Váradtól Váradig a szatíra útján 21.

2021. 03. 08. 22:16

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonegyedik része.

 

Furcsán bukkannak elő az emlékek. Néha érzések, máskor illatok, megint máskor képek jelennek meg a múltból. Összemosódnak, vagy egymást hívják elő a gyermekkor helyszínei, pillanatai, tárgyai.

A tábor, amelyről évtizedek múltán a televízóban láttam tudósítást, az otthoni izgalom, a rácsodálkozás az első fekete-fehér képernyős készülékre. Nincs kapcsolódási pont közöttük, hacsak a televízió nem, de valamiért, nem tudom, miért együtt, egymással versenyre kelve türemkednek az elmémbe. Leírtam hát mindkettőt, így együtt, ahogy a bezártság csendjében felkapaszkodtak a múltam mélyéről.

                                                 A csegődi kastély főbejárata 2017-ben

 

Fájdalmas Csegődi emlékek

A kommunista rezsim bukásához vezető, tévesen forradalomnak nevezett 1989-es események hírére, Nyugat-Európából özönleni kezdtek a segélyek a minden szinten lepusztult, a diktatúra megszűnésével alapjaiban megrendült Romániába. Állami intézmények, egyházi és civil segélyszervezetek, de magánszemélyek is igyekeztek minél több segélyt eljuttatni a nincstelenséggel küszködő országba. A segélyeket szállító járművekkel számos újságíró és televíziós stáb is érkezett az addig a világtól szinte teljesen elzárt, immár volt kommunista országba. Minél alaposabban szerették volna dokumentálni a legkeményebb és egyben az utolsó európai diktatúra társadalmi és emberi vonatkozásait. A tévétársaságok hatalmas nézettségre és hírnévre tettek szert a romániai tudósításokkal, és minél több megrázó, rémfilmekbe illő riportot közvetítettek, annál többen éreztek együtt az országgal és lakosságával, ami komoly segélyküldeményekben materializálódott. A Borzalom dokumentumai riportsorozat nyomán hónapokig, sőt évekig ipari méreteket öltöttek a segélyakciók.

A leglátványosabb és egyben legmegrázóbb riportok a csegődi Borzalom kastélya néven elhíresült árvaházban készültek. A különböző testi és szellemi betegségben szenvedő gyerekek, még nézni is iszonytató körülmények között vegetáltak. A koszos, szeméttel, emberi ürülékkel teli hatalmas termekben, rozsdás, rácsos ágyakban, gyakran ruha és takaró nélkül gubbasztottak összegömbölyödve a csontsovány, apatikus, különböző korú gyerekek. Elgyötört testüket a hosszas korházi tartózkodásra jellemző sebek borították. A meghasonult alkalmazottak semmitmondó nyilatkozatai, a főorvosnő mellébeszélése egészítették ki a felfoghatatlan képsorokat, melyek bejárták a világsajtót.

A valamikor impozáns épület mellett húzódik meg az apró, elhanyagolt temető. Ide hantolták el az otthonban „raboskodó” gyerekeket, akik a gondozatlanság, a piszok, az éhség, a fertőzések miatt haltak meg, még mielőtt éltek volna.

A kastély a 19. században épült, eklektikus stílusban, egy hatalmas uradalom közepén. Fénykorában, az uradalmat óriási vadaspark övezte. Építtetője gróf Tisza Kálmán volt, s a birtok az 1900-as évekre a Tisza család központi uradalma lett. Az itt létrehozott mintagazdaságot 1945 után felszámolták, a kastéllyal együtt államosították, a családot kitelepítették. A Tisza grófok közül számos magasrangú állami tisztviselő egyengette a Habsburg birodalomhoz tartozó Magyarország sorsát, majd 1919 után az önálló államot, többek között a tragikus sorsú Tisza István.

A csegődi birtokon a román szocializmus idején sportüdülő és edzőközpont működött, majd a lepusztult épületben, fűtés és a legelemibb higiénés feltételek nélkül, fogyatékos és elhagyott gyermekeket „gondoztak”. A 60-as években, még sportüdülő és edzőközpont korában, nyáron, pionírtábor működött a kastélyban, ahová egyszer engem is elküldtek néhány hétre a szüleim. Ekkor láttam Csegődöt és a kastélyt, ami – ha jól emlékszem – szállásunkként szolgált.

