Váradtól Váradig a szatíra útján 16.

2020. 12. 27. 21:43

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizenhatodik része.

Az egykori váradi Nagyvásártér, az Augusztus 23. park (ma December 1. park) a hatvanas évek közepén, a szerző gyermekkorában

 

Gyerekszemmel a világ

Bevallom, örömmel mesélek a gyermekkoromról, de tartok tőle, hogy fél évszázad távlatból hitelességük némileg csorbulhatott. Általában kérdéses, mikor felnőtt gondolkodásmóddal és a tapasztalatok terheivel próbálunk emlékezni a gyermekkori eseményekre, mert nem kis feladat visszahelyezkedni a gyermeki énünkbe. Igyekszem, de nem könnyű felidézni és éreztetni az akkori előítéletmentes, naiv látásmódot, romlatlan érzelmeket.

Talán a legrégebbi vizuális emlékem, hogy barátságosan mosolygó arcok hajolnak fölém, és valami szépet, kedveset és biztatót mondanak, amit úgy fogadtam, mint ami természetesen jár nekem. Senkit nem kértem, hogy világra hozzon, és valószínűleg haboztam volna, hogy jóváhagyjam a létezésemet azokban az őrült és veszélyes időkben. Az érkezésemért felelősöknek legalábbis szeretniük kellett engem, amiben nem volt hiány, sőt. Azt is megértettem, hogy nem ok nélkül vigyáznak rám és védelmeznek. A hozzám közel álló, barátságos emberek igazi védőburkot fontak körém, és éppen ezért feltevődött a kérdés: mi lehet ezen a burkon kívül? Erre előbb vagy utóbb magam is rájöttem.

 

Szorult helyzetben

Nem sokkal később felfedeztem a környezetemet, először is a lakás dohos szobáit, amelyeket négyen laktunk: a szüleim, én, és a sok dadám egyike. Az előszobát és a fürdőt megosztottuk a lakás egykori tulajdonosaival, az idős Kertész házaspárral. Mellettünk a Löffler család lakott, tudomásom szerint Löfflerné a keresztanyám volt. Az ingatlan többi lakójára már nem emlékszem, főleg azért, mert lassanként elköltöztek, hogy teret engedjenek az egyre terjeszkedő textilgyárnak. Bauer Laci rendszeresen látogatott, ideje egy részét az én humanista nevelésemnek szentelte, különben anyámmal csevegett. Időnként mi is meglátogattunk másokat: az unokatestvéremet, Ardelean Gabit, vagy anyám közeli barátait, a Rosentál családot. Utóbbit a leánytestvérek, Sári és Piri, valamint Piri férje, Gyuri alkották. A számomra furcsán összevont „Sáripirigyuri” néven ismert família szalonjában volt néhány lenyűgöző nipp, melyek közül a két színes üveghal volt a kedvencem. Annak idején meg voltam győződve arról, hogy minden állat egyfajta mókus, a két üvegcsodát halcsmókusnak hívtam. Nálam ma is ezen a néven szerepelnek.

A Sáripirigyuri család tagjait súlyoson érintették a háború megrázkódtatásai. Gyuri tinédzserként apjával együtt élte túl a mauthauseni koncentrációs tábort, majd néhány évvel Nagyváradra való kalandos visszatérésük után apa és fia feleségül vett két leánytestvért. Piri, a kisebbik, Gyurihoz ment férjhez. Miután kivándoroltak Izraelbe, ott született a késői lányuk, Orly. A holokauszt-túlélő családok jellemzően csak egy gyereket vállaltak. Mi lettünk a második generációs egykék, akiknek óhatatlanul meg kellett tanulniuk elviselni és kezelni holokauszt-traumatizált szüleik neurózisait és rögeszméit.

A későn szülővé vált anyám, Kati 35, apám, Biró Laci 41, Bauer Laci pedig már 53 éves volt, amikor földi pályafutásomat megkezdtem. Nem volt tapasztalatuk a gyermekneveléshez és egyáltalán nem éreztek rá csemetéjük szükségleteire. Szerető gondoskodással neveltek, mindent megkaptam, amire feltétlenül szükségem volt, de semmi mást. Nagyon kevés játékom volt például, bizonyára valamivel több, mint a Bodri nevű plüsskutya, amire még most is emlékszem, de sokkal kevesebb, mint a többi gyereknek. Rendszeresen kivittek a szomszédos nagy parkba, ahol bár nem volt játszótér, egy csinos, geometrikusan elrendezett virágágyás közepén állt a hatalmas, komor tekintetű, sisakos szovjet katona, amely körül jól lehetett biciklizni. Ha tudtam volna. Ezt a művészetet csak később és szakaszokban sajátítottam el: először hajtani, később helyből elindulni, végül megállni és esés nélkül leszállni. A több hétig tartó tanulási időszakot kisebb balesetek és sebek kísérték.

