Váradtól Váradig a szatíra útján 15.

2020. 12. 12. 21:39

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizenötödik része.

E fő utcai saroképületben ma is működő patikában dolgozott apám, Bíró László

 

Bauer Laci fantasztikus történetei 2.0

Második apám, Bauer László, számomra a humoros anekdotamesélő megszemélyesítője, akit a kitalált, de nagy komolysággal előadott tréfás történeteiről ismertek városszerte.

Korábbi alkalommal már elmeséltem néhány kiagyalt történetét, de mert második nevelőmként meghatározta a váradi éveimet, nem szeretném, ha elenyészne a többi, nekem legjobban tetsző tréfája.

Képzelőerejének és rendkívüli emberismeretének köszönhetően, képes volt kapásból kieszelni valamit, amivel szórakoztathatta a humorérzékkel megáldott hallgatóságát. A kitalált történeteit hitelesnek hangzó elemekkel színesítette, lényegtelen apróságokat szőtt hajmeresztő, de realitásnak tűnő meséibe. Különösen akkor figyelt a részletekre, amikor egy teljesen valószínűtlen eseményt akart valakivel elhitetni. Teljes komolysággal, és roppant könnyedén mesélt. Szinte művészien, nagy átéléssel, de minden erőfeszítés, rájátszás nélkül adta elő az aprólékosan kidolgozott tréfáit.

Joggal kérdezhetjük, hogy Laci miért tett ennyi erőfeszítést egy-egy történet kedvéért. Én három okot vélek felismerni: nagyon jól szórakozott saját találékonyságán, így élte ki a kreativitását. Másodsorban bizonyítani akarta, hogy a kíváncsi emberek is lehetnek buták és korlátoltak. Az is elképzelhető, hogy mások hiszékenysége saját felsőbbrendűségét erősítette benne. Harmadik és talán legkézenfekvőbb ok: tréfáival elnyerte a barátai rokonszenvét, elsősorban a hölgyek rajongását. A nők ugyanis a humoráért és szellemes történeteiért, replikáiért kedvelték és keresték társaságát. Nem utolsó sorban anyámat is elvarázsolta a „munkanélküli torreádor”, ugyanis az 50-es években, amikor megismerkedtek, éppen ebben a szerepben tetszelgett. A varázslat eredménye lettem én. Persze, anyám távolról sem volt annyira naiv, hogy elhiggye a kitalált történetet, viszont műveltségével, nyelvi intelligenciájával, szédületes dumájával, Laci a tizennyolc év korkülönbség ellenére érdekes partnernek bizonyult.

 

A madárfestés

Korai gyermekkorom emléke, hogy Bauer Lacit madárfestőnek nevezték. Ez abból ered, hogy második apám megunta, folyton a szakmája iránt érdeklődtek. Rátermettsége ellenére, Lacinak nem volt felsőfokú végzettsége, amiért képessége és méltósága alatti munkakörökbe kényszerült. Ekkor még könyvelőként dolgozott az „Aprozarnak” nevezett zöldség- és gyümölcs nagykereskedésben. Természetesen, ezzel sehol nem tudott dicsekedni.

Egyszer a foglalkozásával kapcsolatos újabb kellemetlen kérdésre tömören azt válaszolta, hogy főállásban madárfestő. Aki egy ilyen választ kap, általában viccnek véli. Ezzel az úrral viszont nem így történt, hanem rövid gondolkodás után csodálkozva rákérdezett, miben áll ez a foglalkozás. Laci csak erre a kíváncsiskodásra várt. Látszólag vonakodva, sőt tétovázva válaszolt, hogy időt nyerjen egy meglehetősen abszurd, de koherens gondolatmenet felépítésére. Elmagyarázta, hogy verebeket fog, élénken kiszínezi, majd jó pénzért eladja őket törpepapagájként.

A kérdezősködő számára gazdasági szempontból volt ennek értelme, de rövid gondolkodás után mégis kétségei támadtak. Megkérdezte tehát, hogy a vevők mennyire voltak megelégedve azzal, hogy a színes verebek nem trilláztak, mint az igazi törpepapagájok

– Nagyon is elégedettek – válaszolta Laci, aki már elemében volt, és ezzel a megjegyzéssel megalapozta a következő kérdést. – Az élénk színű verebek ugyanis még a papagájoknál is szebben trilláznak – mondta, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. A szkeptikus kérdezőt még ezzel a válasszal sem sikerült meggyőzni. Főképpen azt szerette volna megtudni, hogyan sajátítják el a verebek a papagájok énekét.