A szüleim fontosnak tartották, hogy természetközelben, friss levegőn töltsem a szünidőket. Nyaranta beszállásoltak egy ismerős falusi családhoz Robogányra, esetleg Brátkára vagy Révre menesztettek. Nem tudom pontosan, hogy azon a nyáron, valamikor 1964 és 1966 között miért nem valamelyik kedves famíliához küldtek, hanem az alsó osztályosoknak szervezett táborba, a Váradtól 60 kilométerre fekvő Csegődre, a volt Tisza uradalomba.

Ez a vakáció teljesen eltért attól, amihez szokva voltam. Hatalmas hálótermekben aludtunk, és képzett nevelők felügyeltek minket, akik a kommunista pedagógiai elvek szerint majdhogynem katonai parancsokkal osztották be az időnket.

A hatalmas, füves, erdős, kis patakokkal, bokrokkal teli birtokon elvileg szabadok voltunk. Nagyjából eseménytelenül telhetett az ott tartózkodásom, mert mindössze két történet maradt meg az emlékezetemben.

Az egyik teljesen banális: délutánonként, bizonyára az előírás szerinti uzsonna idején, a kezünkbe nyomtak egy kanalat és egy félliteres befőttes üveget tele joghurttal, de lehet, hogy aludttej volt. Addig soha nem ettem ilyet, de megszerettem az enyhén savanykás krémet, amit azóta az étrendemben tartok.

A másik emlék fájdalommal vegyes, és bizonyítja az akkori meggondolatlanságomat, amitől még felnőtt koromban sem szabadultam meg teljesen. Néhány csavargó társammal észrevettük, hogy valamivel messzebb lovak legelnek. Unalmunkban kitaláltuk, hogy mint az indiánok, kúszva közelítsünk hozzájuk, és megdobáljuk kővel a békés állatokat. A lovak keservesen nyerítettek, trappoltak, más bajuk nem lett. Én viszont beszereztem egy csúnyán vérző sebet. Amilyen ügyetlen voltam, feldobtam egy követ, ami egyenesen a fejem búbjára esett. Az arcomat elöntötte a vér, még a nagyobb fiúk is megijedtek a látványtól és rohantak velem a kastély orvosi szobájába. Visszatekintve, azt mondom, megérdemeltem az ijedtséget, most azt mondanám, hogy „bad carma”, vagyis rossz sors.

Harmincöt évesen találkoztam újra a tábor nevével. Sokkolóan hatott rám, amikor a televízióban megláttam a csegődi intézetet és felismertem az akkor már teljesen lepusztult helyeket, ahol évtizedekkel korában a szünidőmet töltöttem. Döbbentem ismertem fel, hogy a fogyatékkal élők gyógyító és rehabilitációs központja az a hely, ahol én joghurtot kanalaztam és lovakat ijesztgettem. Az otthon nem más volt, mint a gyógyíthatatlannak minősített gyermekek „raktározásának” és elpusztításának siralomvölgye. Ez volt az eredménye a Ceausescu-rezsim születési számokat növelő politikájának, amely nagyobb létszámú nemzetet kellett volna biztosítson a Kárpátok Géniuszának. Abban a korszakban az illegális abortuszok, a kivándorlás, a magas halálozási ráta inkább csökkentette, mintsem növelte az alattvalók létszámát.

A világsajtót bejárt megrázó képsorok, a nemzetközi nyomás és támogatás nyomán megszűnt a borzalmas otthon, és az ehhez hasonlókat is felszámolták.

A 89-es rendszerváltás után, a grófi család leszármazottai, Ifj. Tisza Kálmán és György hosszas pereskedés árán szerezték vissza birtokukat.

 

Tele víziókkal

A televízió, röviden tévé vagy betűszóval tv, képek és hangok távoli helyen való együttes vételére szolgáló készülék. A görög „tele”, azaz távol kifejezés ötvöződött a latin „visio”, azaz látás, látvány szóval. A televízió kifejezés eredeti jelentése tehát: távolbalátás. A mi távolbalátásunk nem ért túl messzire, mindössze Bukarestből és Budapestről nézhettük, amint mutattak nekünk.

