szemben mintegy vezeklésként a textilgyár esztétikai bűnéért áll az impozáns Cion zsinagóga, Nagyvárad városképének pótolhatatlan része. A kupoláját akkoriban patina és rozsdafoltok borították, a felújítás után ma ezüstösen csillog. A zsinagóga kulturális központként működik. Messziről látható a csúcsán elhelyezett Dávid csillag, a jóvátehetetlenül feledésbe merült elmúlt idők intő jelképe. A zsinagóga és a Szent László híd közötti épületeket lebontották, nemrég készült el a helyükre épült mélygarázs, és ha jók az értesüléseim, hamarosan egy kis parkot is kialakítanak rajta, mellette.  

Az utca déli csücskét a város egy másik látványossága uralja: a Fekete Sas palota. A magyar szecesszió pompás építészeti alkotását a milánói Galeria Vittorio Emanuele II mintájára tervezték, és mind belülről, mind kívülről kiegyensúlyozott, a szakértő és igényes szemlélő számára is kellemes képet nyújt. Az utca park felőli oldalán a 19. számú háromemeletes, szecessziós ház homlokzatának díszítése egy a színes, emeletes tortákat kedvelő cukrászmester alkotására emlékeztet.

A Kossuth / Independenței utcával párhuzamosan fut a Zöldfa, mai nevén Vasile Alecsandri, immár sétálóutca, amelynek egyik oldalán a ruhagyár hátsó traktusa éktelenkedik. Innen nyílik a Sas palota passzázsának egyik bejárata is, a dísztelen külsejű épületben ma a bábszínház működik. Az utca két oldalán bérházak sorakoznak, köztük oda nem illően pompázik valamilyen hivatalnak helyet adó, kilencvenes évekbeli épület. A 4. számú ház homlokzatát tulipán motívumok díszítik. A babaruha csipkegallérjára emlékeztető épület földszintjén valamikor üveg- és porcelánárut lehetett vásárolni. Majd mintha a mintázat ihlette volna, gyermekruha-áruház költözött a földszintre és a félemeletre. Eredetileg a virágelemeket vörös, fehér és zöld színre festették, jelenleg, a felújítás után szürkéskék lett. Átellenben a 11. számú épület jellegtelen üzletei fölött zománcozott emeleti rész vonzza magára a tekintetet. Szintén zománcozott csempékkel díszítették a 19. számú házat is, ami mintha szomorúan tekintene a Cotex épületszörnyére. A Zöldfa utca meghosszabbításában fekvő nagy parkot, az egykori Nagyvásár teret az ország számára jeles történelmi dátumok szerint nevezték el: az én időmben Parcul 23 August / Augusztus 23. parknak hívták. (Románia 1944-ben, ezen napon állt át a szövetségesekhez.) Jelenleg Parcul 1 Decembrie 1918 / 1918. december 1. parknak tisztelik.

 

Firoanda

Szilveszter éjszakai érkezésem a családban logisztikai gondokat okozott, hiszen a szüleim mindketten dolgoztak. Anyám mindössze egy hónap gyermekgondozási szabadságot kapott a munkahelyéről, az 1-es számú kórház laborjából. Sürgősen találni kellett valakit, aki szeretettel etet, mosdat, tisztába tesz. A Kertész házaspár, apám távoli rokonai, akiknek a lakásába erőszakkal költöztettek be a hatóságok, hajlandónak mutatkozott időnkét rám nézni, és megrázni a csörgőt, hogy el ne szomorodjak. Ám nem volt kérdés: tapasztalt dadára lesz szükség.

Szüleim baráti viszonyban voltak egy kis Bihar megyei faluban, Robogányban (Răbăgani) élő Mateaș családdal. Firoanda, a családanya kész volt otthagyni munkaigényes háztartását, férjét, fiát, kecskéit, disznait és csirkéit, hogy egy hónapig rám vigyázzon. Ez nem volt csekély áldozat volt részéről, a szüleim pedig ideiglenesen fellélegezhettek.

Firoanda anyai szeretettel gondozott, és én boldogan viszonoztam az érzelmeit. Állítom, hogy az életem során, anyámon kívül csak ő szeretett olyan erősen. Ezért nem meglepő, hogy a tizenhárom romániai évem során számos nyarat és legalább egy telet töltöttem a robogányi Mateaş családnál. Idilli volt számomra az ottani életforma, a természet közelsége, örültem, hogy megismerhettem az ottani melegszívű, őszinte falusi embereket. A melegszívűség néha átcsapott érzelgősségbe, hangosan, látványosan fejezték ki a szeretetüket. Ezt, ilyen formában jellemzően csak a Belényes környéki földműveseknél tapasztaltam. Sem a körülöttem élő magyar-zsidó, sem pedig a tisztán magyar közösség tagjai, akik társadalmi és műveltségi szempontból felsőbbrendűeknek vélték magukat a vidéki román lakosságnál (és ezt egyértelműen ki is mutatták), nem akarták és nem is tudták ilyen nyíltan kifejezni érzelmeiket, akkor sem, ha ezek léteztek volna.

