Emlékeink a szobából

2020. 12. 09. 20:14

Ahány utazás, annyiféle élményt kínálnak, jót és rosszat egyaránt a különböző szobák panziókban, szállodákban, ifjúsági szálláshelyeken. Antal Erika ezek közül idéz fel hármat.

Képünk illusztráció

Harmadik emelet, jobbról az első ajtó – kaptuk meg a kulccsal együtt az utasítást a panzióban, ahol az óceánon túli első fokú rokonunk foglalt szállást egy éjszakára, mert másnap már repültünk is tovább, oda, ahol én még nem jártam, de ahová álmaimban mindig kívánkoztam és ahol az illető rokon vendégei lehettünk két héten keresztül.

Szóval felbotorkáltunk a harmadik emeletre, lift nem volt ugyanis a házban, amelynek egy-egy emelete a mi, itthoni mértékeink szerint kettőt tett ki. Még a villanykapcsolót sem tudtuk, hogy hol van, nem találtuk, a mogorva recepcióst pedig nem mertük ilyen banális kérdéssel zavarni. Nem volt olyan jó érzés ez a megérkezés, mint máskor, ha egy nagyvárosba utaztunk és elfoglaltuk szállodai szobánkat, ahonnan boldogan indultunk neki az ismeretlent felfedezni, vagy az ismert helyet bejárni. Nem is értettem, hogy miért nem mi foglaltunk szállást arra az egy éjszakára. Ja, mert ezt nem mi fizettük. No, de ennek is megvolt az ára.

Nagy nehezen felcihelődtünk, megtaláltuk az ajtón a zárat, beléptünk. Jó nagy lakás tárult elénk, azonnal láttuk, ez egy egész család számára megfelelne, minek kettőnknek két szoba – konyha? A berendezés sem szállodai volt, a szoba közepén egy nagy asztal állt, székekkel körülötte, mint gyerekkorom nagyszobáiban. Az ágy az szintén olyan kihúzható kanapé volt, mint egykor szinte mindenkinek az ántivilágban. No, mindegy, vigasztaltuk magunkat és egymást, egy éjszakát kibírunk, aztán ihaj-csuhaj, repülünk tovább az ígéret földjére! Ha leraktuk a csomagjainkat, kezet mostunk, menjünk ki, nézzük meg az esti várost, járjunk egyet, együnk valamit. Jó, az hátha jobb kedvre derít, gondoltam, de még mindig ott ültem a kanapé szélén, valahogy nehezemre esett megmozdulni. Aztán felálltam, bementem a fürdőszobába.

Attól a pillanattól, ahogy felfedeztük a fürdőszobai polcon a két fogkefét és a hálószobában a vetetlen ágyat a két pizsamával, két perc sem telt el, még fel sem ocsúdtunk a döbbenetből, valaki kulccsal kinyitotta a bejárati ajtót, és még a mienknél is döbbentebb arcot vágott, mikor belépett a lakásba. Vagyis ketten jöttek, és láttam, az ájulás környékezi őket, a felháborodás, a rémület, egyszerre minden ott ül az arcukon. Valami hasonló lehetett a miénken is. De az nekik nem számított. Ők hamarabb értek le a recepcióhoz, mint mi. A recepciós annyit mondott csak, hogy rossz kulcsot adott. De akkor miért irányított ahhoz a lakrészhez? Ezt nem tettük fel neki, csak utólag magunknak, miután saját bérelt ágyunkon ülve megnyugodtunk. A kis szobához kis fürdőszoba is tartozott, kis asztal és kis szék. Elég volt a boldogsághoz, elég lett volna már az előtt is, mielőtt halálra rémülünk a rettenetes, kínos helyzetben.

*

A világváros világhírű kerületének egyik utcájában a nemzetközi ifjúsági szálláson mosolyogva irányítottak az 1-es számú ajtóhoz. Földszinten van, ami megnyugtató, nem kell lépcsőt mászni, liftre várni. Kétszárnyú üveges ajtón lépünk be, nájlon függöny és egy összehúzható sötétítő azon. Egy másfél személyes sezlon, egy kis kerek asztal, egy sámli és egy mosdókagyló a szobában. Jó, az eleve benne volt a foglalásban, hogy a fürdőszoba közös. Öt éjszakát kibír az ember saját zuhanyozó nélkül is. A villanykapcsoló a bejárat mellett volt, lefekvéskor mindig botorkálni kellett a sötét szobában. Ezt is el lehet viselni. A kabátjainkat azonban nem volt hova felakasztani, nemhogy fogas nem volt a szobában, de még egy szeg sem. Ezért az asztalra tettük a ruháinkat, a kabátokat pedig a függönytartó kiálló rudjára akasztottuk. Ha enni akartunk az asztal mellett, a csomagjainkat az ágyra helyeztük, utána vissza az asztalra. Ha a földre tesszük, nem tudtunk volna leszállni az ágyból. A közös fürdőszoba a folyosón volt, ahová a kis udvaron keresztül kellett átszaladni. 

Lefekvésünk után, a szomszéd szobában, amit egy vékony fal választott el a mienktől, bulit tartottak. Nem tudom, az mekkora lehetett, hányan voltak, de sokkal többen, minthogy mi aludni tudjunk. Az ágy is keskeny, a zaj nagy, vécézni csak az udvaron át lehetett kimenni, de a márciusi hűvösben kinek volt kedve....

Reggelre lecsillapodtam, elvetettem a gondolatot, hogy másik szobát kérjek. Maradt minden úgy, ahogy volt, este, mielőtt szomszédaink megérkeztek volna, mi az egésznapos járkálástól hullafáradtan amúgy is már mélyen aludtunk, semmi sem zavart.

*

Utolsó pillanatban határoztuk el, hogy abban a városban is eltöltünk két napot és két éjszakát. Ott mindenért alkudni kellett, még egy jobb szállodai szoba áráért is. Nem tudtam alkudozni, mégis jóval olcsóbban szálltunk meg, mint amennyi az árlistán szerepelt. Reggel roskadozott a svédasztal, még a tekintetemmel sem tudtam átfogni azt a rengeteg ételt, amiből válogatni lehetett. A recepciós, a pincér, a szobalány is végtelen kedves volt, mosolygott, köszönt, úgy viselkedett, mintha száz éve ismertük volna egymást, vagy legalábbis rendszeresen visszatérő vendégek volnánk. A kelet varázsa a nyugat kapujában – valami ilyesmit mondogattunk egymásnak, pedig most milyen röhejesen hangzik. Mosolygunk, ha felidézzük. A harmadik emeleti bérlakáson, és a földszinti üveges ajtajú kamrán is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!