Váradtól Váradig a szatíra útján 11.

2020. 10. 10. 18:53

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizenegyek része.

 

Identitások között pengeélen

Az egyszerű tény, hogy a 20. század második felében, zsidó gyereknek születtem egy ország multikulturális szögletében, nem segített hozzá egy meghatározott, az akkori valóságban gyökerező identitás kialakulásához. Éppen ellenkezőleg: ezt a különleges helyzetet, amely mindmáig érint, már gyerekkoromban is éreztem. Az egymásnak ellentmondó hatások, amióta az eszemet tudom, ide-oda tologatnak. Nem elsősorban a két teljesen különböző nyelvről van szó, hanem a kulturális közegről, később pedig, amikor megértettem, a történelmi előzményekről és az akkori politikai jelenről.  

Mindig viccesnek találtam, amikor valaki azt mondta, hogy keresi önmagát. Úgy képzeltem el az énkeresést, hogy az önbizalomhiányos valaki egyszer csak elfelejti, ki is ő valójában, és keresni kezdi önmagát a polcokon, szekrényekben, fiókok mélyén. Majd belenéz a fürdőszobatükörbe és meglepve tapasztalja, hogy a saját testében van. 

Magyar zsidó szülők gyermeke vagyok, az anyanyelvem magyar. Annak ellenére, hogy már a német és az angol nyelvben érzem otthonosabban magam, a magyar megmaradt alapnyelvnek. Ezen a nyelven számolok tizenhatig, és ha kell tovább is. Magyarul tudom az ételek nevét és fejezem ki kulináris vágyaimat, csak ezen a nyelven tudom elmagyarázni, miért szükséges a bőséges paprikás, tejfeles szósz bizonyos étkekbe. Úgy vélem, az anyatejjel szívtam magamban ezen a nyelven a konyhaművészet iránti érdeklődést. Művelt feleségem bosszúságára cifra magyar káromkodásokkal vezetem le rendszeresen a mérgemet.

Mégis, az első dadáim (sok volt belőlük), román parasztlányok voltak, a közeli Robogány nevű faluból jöttek, és helyi tájszólásban beszélték, amit erdélyinek neveztek (árgyelenyestye). Általuk találkoztam először egy a magyartól teljesen eltérő nyelvvel és mentalitással. Az ő nyelvükön tanultam megfogalmazni a mások iránti szeretetet, úgy, ahogyan számos román falusira jellemző. Ezt a kulturális és nyelvi jelenséget rendszeresen megéltem, de leginkább a falun töltött szünidőim alatt érzékeltem.

A helyzet bonyolultabb, mint ahogyan én azt a szokásos racionalista módomon gondolom. Az életemet, már kezdettől fogva többféle nyelvi, etnikai és társadalmi-kulturális benyomás határozta meg, ezek sokasága határozottan kizárta az egyszerű azonosságtudatot. Máig így van ez, könnyedén változom, körülbelül úgy, mint Zelig, az átváltozó-művész Woody Allen híres filmjében. Mindezt attól függően, milyen helyzetben vagyok, kivel, s mivel foglalkozom. Nem véletlen, hogy Zelig figurája a manhattani értelmiségi zsidó környezetből való – alig van más olyan népcsoport, mint az askenázi-zsidó neurotikusoké, akiknek gyakran, velük ellenséges többségi társadalomban kell érvényesülni.

Gyermekkorom nem volt ugyanolyan, mint a híres newyorki filmhősé, de néhány párhuzam felismerhető. Elismerem azt is, hogy Nagyvárad nem mérhető New Yorkhoz, de akadnak hasonlóságok.

Személyes repertoárom rendkívül sokféle, egymással teljesen ellentétes összetevőből áll: zsidó, magyar, román, vidéki, városi, a rendszerrel lojális, ellenzéki, racionális, irracionális, ateista, hagyományőrző, liberális, konzervatív és még sok minden más.

Sorban vettem fel ezeket az identitásokat egymás után, s addig éltem bennük, míg meg nem tanultam az igények szerint zsonglőrködni velük.

A kettős román–magyar hatás nyomán az etnikai különbségek olyan természetesekké lettek számomra, mint a férfi és a nő közötti differenciák, és nem tűntek bizarrnak az ebből adódó helyzetek. Az óvodában románul beszéltünk, de amint kiléptem a kapun, azonnal magyarra váltottam. Meggyőződésem, hogy három éves koromban már folyékonyan beszéltem mindkét nyelvet az említett tájszólással együtt.

Az iskoláskorhoz közeledve a szüleim úgy döntöttek, román iskolába küldenek, noha sokkal jobban tudtam magyarul. Ez a döntés eltávolított a magyar játszópajtásaimtól, akiket magyar iskolába írattak a szüleik.