– Ez meglehetősen egyszerű – felelte Laci, akit egyetlen logikus kifogás sem tudott kizökkenteni, és készen állt beadni a kérdezőnek a legnagyobb marhaságot, amit a kételkedő ember elfogadhatott: egy teljesen hihetetlen magyarázatot.

– Ez úgy működik – fejtegette komoly arckifejezéssel Laci, hogy a frissen festett verebek kalitkájába egy kis tükröt kell betenni, amiben, ha a madarak meglátják színes önmagukat, rögtön elhiszik, hogy ők törpepapagájok. Az új identitásukban megerősödve, a megtévesztett verebek a legszebb papagáj-trillákat produkálják. Egy ideig a városban elterjedt a feltételezés, hogy a madárfestés egy meglehetősen dicsőséges és jövedelmező új foglalkozás lehet.

 

Az autó

Bauer Laci képtelen volt megbarátkozni a román nyelvvel. Néha finoman utalt arra, hogy kulturálisan valahogy alacsonyabbrendűnek tartotta, ezért nem tekintette érdemesnek behatóbban foglalkozni vele. A meglehetősen arrogáns hozzáállás egyes magyarajkú városlakó körökben lappangott, ami vélhetően az akkoriban műveltségi és oktatási szempontból a város és falu közötti jelentős különbségekből fakadt elsősorban. Lenézték a túlnyomórészt román, „primitív“, vidéki lakosságot, de tudat alatt, az Erdély elvesztése miatti érzelmekből is fakadhatott a román nyelv elutasítása.

Laci hellyel-közzel értette az államnyelvet, annyit tudott, amennyire neki feltétlenül szüksége volt a könyveléshez és a mindennapi élethez: nagyon keveset. Néha azzal szórakozott, hogy a román kifejezéseket úgy ejtette ki, hogy azokat fonetikusan magyarul olvasta. Kiváló példa erre az a derültséget keltő állítása, hogy autót nyert a borítékos sorjegyen, mégpedig egy korszerű „Necistigátort”. Az (akkoriban î-betüvel irt) Necîstigător szó valóban szerepelt a sorsjegyen, csakhogy ez nyeretlent jelent, nem autót. Azonban a gátor végződésnek motorra, traktorra, generátorra emlékeztető hangzása Lacit agyában azonnal viccre kapcsolt.

 

Fő utca cukrászdával, pitonnal

Városi legendává vált az a véletlen ötletből kipattant történet is, melynek főszereplője egy piton óriáskígyó, kiötlője persze Bauer Laci, a születésének helyszíne pedig a nevezetes Japport cukrászda.

A váradi zsidó és nem zsidó értelmiség, valamint a magukat annak tartók kedvenc helye volt a krémeséről, suhajdájáról és Rigó Jancsijáról (is) híres Japport cukrászda.

A szocializmusban más neve volt, arra sem én, mások sem emlékeznek. A cukrászdának és szép teraszának a neve Japport volt és maradt mindaddig, ameddig megszűnt, és a Gong nevű kávézó lett belőle, ami egy másik generáció kultikus helyévé vált. A rendszerváltás után ismét átalakult, egy ideig vendéglővé, ami nem sokáig élt, majd átadta helyét a most is működő multinacionális szépségipari láncolat boltjának.

A Japport a Fő utcán (Republicii út) helyezkedett el, közel a színházhoz, a Bazárépület földszintjén. Ezen az utcán közlekedett az 1-es villamos, majd idővel sétálóutca lett, csak gyalogosoknak fenntartva. Ez lett a váradiak korzója, találkozó helye. Akkoriban divat volt délutánonként vagy vasárnap délelőtt sétálni, ismerősökkel találkozni. Az emberek üdvözölték egymást, pár szót is váltottak. Volt, aki az egyetlen megmaradt jó cukrászdába ment egyedül, a családdal, vagy barátokkal. Mindenki ismerte a Japport lelkét, Silye Rózsikát, aki mindig mosolyogva üdvözölte a betérőket.