Nagyon szerettem a Körös túloldalán játszani, ahol egy hosszabb, természetes partszakasz húzódott. Átmentünk az öntöttvas gyalogoshídon, balra tértünk a kioszknál, és volt az akkor hosszúnak tűnő park. Az árnyékos sétányon remekül lehet szaladgálni és az utat szegélyező fák, a Szacsvay-emlékmű ideális búvóhelyeknek bizonyultak.

Az emlékművön a Csak egy tollvonás volt a bűne felirat fölött egy harcos oroszlán és egy női alak állt, akik a szabadság tisztelt magyar hősét gyászolták. Ez az emlékmű tehát egy olyan időszakhoz tartozott, amelyhez a román történetírás nem tudott kapcsolódni – vagy nem is akart. Végül is a hatóságok ezt a magyar hazaszeretetre emlékeztető emlékművet nem merték másodszor is eltávolítani, amint azt korábban a háborúk közötti időszakban megtették. Az impozáns kompozíciót övező talapzatra kényelmesen le lehetett ülni, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az emlékmű az egyik legnépszerűbb fényképezkedő hely maradt sok gyerekgeneráció számára. Persze rólam is készült ott ilyen fénykép, mint a város sok más gyerekéről.

A sétányról lehetett lejutni a Körös alsó, természetes partjára, kalandos játékok ideális helyszínére. Egy nap egy döglött halat találtam, a vízbe hajlott ágakon akadt fenn. Anélkül, hogy a legkevésbé is undorodtam volna tőle, megragadtam és elvittem a zsákmányomat Klári néninek, akinek büszkén mutattam hozzájárulásomat az elkövetkezendő ebédhez. Akkor, a korántsem boldog nagynénémtől megtudtam egyet s mást az élet mulandóságáról, és a hűtő nélkül tárolt ételek romlandóságáról.

Körülbelül ugyanabban az időben történt egy másik kínos remeklésem: a fejemet beszorítottam a Klári néni ajtajával szemben lévő korlát vasrácsai közé. Az ominózus korlát a helyi építészeti stílusnak megfelelően, a belső udvar homlokzata mentén futó erkélyt szegélyezte. Féktelen felfedezési indíttatásból átdugtam a fejemet a rácsok között. Jó sokáig maradhattam a rácsok csapdájában, több szomszéd sietett a segítségemre, akik egyesült erővel, sértetlenül kihúztak a rácsok közül. Ilyet többet nem csináltam, de marad még elegendő kipróbálni való butaság. Tény, hogy mindmáig nem fogytam ki a kínos helyzetteremtésből.

 

Film, színház, divat

Gyerekként természetesen nem sokat érzékeltem szülővárosom látványos szecessziós építészetéből, viszont közvetlenül a milánói jellegű Fekete Sas-palota mellett laktunk. Gyakran jártam a boltíves folyosókon a csinos, színes festett üvegkupolák alatt, melyek közül a legnagyobbat a színes tájban repülő fekete sas díszítette. Az épületegyüttes talán legimpozánsabb része a mozi volt, amelyet akkoriban Puskinnak, később Oradea-nak neveztek, majd néhány évvel a rendszerváltás után, a multiplex megjelenése után megszűnt. A Sas palotát felújították, de a mozi romokban hever, talán jövőre restaurálják. A belsejét a magyar szecesszióra jellemző motívumok díszítették, és az erkélyt szegélyező, csőrükben színes égőket tartó sasok legalább annyira érdekesek voltak, mint a bemutatott filmek. Máig emlékszem az Azok a csodálatos férfiak az ő repülő masináikkal című angol vígjátékra, amit ott láttam 1965-ben. Talán azért maradt meg emlékeimben, mert ezzel a filmmel kapcsolatban ismét, az akkoriban rám jellemző naivságom áldozata lettem. Az történt, hogy a szenzációs filmre nem lehetett kapni jegyet. Én az erre szánt pénzemet odaadtam egy fiúnak, mert megígérte, hogy szerez nekem jegyet a feketepiacon. A fiú elvette a tíz lejemet és soha többé nem láttam. Szégyenkezve kértem újra a szüleimtől a mozipénzt, hogy mégis megnézhessem a vágyott filmet. Megtanultam a leckét: nem bízhatsz senkiben, csak a szüleidben, a közeli barátokban, a legtöbb ismerősödben és azokban, akik elég megbízhatónak tűnnek, de néha másokban is. Azok a csodálatos férfiak … máig egyik kedvenc filmem.