Itt jön közbe a különbség aközött, ahogy az én és az ő szüleik gondolkodtak. Magyar szomszédaink részéről, a magyar nemzethez való erős kötödésükön túl, egyfajta, az uralkodó rendszer elleni megnyilvánulás is volt, hogy magyar iskolába járatták a gyerekeiket. Tőlük eltérően, az én szüleim egyik nemzethez sem kötődtek. Gondolom, hogy a Horthy-rezsim, az átélt tragédiák akadályozták őket abban, hogy a magyar nemzethez tartozzanak. Pragmatikus emberek voltak, s noha közelebb álltak a magyar kultúrához, román állampolgárokként igyekeztek lojálisnak lenni, beilleszkedni a rendszerbe.

Az iskolának köszönhetően egyre jobban beszéltem a román nyelvet, de a szüleimmel, a rokonokkal, a barátokkal továbbra is magyarul folyt a szó.

Lassan ugyan, de kezdtem megérteni a két nemzet közötti ellentéteket és ellenérzéseket. A magyarok oláhoknak nevezték a románokat, és nyilvánvaló felsőbbrendűséggel tartották primitíveknek román honfitársaikat, ami talán azzal magyarázható, hogy a magyarok többségben városlakók, a románok pedig falusiak voltak. A románok viszont érezhető ridegséggel, a rokonszenv teljes hiányával bozgoroknak (hazátlanoknak) titulálták magyar honfitársaikat.

Szerencsére távol tudtam tartani magamat az ilyen kellemetlen vitáktól, lévén, hogy akcentus nélkül beszéltem mindkét nyelvet, sőt a tájszólást is hitelesen alkalmaztam. Kaméleonná váltam, és az opportunisták tehetségével tudtam minden nehézség nélkül beilleszkedni. A magyar maradt viszont a valódi identitásom, csak szükség esetén léptem át a „másik” oldalra.

Már az óvodában, de még inkább az iskolában minden lehetséges és lehetetlen alkalommal idomítottak minket, hogy megfeleljünk az akkori román pártvonalnak. A szocialista Romániában tisztelnünk kellett az uralkodó ideológia bebalzsamozott és élő ikonjait. Az ország mindkét szent ünnepén, május 1-én, és augusztus 23-án hosszú órákon át, zászlók tengerében álldogáltunk vagy masíroztunk a felvonulásokon. Mindannyian tudtuk, milyen hozzáállás szükséges és mikor, mit kell, és mit nem szabad mondanunk.

Ezzel éles ellentétben, otthon határozottan ellenzéki volt a légkör. A szüleim szenvedtek a „nagyszerű” rendszer miatt, és keményen kritizálták. Ám ezzel óvatosnak kellett lenni, az ellenzéki gondolkodás, a rendszerkritika szigorúan házon belül kellett maradjon.   

Az iskolában, az ideológia szajkózása mellett, a szigorú racionalitás, a tudomány jelentősége, a vallásellenesség, a miszticizmus teljes és határozott elutasítása jellemezte az oktatást. Utóbbiakat ellentmondás nélkül elfogadtam, és egész életemben megtartottam. Az elfogadásban apám, Bíró Laci határozottan ateista gondolkodása is közrejátszott.

Az iskolában és otthon tapasztaltakkal éles ellentétben állt a robogányi román parasztcsaládok buzgó hite, amely időnként a babona határait is átlépte. A falusiak elutasították a rájuk erőltetett, az ő akaratukat, véleményüket figyelmen kívül hagyó állami tanításokat és gondoskodást. Ez engem lenyűgözött, és növelte az együttérzésemet velük.

Robogányban, ahol gyerekként nyári szünidőimet töltöttem, mezítláb futkároztam a porban, sárban, az ottani tájszólásban fecsegtem a helyiekkel, úgy viselkedtem, mint egy odavaló kisfiú.  

A családban érintőlegesen megtanultam, mit jelent zsidónak lenni, de nem vallásos értelemben, sokkal inkább, mint egy etnikailag meghatározott, gyakran üldöztetett sorsközösség tagja. Ez részint kisebbrendűségi érzéssel járt a többségi társadalommal szemben, másrészt kialakult egyfajta büszkeség is, melyet táplált a hagyományos írástudás, a sok kivételes zsidó zseni, és Izrael sikeres ellenállása támadóival szemben.