A 60-as évek közepén lett végre tévékészülékünk. Természetesen fekete-fehér, két csatornával: a román és a magyar állami televíziót lehetett fogni.

Mi, váradiak, ezúttal is az ország kiválságosai közé tartoztunk, hiszen ellentétben a Királyhágón túli lakossággal, akik csak a bukaresti adó műsorait kapták (esetleg délen a bolgárt), mi estéről estére nézhettük a magyar tévét, a budapesti adást.

Ehhez a kiváltsághoz úgy lehetett hozzájutni, hogy vevőantennát kellett szerelni a tetőre. Közös antennák még nem voltak, minden tévétulajdonos felhúzta a magáét, és mindenki próbálta megszerezni a vélt legjobb helyet a zavartalan vételhez. Hosszabbnál hosszabb rudak, a rájuk szerelt kisebb vízszintes, tüskeszerű drótokkal ellátott csövekkel sorakoztak a háztetőkön. Valóságos antennaerdők borították a lakóépületeket. Ahonnan a rúd és fej összekapcsolódott, indult a kábel a lakások felé, és az ablakkeretbe fúrt lukon mászott be a szobába, ahol a készülék állt nagy becsben. A házak homlokzatát kábelek sokasága borította, és furcsa hangokat produkáltak, amikor játszott velük a szél.

Ezeket, a lényegében rudimentális szerkezeteket újra meg újra be kellett állítani, ha egy vihar elmozdította a szálkás fejet, netán letépte valamelyik részét, vagy kifújta a szél a helyéből a kábelt. Ilyenkor elment a kép, a hang, vagy mindkettő. A felsőbb emeleten lakóknak szobaantennájuk is volt, azt addig forgatták, ameddig bejött és megmaradt a kép.

A készülék általában egy tévéasztalon (gyártottak ilyet), vagy a komódon állt, rajta az elmaradhatatlan makramé kézimunka és váza, vagy valamilyen, gyakran giccses nipp. Egy időben az üveghalak voltak a legdivatosabbak. Nem ritkán valamilyen élénksárga műanyagjáték foglalta el a tiszteletreméltó helyet a fekete-fehér televízión, de csak akkor, ha felkelthette a szomszédok figyelmét. A lakás kiemelt helye volt a készülék, aki tehette, külföldről hozott vagy kapott csecsebecsét helyezett el gondosan a mindig kikeményített kézimunkán.

A tévén elhelyezett tárgy státusszimbólum volt, minél drágább, divatosabb és különlegesebb volt, annál inkább árulkodott a tulajdonos jólétéről, vagy flancolásáról. Számos családnál ugyanis a tévénézés társadalmi eseménnyé nőtte ki magát: közösen nézték a műsorokat azokkal a szomszédokkal, ismerősökkel, akiknek nem jutott ebből a fekete-fehér csodából.

Egyesek háromszínű plexilapot helyeztek a képernyő elé, hogy azt az illúziót keltsék: színes tévét néznek. Ha történetesen a képernyőn egy táj jelent meg, a plexin keresztül az ég kékes árnyalatot kapott, a kép alján lévő fű zöldesnek tűnt, és középen a főszereplőknek egészséges rózsaszínű volt az arcuk. 

A tévénézés nálunk is, mint szinte minden családban, esti rituálévá lett. Minden otthoni tevékenységet, mint például a vacsorát, a beszélgetést, a levelezést és a lefekvést a tévéműsorhoz igazítottunk.

A híradókat inkább a magyar tévében néztük, noha az is állami volt és egyáltalán nem független. A hírek, tudósítások a szocialista nézeteket kellett tükrözzék, ideológiailag megfeleljenek a diktatúrának, mégis több információt tartalmaztak, mint a hazai adó. A hírekből, háttérműsorokból valamit ki lehet hámozni arra vonatkozóan, hogy mi történik az országban és a világban.