A Bémer (Ferdinand) téri Állami (Szigligeti) Színház nézőtere még a Puskin mozinál is szebb, érdekesebb volt. A vörös bársonyfüggönyök, a fehér fal, a stukkókkal és arany díszekkel és puttókkal a fin de sièclet idézik. A bécsi Fellner és Helmer cég tervei alapján készült és 1900-ban befejezett épület nem egészen illett a Román Népköztársaság arculatához. A rendszerváltásig ez a színház maradt a magyar kulturális élet egyik utolsó bástyája, amely a fokozatosan elrománosított városban küzdött eredeti jellege megőrzéséért. Gyerekkoromban két társulat működött az Állami Színház név alatt. Jelenleg a szépségesen felújított épületen két önálló intézmény osztozik: a Teatrul Regina Maria és a Szigligeti Színház. Utóbbi továbbra is nagyváradi magyar kulturális élet egyik központja.

Valójában egyetlen előadásra emlékszem, amit a váradi színházban láttam, a vígjáték-irodalom egyik klasszikusát, a Kaviár és lencse című bohózatot. A vidámságra, a nevetésekre emlékszem és a poénra, amit én is megértettem, amikor az egyik főszereplő, aki szerepe szerint egy medált keresett és színházi kétségbeesésében felkiáltott: „Medálazeszem!”

Egész életemben fogékony maradtam a szójátékokra. A színházban nem túl gyakran fordultam meg, és korosztályomnak megfelelő előadásokra sem emlékszem, legalábbis ennyi idő távlatából. Kivéve egyre, ami valami gyerek divatbemutató volt. Az első sorokban ültem és a színpadon, kicicomázott kis modellek olyan ruhákban vonultak fel, amelyeket amúgy sehol sem lehetett megvásárolni. Minden figyelmem Marian (volt Mandel) Liára irányult, a velem egykorú „menyasszonyomra”, aki bekerült a színpadon felvonuló szépségek közé, és éppen ott tartott, hogy elkezdhesse nemzetközi karrierjét. Sajnos megmaradt a „kezdeteknél”. Bizonyos mértékben arra számítottunk, hogy sztár lesz belőle és mi ketten, mint Románia nagykövetei költözünk majd valamelyik divatos nyugati fővárosba. Ennek az álomnak a beteljesülése még várat magára.

 

Alors, mesdames, faites vos jeux!

A magyar zsidó és magyar hölgyek rendszeresen szerveztek otthonukban römipartit. A kiváló hölgyek sokkal inkább az együttlét öröméért ülték körül az asztalt, mint a kövek csörömpöléséért. Szórakozás volt a játék, de a négy vagy több résztvevő csoportdinamikája is érdekes volt.

A partikat sorban rendezték a hölgyek, mintegy rotációban szerveződtek a találkozók. A soros házigazda nemcsak a nagyszobát, az ebédlőt bocsátotta rendelkezésre, de uzsonnával és kávéval is kényeztette a vendégeit, néha még finom likőr is előkerült. A finomságokat úgy kellett elhelyezni az asztalon, hogy ne zavarják a játékot.

A hölgyek egyenként érkeztek, ünneplő ruhában vagy kiskosztümben. A szobában szétáradt az enyhe naftalinszaggal keveredő parfümillat, és elkezdődött a női dicsérés rituáléja, egymás öltözékének, frizurájának megcsodálása, amitől gerjedt az önbizalom és a hangulat.

Néha a férjek és a gyerekek is részt vettek az összejövetelen, de távol tartották magukat az asztalt borító füstfelhőtől és női csevegéstől. Ezek voltak a ritka alkalmak, amikor az asszonyok uralták a szobát és a férfiak húzódtak a konyhába.

A römipartik harcterén az asztalon kisimított, vastag pléden egyetlen redő sem lehetett, hogy a köveket akadály nélkül mozgathassák az ügyes női ujjak.