Tíz év leforgása alatt tucatnyi dajka, pesztra követte egymást a személyem körül. Mindegyikük a konyhában, egy priccsen aludt, és a körülményektől függően kosztot, szállást és egy számomra ismeretlen, de mindenképpen szerény összegű fizetést kapott. Szinte családtagként kezelték őket a szüleim, szépen beszéltek és bántak velük.    

A falusi lányok a dajkaságra ugródeszkaként tekintettek a városi életmódhoz, addig maradtak egy háznál, ameddig munkahelyet találtak, esetleg férjhez mentek. Vándormadarakhoz hasonló élet volt ez, amit természetesnek fogadtak el. Firoanda felügyeletével az első boldog hónap hamar eltelt, hosszabb távú megoldásra kellett gondolni. Nyilvánvalóan, ezt is Robogányban keresték, és megtalálták a mindössze 16 éves Mărioarát.  

 

Mărioara 1.0

A lány, aki maga is szinte még gyerek volt, valószínűleg először járt a városban. Elbűvölte a csapból folyó víz, a rádió, a telefon, a hangosan zakatoló és csilingelő villamosok. Mărioara annyira megilletődött a „nagyváros fényeitől”, hogy hónapokig nem merészkedett ki egyedül, vagyis az engem tartalmazó babakocsi nélkül az utcára.

Egyik nap anyám, amikor hazajött a munkából, a lányt sírva találta az ajtó mögött. Sokáig kellett faggassa, hogy megtudja igazi okát, mitől olyan elkeseredett. Kiderült, hogy Mărioara egy ügyetlen mozdulattal betörte a babakocsim oldalablakát, és ezért kemény büntetésre számított. Ez a félelem talán az otthoni nevelésén alapult, ahol a szülei valószínűleg bármilyen apróságért is szigorúan megbüntették, lehet, megverték. Persze anyám részéről nem kellett ilyesmitől tartania.

Mărioara-nak egy idő után vissza kellett mennie a falujába. A szüleim legalább egy tucat dadát fogadtak mellém, legtöbbjükre már alig emlékszem.

Akkoriban a román, magyar, roma falusi lányoknak alig volt esélyük elszakadni az otthoni tűzhelytől, a földműveléstől. Annak is örültek, ha a városban kaptak valamilyen munkát. A gyári munka is társadalmi felemelkedésnek számított, és lehetőségnek arra, hogy férjet találjanak. A munkalehetőségek korlátozottak voltak, még akkor is, ha az üzemekbe szinte minden mozdulathoz külön osztottak be kétkezi munkást, hogy minél több embert vonzzanak be a városokba.   

Nagyvárad viszont kimeríthetetlen lehetőséget jelentett a dolgozni akaró falusi, fiatal lányoknak, akik hajlandók voltak elvállalni egy elkényeztetett városi gyerek gondozását, mivel a szülei dolgoztak, és a sors szeszélye folytán nélkülözték a nagyszülőket.

Tulajdonképpen Mărioaran kívül, akivel Răbăgani-i tartózkodásaim során később rendszeresen találkoztam, csak három másik dajkára emlékszem.   

 

Irma

A magyarajkú, sötét bőrű, nagy, félénk cigánylányról anyám azt mesélte, talán ő volt a legjobb és a legkedvesebb dadám. Irma szegény, aki zokszó nélkül elviselte az esztelenségeimet, a már négy éves koromban is rám jellemző türelmetlenségemnek is áldozatául esett.

Egyszer, amikor sétálni mentünk a Körös-partra, titokban találkozott az udvarlójával, aki kis időre elterelte rólam a figyelmét. Míg a szerelmespár szorosan összeölelkezve hevert a magas fűben, elvettem Irma lakkcipőjét és csónakként leúsztattam a Körös hullámain. Visszafordíthatatlanul sodródtak a Tisza, a Duna, majd a Fekete-tenger felé, miközben bennem lassan derengeni kezdett, hogy rosszat műveltem. Észrevétlenül eltűntem, egyedül szaladtam hazáig, amin anyám nagyon elcsodálkozott. Később kártalanította Irmát, de nem dicsérte meg, amiért nem vigyázott rám, hanem hagyott megszökni.