A cukrászdával átellenben volt az Ifjúság (Tineretului) mozi, ahová gyakran jártunk, már csak azért is, mert a közelben volt az iskola, ahonnan ellógtunk filmet nézni. Szemben terpeszkedett a szecesszió egyik váradi gyöngyszeme, a Park vagy ismertebb nevén, a Weiszlovics szálloda. A város valamikor legelőkelőbb szállodája a népköztásaság korszakában sokat vesztett fényéből, de még működött. A 90-es években magántulajdonba került, teljesen leromlott, mára csak becsomagolt romhalmaz. Reménykeltő viszont, hogy a számos távoli rokonnak sikerült valahogy megegyeznie, aminek következtével a nem túl távoli jövőben restaurálják az épültet. A Park Hotel „befordul” a sarkon a Nagysándor József (Aurel Lazăr) utcába. A szembeni sarkon volt és van a 3-as számú gyógyszertár, ahol apám, Bíró Laci több mint húsz évig dolgozott. Az utca a nagyállomásig vezet, két oldalán szépséges szecessziós bérpalotákkal. Sorukat néhány szocreál épület szakítja meg, valamint a cipőgyár rémséges épülete. Napjainkban a sétálóutcán kávézók és vendéglők sorakoznak, nyáron zsúfolt teraszokon folyik a szó meg a sör. Kivilágított kirakatok kínálják az árukat, csak ismerősök nincsenek már Váradon, vagy csak nagyon kevesen.

A megszelidített pitonról szóló történet a Japport cukrászdában született   Aggod István festménye

 

A kígyószelídítő

A Japportban kellemes légkör uralkodott, a törzsvendégek szívesen időztek a kedves teremben, nyáron a szép teraszon. Abban az időben, amiről mesélek, még nem volt televízió, az újságokat megtöltötte a pártpropaganda. A szellemi sivatagban, ami akkor Románia volt, a könyvek, néha a színház és a beszélgetések maradtak oázisnak az értelmes, szellemes emberek számára. Szürreálisnak tűnik ma a távolság, ami a szkeptikus, liberális gondolkodású túlnyomórészt magyar és magyarajkú zsidó értelmiséget és a hatalom szajkózta propagandát elválasztotta.

Bauer Laci és társasága a törzsvendégek közé tartozott, órák hosszát dumáltak, vicceltek egymással. Többször észrevették, hogy a szomszéd asztaloknál ülők hallgatják, amit beszélnek. Nem lehet tudni, hogy szekusok figyeltek, vagy a mellettük ülők is élvezték a beszélgetést. Laci és barátai feltűnés nélkül tudomásul vették, hogy hallgatóságuk van. Anélkül, hogy előre egyeztettek volna, témát váltottak és igyekeztek különlegeségekkel, szenzációkkal táplálni a kíváncsiskodókat. Egy ilyen alkalommal barátja kapásból rákérdezett: „És egyébként, hogy van a kígyód?” Laci szemrebbenés nélkül vette a lapot és a lehető legkomolyabban válaszolt: „Köszönöm kérdésed, szerencsére jobban van. Kicsit még köhög, de szemmel láthatóan javul.”

Ebben a pillanatban szültetett meg a kígyós történet. A titokban figyelők simán elhitték, amit hallottak, mert a két barát olyan meggyőzően és részletesen értekezett Laci pitonjáról, mintha a tacskójáról beszélne, ha lett volna neki. (Kutyája sem volt.) A városban hamar elterjedt a furcsa tulajdonságokkal rendelkező egzotikus állat híre. Rémülettel vegyes csodálattal beszéltek Laciról, akik nem ismerték közelebbről úgy emlegették, hogy a kígyós ember. A történet egyre dagadt, az emberek megrökönyödve vették tudomásul, hogy amikor bizonytalan idők jártak és a legszükségesebbeket is nehéz beszerezni, valaki megengedi magának a luxust, hogy egy méretes hüllőt tartson. Elképzelni sem tudták, hogy a szűkös jövedelméből mennyit kellet az egzotikus állatra fordítson. Nem tudták, de szorgalmasan próbálták elképzelni.

Lacit gyakran faggatták a pitonjáról, és ő szemmel láthatóan élvezte, hogy a kíváncsiskodók elhitték: valóban van otthon egy óriáskígyója. Csupán néhány beavatott – köztük a nővére, Klári és az én szüleim – tudták, hogy az egész egy jellegzetesen bauerlacis humbug. Laci remekül szórakozott hiszékeny embertársain.