A nagyváradi hölgyek számára elképzelhetetlen volt kártyával römizni. Csak kővel játszottak. A 106 darab műanyagból készült, dominó nagyságú, egytől tizenháromig piros, sárga, kék és fekete színnel számozott kő hosszúkás faládikában érkezett az asztalra. A dobozt szétszedték, a tartókkal ellátott négy táblát maguk elé tették a játékosok. Ekkor már érződött az levegőben az izgalom. Az asztalra borított köveket a szépen manikűrözött, gyűrűkkel díszített női kezek széles mozdulatokkal keverték. Amikor úgy gondolták, hogy a kövek eléggé szétszóródtak és szédültek, gyors mozdulatokkal, kellemes csörömpöléssel hetes tornyocskákba rendezték. A tornyocskákat különös figyelemmel sorba rakták az asztal közepén, az egyetlen kimaradt követ, a rabot, arccal felfelé helyezték az utolsó halmaz tetejére. Minden játékos kapott két csomó követ, melyeket felhelyezett a táblájára és ügyelt, nehogy a szomszédja belepillanthasson a zsákmányába. A kövek elhelyezési sorrendjét a számok és színek határozták meg. A játékot mindig az kezdte, aki 15 követ kapott osztáskor. A hölgyek figyelmesen elrendezték a táblán a köveket, legalább három egymás utáni, különböző színű szám kellett a szúthoz, egyszínű, egymás utáni számok a sorozathoz. Ami ezekbe nem illett bele, a tábla szélére helyezték, azok voltak a dobók, azaz a kövek, amit letettek. A táblán nem lehetett több 14 kőnél, a kevesebbnek viszont nagyon örültek. A hármassal és sorozattal lehetett leszállni, azaz az asztalra tenni az elrendezett köveket. Ezt a folyamatot kipakolásnak nevezték, ahová a soron levő hozzátehette a maga kövét, amitől szabadulni akart.

A játék körbe ment, a dobó a megmaradt csomóból vett újat, vagy a baloldali partner által letett követ használta. A játékosok feszülten figyelték, mi ment ki, próbálták kitalálni, kinek, milyen köve van a táblán, mi maradhatott talonban. A dzsóker talán a legértékesebb, mert bármilyen számot vagy színt helyettesített.

Néha egy játékosnak sikerült a táblán sorba rendeznie az összes követ. A szerencsés diadalmasan lecsapta az utolsó követ, elkiáltotta: hand, és büszkén megmutatta a tábláját. A partnerek annyi pontot veszítettek, amennyi érték a táblájukon maradt. Ilyenkor nagy hangzavar lett, a vesztesek bosszankodtak, de csak a következő osztásig. A legtöbb pontot a bikolor vagy unikolor hozta, azaz, ha a játékosnak csak két vagy egy színű sorozata volt. Ez nagyon ritkán esett meg, a legenda szerint egyszer, egy másik társaságban valakinek sikerült egyszínűvel befejezni.

Megesett, hogy a hölgyek pénzben játszottak, de csak nagyon apróban, de úgy örültek a minimális nyereménynek, mintha tetemes vagyonhoz jutottak volna. A römiparti elsősorban a beszélgetésről, a napi pletykák megosztásáról szólt.

Gyerekkoromban sokszor kibiceltem csendben, ha megszólaltam azonnak érkezett a „kibic kuss” felszólítás, amit mindig nevetés követett. Máskor az asztal körül sertepertéltem, nehogy kihagyjak valamit a viccekkel, poénokkal, elmés replikákkal teli beszélgetésekből. Ki nem hagytam volna egy partit, ami számomra nem csak vidámságot és jó hangulatot jelentett, hanem információkat is, olyasmikről, amiket amúgy nem osztottak meg a gyerekkel. Ilyenkor lehet megtudni, ki kivel és kivel nem, de soha, hol, mikor, milyen gyakran és miért, valamint nem utolsó sorban, ki, hol, mikor milyen ruhában tette vagy mondta.

Esetenként az asztal alá bújtam, ahol békaperspektívából figyeltem, ami történik fölöttem. Búvóhelyemen beható ismereteket szereztem a nylon harisnyák és magassarkú lábbelik terén. Közben szorgalmasan füleltem a hölgyek beszélgetését, a vicces beszólásokat, szójátékokat, kétértelmű mondatokat, ami úgy tartozott ezekhez a römipartikhoz, mint a kő meg a tábla. A játék során gyakorta kétértelműen szólították sürgették egymást. – Ossza már! (Ó szamár!). – Hamar, ha mondja (Ha marha mondja). Ilyen és hasonló dialógusok hangzottak, de senki nem haragudott, hiszen ezek részei voltak a römipartik folklórjának.

Így hallgattam az asztal alatt a hangok, nevetések, csörömpölő szimfóniáját, késő éjszakáig, ameddig elaludtam és álmomban én voltam a mosolygós dzsóker, akinek mindenki örül.

 

Az első részt németből magyarra fordította: Szász Andrea. A második részt németből románra fordította: Simona Fuchs. Magyar változat: Simon Judit.

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!