Simon Judit: Őszi napló – 1.

2020. 10. 12. 11:26

Az élet akkor is szép, ha nem éppen habostorta és akkor is, ha néha a helyzet fokozódik. Hát nagyjából erről szól majd a sorozat, aminek elkezdésére mindazok az ismerősök és ismeretlenek, barátok és nem éppen barátok üzenetei, telefonhívásai, kritikái, és persze kellemes személyes beszélgetések indítottak. Időnként írni fogok arról, ahogy az én „ablakomból” látszik a város, az ország, a világ ősszel. Nagyon tudnék örülni, ha az erport.ro portálon, kommentben kapnék kérdéseket, hozzászólásokat, őszi történeteket. A kérdésekre, a hozzászólásokra itt válaszolok, a történeteket – ha kell szerkesztve – ide másolom. Örüljünk együtt az ősznek.

 

Na jó, elismerem: megrögzött maszkviselő, kényszeres kézmosó lettem, és saját magamtól is két méter távolságot tartok, amikor belenézek a tükörbe. És gyakran nézek bele, mert kijárok a világba, na ne túlozzak, a városba. Megyek színházba, kocsmába, már bent is ültem, igaz, csak ameddig ettem, mert aztán a barátokkal együtt kivonultam a teraszra bagózni. Este már hűvös van, úgyhogy ritkulni fognak a kocsmázások, sűrűsödni az itthoni találkozások.

Bejárok a szerkbe is, igaz ritkábban, mint ezelőtti életemben, de nagyon jól esik ott lenni.

Nem félek, de nem is vagyok teljesen nyugodt, ez a szomorú vírus nekem sem okoz örömet. Néha már viccelni sincs kedvem vele. Megpróbálom kivédeni a közeledtét, s mert más lehetőségem nincs, betartom a batartandókat. Beépítettem a napi rutinomba a maszkot, a kézfertőtlenítést, a távolságot.

Nálam, itthon nem divat levenni a cipőt, én eddig csak azért jártam papucsban, mert kényelmesebb. Most, amikor hazaérek, ahelyett, hogy becaplassak a lakásba, hogy lerakjam a táskámat, a csomagokat, megállok az ajtó mellett, mindent lepakolok a földre. Belépek a papucsba és kezdődhet a fertőtlenítés: kéz, cipő, táska, csomag. Be a konyhába, kipakolás, minden megvásárolt cucc beszórása szesszel. Elpakolás. Pénztárca, telefonok fertőtlenítése. Alapos kézmosás.

Mindez szép is, jó is, csak ne kelljen nagyon rohanni a vécére, mert akkor borul az egész.

A vendégeimnek továbbra sem kell aggódniuk, a cipő marad, csak mielőtt bejönnek, beszórom szesszel a lábbelijüket. Lehet, őket is kellene, de nem visz rá a lélek. Úgyhogy nekik pohárba töltöm.

Mondom, már rutin az egész, semmi hajcihő, a szabadságom sem sérül emiatt, igazából nem is értem, miért akkora gond a maszk viselése.

Az arcrejtés idegesít a legkevésbé, sokkal inkább szorongok attól, hogy bezáródnak a határok. Boldogan ülnék bekötött szájjal egy repülőn, úton a Földközi-tenger valamelyik partja felé, de még egy óceán közelsége ellen sem tiltakoznék. 

Ezzel befejeztem a vírus-témát, ígérem, ezentúl csak ritkán ejtek szót róla, hacsak nem közkívánat.

Elmondom inkább, hogy jártam. Képzeljék, már vagy két hete annak örültem, hogy végre kimozdulok Váradról. Temesvárra készültem megnézni a Silviu Purcărete rendezte Az ember tragédiája előadást. Minden nap örültem, már azt is kitaláltam, mit veszek fel az útra és mit viselek majd a színházban. Úgy volt, hogy vonattal utazom Temesvárra és a komám, Mátyás Zsolt hoz haza másnap. A színháziak szobát is foglaltak, legyen hol aludjak. Öröm és boldogság. Hab a tortán: fiatal barátaim, életem pasijának a szülei, mondták, vasárnap reggel kivisznek a vonathoz, noha nem örültek, hogy a járvány közepén útra kelek.

Szombat délután zeneszóra vonultam zuhanyozni, éppen egy dobszólóra akartam kilépni a kádból, amikor bekattant a derekam. Egyik lában kint, a másik bent, tiszta kortárs balett, de nem vagyok én az ilyen mutatványokhoz edzve. Időbe telt, míg egymás mellé került a két lábam, szerencsére elég közel volt a fürdőköpeny, és már kint is voltam a konyhába, igaz, a tartásom hagyott némi kívánnivalót.

Mint tudjuk, a legjobb gyógyszer az evés, megejtettem hát az ebédet, bármennyire fájt a derekam, a szám mozgott rendesen.

Bemásztam, szó szerint, a dolgozóba és telefonon lemondtam a vasárnapi utat. Nekem úgy tűnt, hogy Péter meg Noémi, sőt még Szűcs Laci sem bánta, hogy itthon maradok, persze nem derékszögemnek örültek.

Holnap remélem, üzemképes leszek és értelmesen beszélhetek Telihay Péter rendezővel, aki a Hamletet állítja színpadra. A kőszínházi bemutató 16-an lesz (nyár végén Gyulán már játszották egyszer a szabadtérin), hacsak valami rendkívüli nem történik és is ott leszek.

Addig meg pátyolgatom magam egy kis csokival. Na jó, kicsit többel.

Várom a kérdéseket, megjegyzéseket. A szépekre válaszolok, a csúnyákat törlöm.

Szép napokat! Szép estét!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!