A Bukarestből sugárzott hírműsorok a Ceausecu házaspár bizánci stílusú dicséretére, magasztalására korlátozódtak. A változatosság kedvéért hosszú riportokban mutatták be a grandiózus ipari létesítményeket, amiket a diktátor házaspár meglátogatott, de a mezőgazdasági műsorok is róluk szóltak, na meg a hatalmas fejlődésről, ami a szocialista államnak, a kommunista pártnak és annak vezérének köszönhető. A szórakoztató műsorok román könnyűzenéből és népzenéből álltak. Utóbbit annyira erőltették, hogy az emberek, főleg a városiak, megunták, mi sem néztük, hallgattuk. Kár, mert a román népzenének megvan a sajátos varázsa, amit csak évtizedekkel később fedeztem fel. Igaz, kellettek ehhez a felfedezéshez zeneszerzők, Bartók, Kodály, Enescu, Porumbescu.

A két állami televízót csak simán magyarnak, illetve románnak neveztük, így tudni lehetett éppen, milyen műsorról van szó.

A magyaroknál alkalmanként, persze jól ellenőrzötten, kihágásokról, bűncselekményekről is beszámoltak. A Kék fény című műsorban a nézőktől kértek további információkat az ismertetett bűnözőkről, bűnügyekről, a lakosság segítségét kérték, hogy elfoghassák őket.

A román tévében ilyen szóba se jöhetett, hiszen hazánkban csupa ízig-vérig becsületes, szocialista erkölcsű emberek éltek, bűnözők nem léteztek.

Különös volt, hogy a Magyar Televízióban hozzánk képest minden egy órával korábban kezdődött, de ezt hamar megszoktuk, és az összes műsort automatikusan a mi időzónánkhoz igazítottuk.

Általában a magyar tévét néztük, de a szombat este a románé volt. A híradó nem érdekelt, utána kapcsoltuk be némi ünnepélyességgel a készüléket, mert pontosan 20 órakor kezdődött a Teleenciclopedia című műsor. Tudományos és más érdekes dokumentumfilmek szokatlan, rendhagyó képeket, történeteket meséltek a világ különböző országaiból. Megcsodálhattuk az afrikai népviseleteket, megismerkedhettünk a legújabb kaukázusi régészeti leletekkel és rácsodálkozhattunk a légcsavar-meghajtású sarkvidéki járművekre.

A Teleenciclopédia után rögtön a krimi következett. Nekünk még nem volt tévénk, amikor mind a román, mind a magyar állami csatornán „Az Angyal”, illetve „Sfîntul” címen, Roger Moore főszereplésével futó sorozat vitte a prímet. Nekünk a „Bosszúállók” (Răzbunătorii) jutott a román tévében John Steed és Emma Peel a főszerepekben. Ez utóbbi is elég izgalmat, szórakozást és másnapi beszédtémát kínált.

Ezekben a filmekben a nyugati életmódot is láthattuk, amit akkor is csodáltunk, ha tudtuk, hogy a magasabb társadalmi körökben játszódó történetek nem a valós életet tükrözik. Alátámasztották a Nyugatról alkotott idealizált képet, hogy ott minden jobb, rendezettebb, mint nálunk, az emberek pedig szabadok és jólétben élnek. Amit filmekben láttunk teljes ellentétben álltak azzal, amit mindkét ország televíziói mutattak és mondtak a kapitalista világ nyomorúságáról, szegénységéről, a munkanélküliségről, az emberek szörnyű életéről. Számunkra egyértelmű volt, hogy a nyugati országokról csak a rosszat közvetítették felénk, a valóságot elhallgatták, torz képet festettek a kapitalista államokról, hogy bizonyítsák, mennyire jobb nekünk a szocializmusban. A nyugati világ valóságáról leginkább a Szabad Európa Rádióból tájékozódtunk, valamint a kapitalista országokból érkező látogatókkal beszéltük meg szűk körben. Az egyik korábbi írásomban említett katalógusokból pedig az árukínálatról és a divatról szereztünk értékes információkat

 

Az első részt németből románra fordította: Simona Fuchs. Magyar változat: Simon Judit. A második részt németből magyarra fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál. 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!