A leggyakoribb kérdés: hogyan jutott hozzá ez a tájainkon szokatlan hüllő. Laci persze készen állt a meggyőzőnek tűnő válasszal. A szavain csüggő hallgatóságnak elmesélte, hogy a háború vége felé, az előretörő vörös hadsereg néhány katonája ellopta az állatkertből és ételre, de főleg italra cserélre a hatalmas kígyót. A szovjet katonák bementek Lacihoz, aki nem akart vitatkozni a hívatlan látogatókkal és egy fél üveg 47 fokos pálinkáért kapott egy egész, 100 százalékos pitont.

Persze az érdeklődők azt is tudni akarták, hogy mit eszik, mivel tölti az idejét, de főleg, hol alszik a behemót kígyó. Laci angyali türelemmel válaszolt a kérdésekre, kitért a hüllővel kapcsolatos minden részletre, és minden alkalommal hangsúlyozta, hogy az állat mérete ellenére nagyon félénk, nem tűri meg az idegeneket. Ez utóbbi részletnek megvolt a jó oka: senki ne akarja megnézni a titokzatos lényt. Különösen a kígyó alvási helye keltette fel az erotikát sem nélkülöző érdeklődést, amit Laci ravaszul arra használt, hogy szórakozzon a hallgatóság rettegő csodálkozásán.

Egyik nap, művelt ismerősök hívták meg egy kandalló melletti magánbeszélgetésre, ahol a freudi elméletekben jártas kortárs tudósok, Laci furcsa szexuális szokásait, hajlamait gondolták felfedezni. A házigazda ügyesen a kígyóra terelte a szót, és adott pillanatban feltette a döntő kérdést: a hüllő hol tölti az éjszakát? Laci számított a kérdésre, örömmel és látszólag mit sem sejtve mondta, hogy a piton természetesen vele alszik. Közben a szeme sarkából figyelte, hogy a jelenlévők sokatmondó pillantásokat váltottak, mintha azt akarták volna mondani, „nos, kérem, itt a bizonyíték arra, hogy ez az ember egy elvetemült, perverz kéjenc!” Laci tovább gerjesztette hallgatósága lázasan izgatott képzeletét. Arra a kérdésre, hogy nem undorodik a hideg hüllőtől, mosolyogva válaszolta, éppen ellenkezőleg, számára nagyon kellemes az állat testének hűvös közelsége. Élénken ecsetelte, hogy milyen jó érzés, amikor a piton átöleli a testét és egymáshoz simulva mindketten elalszanak. Nem nehéz elképzelni, milyen képet vágtak Freud mondvacsinált hívei, amikor kiderült, hogy az egész kígyóhistória csupán fantazmagória volt, és pszichoanalitikus megközelítésük az egész társaság szeme láttára omlott össze.

Az egyre terebélyesedő történet azzal fenyegetett, hogy kicsúszik Laci kezei közül. Amikor egy újságíró is bekopogott hozzá, hogy a különös eseményről cikket akar írni a helyi újságba, Laci elérkezettnek látta, hogy megszabaduljon kényelmetlenné vált hüllőjétől. Ezt sem akárhogy, az utolsó pitonmese méltó kellett legyen a várost hetekig lázba tartó történethez. Laci elterjesztette, hogy a kígyó elszökött, pontosabban lekúszott a vonatról. A mese úgy szólt, hogy Laci Aradra indult valakit meglátogatni, de az állatot nem hagyhatta egyedül. A pitont betette a bőröndbe, mellé rakott egy fél görögdinnyét, hogy legyen enni- és innivalója (szakértők és Laci szerint ez a gyümölcs étel és ital egyszerre) és felszállt vele a vonatra. Amikor a szerelvény hirtelen fékezett a nyílt pályán, a bőrönd leesett a csomagtartóból, kipattant a zárja és a rémült állat kikúszott az ablakon a rétre, ahol nyoma veszett.

Laci így szabadult meg a pitontól, de maradt a kígyó mítosza, ami az emberek képzeletében sokáig valóságként élt. Idővel lankad a közönség érdeklődése, mert még Váradon sem tart három napnál tovább egy csoda, aztán jöhet az új szenzáció.

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!