 

Mărioara 2.0

A második figyelemre méltó dadám szintén román lány volt, és őt is Mărioaranak hívták. Ezt a fiatal, de feltehetően már húsz év fölötti nőt nagyon érdekelték a szerelmi ügyek, visszatekintve, szerintem nimfomániás volt. Rendkívül intenzív vonzódását az ellenkező nemhez úgy hét-nyolc évesen, pubertás előtti korom ellenére is megállapíthattam. Amikor egyedül voltunk otthon, szeretett ölelgetni és puszilgatni, de ez nem öltött szexuális jelleget. Mindegyre kérdezgette, hogy szeretem-e, amire én készségesen igennel feleltem. Abban az időben még nem voltak erotikus ambícióim, ezért ezt a közeledést a dadám kissé eltúlzott, de korántsem kellemetlen szokásaként könyveltem el. Sokkal később már bántam, hogy nem voltam valamivel idősebb, hogy jobban kihasználjam az adott helyzetet.

Mărioara érdeklődésének azonban mégis maradt traumatikus utóhatása: egy nap elmagyarázta nekem és hasonló korú barátomnak az apám fürdőszobaszekrényében talált óvszer szerepét és használatát. Az egész nem volt egyéb, mint ártalmatlan szexuális nevelés, amely két fiúnak értékes betekintést nyújtott az emberi életbe. Apám azonban, aki felfedezte a felvilágosítási óra nyomait, nagy botrányt csapott, és ennek két azonnali következménye lett: rögtön elbocsátotta Mărioarát, engem pedig eltiltott mindentől, aminek még távolról is köze lett volna a férfi – nő kapcsolathoz. Ennek eredményeként, éveken keresztül, szégyenkezve fordultam el, amikor egy TV-filmben csókjelenet volt. Szerencsére, serdülőkoromban fokozatosan le tudtam építeni ezt az abszurd gátlást.

 

Rózsika

A közeli magyar faluból érkezett huszonéves lányra azért emlékszem, mert hosszabb ideig maradt nálunk, mint elődei. Bizonyára azért, mert megfelelően végezte a munkáját, vagy nem kapott jobb állást. Rózsika volt az utolsó pesztra, akivel a szüleim távozása után is tartották a kapcsolatot, viszont nem látták előre a következményeket.

Úgy tudom, hogy a hetvenes évek elején Rózsika felajánlotta szolgálatait Bauer Lacinak és az őt gyakran látogató, betegeskedő ügyvéd barátjának, Maár Gyulának. Állítólag a házvezetés mellett a gésa szerepkört is betöltötte. Tekintve a két férfiú laza erkölcseit és gátlástalan szokásait, elképzelhető ez a történet.

Rózsika időközben férjhez ment, a részeges teherautó-sofőr férje meglehetősen durván bánt vele, gyakran megverte. Nem meglepő, hogy az ifjú asszony szabadulni akart szerencsétlen házasságának a poklából. A hetvenes években a válás hosszadalmas procedúra volt Romániában, mialatt a házastársak továbbra is együtt laktak. Rózsika kitalálta, hogy külföldre szökik, mert így nem csak megszabadul az agresszív férjtől, de gyorsan el is választják őket.  

Akkoriban az egyszerű polgárok nem kaptak útlevelet, nyugati országokba egyáltalán nem utazhattak. Rózsika valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis kapott útlevelet, hogy meglátogasson minket Nyugat-Németországban. Lehet éppen azért engedték el, mert férjnél volt, s biztosak voltak abban, hogy hazatér. A gyerekkori pesztrám 1978 körül megérkezett hozzánk Frankfurtba, beköltözött a lakásunkba és nem volt hajlandó visszatérni Romániába.

Néhány hónapot töltött nálunk, segített a háztartásban, és nekem, a készséges Rózsikával, lehetőségem nyílt bepótolni azokat az erotikus  élményeket, amelyeket a szeretetteljes Marioarával elszalasztottam. Egy idő után hivatalosan is megkapta a menekült státust, különböző munkákat vállalt, végül letelepedett. Összeházasodott egy kurd bevándorlóval, aki szülőföldje, az anatóliai hagyományok szerint hasonlóan bánt vele, mint az első férje. Idővel megszakadt a kapcsolatunk, a továbbiakban nem tudom, hogyan alakult a sorsa.

Amikor már felnőtté váltam és egyértelműen bizonyítottam, hogy egyedül is meg tudok állni a lábamon, anyám félig ironikusan, félig komolyan azt kérdezte tőlem, hogyan lett belőlem ember, miután többé-kevésbé inkompetens és megbízhatatlan dadák serege nevelt fel. Nos, én sem tudom, de sokat nem is ártottak. Talán hozzájárult ez is a nőkkel való többnyire pozitív és fesztelen kapcsolatomhoz.

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!