Ritkán, de előfordult, hogy szimpátiát éreztem a haza iránt, például, 1968-ban, amikor „szeretett vezérünk” elítélte Csehszlovákia megszállását. Azokban az időkben felmerült, hogy a Szovjetunió megteheti ugyanezt Romániával is. Közben a legképtelenebb hipotézisek keringtek „hős hadseregünk” csodálatos lézeres ágyúiról, melyekkel majd megmutatjuk a betolakodóknak, milyen fantasztikus védelemmel állnak szemben. Még nem sejtettem, hogy az ország vezetői, azzal, hogy nem vonultak be Prágába, csak a Nyugatnak akarnak imponálni.

A szocialista ország lakosait elárasztották a lózungokkal teli hivatalos közlemények, a megjelent hírekben, tudósításokban is hemzsegtek a jelszavak. Semmiben nem lehetett bízni, semmit nem lehetett komolyan venni. A közlemények zöme románul hangzott el, ezért az ország hivatalos nyelve összekapcsolódott a hazugsággal és a kiábrándultsággal.

Váradon fogható volt a magyarországi televízió adása, és a határnak a román oldalán, noha tudtuk, hogy szintén egy szocialista országból közvetítették, hihetőbbnek, tisztességesebbeknek, igényesebbnek tűntek az híradók. A román televízió műsoraiban javarészt a kommunista párt tevékenysége, a nagyszerű vívmányok, a néptáncoló és éljenző tömeggel körülvett Ceausescu házaspár volt látható. Persze, amint megjelentek, azonnal elkapcsoltunk. A magyarországi tévé kerülte az olcsó személyi kultuszt, ellenben filmeket, színházi előadásokat, vetélkedőket közvetített. Ami viszont a magyar csatornán idegesített minket, hogy amikor Izraelről volt szó, sokkal erősebben kritizálták a zsidó államot, mint a románok. A híreket egyszerűen a „visszájára” fordítottuk: amit mondtak, annak talán az ellenkezője lehetett igaz, de javarészt a Szabad Európa rádióból tájékozódtunk.

Mi egy kétnyelvű zsidó kisebbség voltunk, elsősorban magyar kötődésekkel, némi lojalitással a román állam felé, és természetesen Izrael-barát érzelmekkel. Ez a meghatározás ma is érvényes a hozzám hasonlókra.

A két nemzet viszályában nem vettünk részt, én mindmáig próbálok a két „tábor” között egyensúlyozni. Talán kaméleoni voltom, talán a távolság segít ebben. Szerintem az erdélyi problémakör mindmáig megoldatlan, a történészekre vár, hogy szembenézve a múlt démonaival, megválaszolják a nézeteltérésekre okot adó kérdéseket.

A szüleim egy jobb élet reményében maradtak a második világháború, a holokauszt után Váradon, és nemzettek utódot, engem. A majdnem kellemes időszaknak hamar vége szakadt, és semmi, ami az átmeneti időszak után következett nem indokolta, a helybenmaradást. Az erdélyi zsidók többsége kihasználva a rendszer hiányosságait, kijátszva a hatóságokat a határok átjárhatatlansága ellenére, emigrált, rábízva a szocializmus további építését azokra, akik maradtak.

Elmenni könnyebb volt, mint elszakadni. A szüleimmel 1970-ben érkeztünk Frankfurtba, az akkori Nyugat-Németországba (Német Szövetségi Köztársaság). Szüleim, távol a szülőföldjüktől is érzelmileg és kulturálisan az óhazához kötődtek. Figyelték a fejetlenséget, amelyben a hátramaradottak voltak kénytelenek élni, és mitagadás, megkönnyebbülve sóhajtottak fel, hogy ők és gyermekük biztonságban vannak. Néhány év után, 1976/1977-ben, egy szemesztert a kolozsvári orvosi egyetemen tanultam. Engem külföldinek tekintettek, ráadásul nyugatinak, úgyhogy előnyöket élveztem.

A szüleim hasonlóan a többi magyarajkú zsidó és keresztény bevándorlóhoz, akik maguk mögött hagyták családjukat, barátaikat, minden vagyonukat, folyamatosan a beilleszkedéssel küszködtek. Évtizedek múltán is megmaradt erős magyar akcentusuk makacsul emlékeztette őket a gyökereikre.

Kaméleoni alkatom nagy hasznomra vált, amikor Németországban majd Svájcban próbáltam beilleszkedni. A művészi szintig fejlesztett  alkalmazkodási képességem előnyömre vált, könnyen elsajátítottam mind az új országok nyelvét, mind mentalitásukat. A partiumi gyermekkoromban szerzett tapasztalataim segítettek beilleszkedni új hazámba.

Én jól érzem magam az identitások közötti pengeélen. Az orvoslás mellett írok, vagy fordítva. Mert a kaméleonok már csak ilyenek.  

 

Angolból románra Gabriel Gurman, németből románra Hava Oren fordította. Magyar szöveg: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!