Váradtól Váradig a szatíra útján 26.

2021. 05. 23. 19:33

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonhatodik része.

A bécsi Kirchengasse első szálláshelyünkkel, a Reimer panzióval és vele szemben, a kép jobb oldalán a Berufsbekleidung elnevezésű üzlettel. Ez utóbbi, munkaruha jelentésű szó szó lett a jelképe annak az ismeretlen és félelmetes új világnak, amelybe becsöppentem

 

Bécs – tranzit

A Tarom román állami légitársaság stilizált fecskével díszített IL-62-es gépe enyhe zökkenéssel landolt a bécsi Schwechat repülőtéren. A gépünk piszkos hóbuckák és az ólmos eget visszatükröző tócsák között gurult a kisméretű megállóhelyre. Akkor értettük meg, hogy nyolc év várakozás és bizonytalanság után megérkeztünk a vágyott másik világba. Kiszabadultunk a szocializmus béklyójából, de még nem tudtuk, milyen megpróbáltatások várnak ránk az elkövetkező időszakban.

Apám, anyám és én 1970 márciusában léptünk először nyugati földre. Álmunk, hogy kivándoroljunk a szocialistának nevezett Romániából, valóra vált: Boldog Ausztria, a minket tárt karokkal váró Ausztrália előszobájába. Legalábbis akkor még azt hittük.   

Nagy nehezen, a rengeteg csomagunkkal becihelődtünk a reptér érkezési oldalára. Lassan ürülni kezdett a váróterem, csak mi álltunk ott és nem tudtuk, merre induljunk. Elveszetteknek éreztük magunkat, és percről percre bizonytalanabbak lettünk. Történt ugyanis, hogy a magyarul is beszélő műtárgykereskedő, számos egyeztetés, telefonbeszélgetés ellenére, nem várt minket a reptéren. Gyerekként is megéreztem, hogy a szüleim pánikba estek, mert szükséghelyzetben egyedül maradtak.

A romániai emigránsok egyetlen cent valutát sem vihettek ki az országból, így nekünk még telefonálni sem volt mivel. Adott pillanatban az apám eltűnt és rövid idő múlva egy marék aprópénzzel tért vissza, amit a reptéri alkalmazottaktól koldult össze.

Felhívhatta tehát a „megmentőnket” aki, minden előzetes megbeszélések ellenére egyszerűen elfelejtette, hogy értünk jöjjön. Esteledett, az illető messze lakott a reptértől, és azt javasolta, hogy üljünk taxiba, és menjünk egyenesen a HIAS irodához. Apám közölte, hogy erre nincs pénzünk, de a műkereskedő biztosította: a HIAS kifizeti a fuvart. Apám nem volt erről meggyőződve, de nem lévén más kiút, beleegyezett.

A HIAS (Hebrew Immigrant Aid Society) egy amerikai szervezet volt, amely a második világháború után, az Európa-szerte szétszóródott zsidó menekülteket és kivándorlókat segítette, hogy eljussanak az általuk választott országba, Izrael kivételével. Az Izraelbe kívánkozókkal, egy másik szervezet, a Jewish Agency foglalkozott. A két szervezet valamilyen formában egymás konkurenciája is volt, mindkettőnek fontos kirendeltsége működött Bécsben, ahol a kelet-európai országokból érkező zsidóknak segítettek.

Mi Ausztráliába készültünk, tehát a HIAS-hoz mentünk. Az irodában kifizették a taxit, regisztráltak minket és elhelyeztek a Kirchengassei Reimer panzióba.

Bukaresttől végeérhetetlennek tűnt az utazás Bécsig. A rossz idő miatt a gép leszállt Budapesten. Amikor a pilóta bejelentette a váratlan landolást, apám nagyon ideges lett. Azt hitte, miattunk állt meg a gép, a családot letartóztatják és visszaküldik Romániába. A szüleim attól tartottak, hogy a romániai hatóságok tudomást szereztek a mi „csempészési” akciónkról, és a magyar illetékesekhez fordultak, hogy tartóztassanak le minket. Szerencsénkre, csak az időjárás miatt álltunk meg, a gép két óra múlva felszállt. Az ijedelmen kívül semmi baj nem történt.

A szüleim elszenvedte pszichikai nyomás mellett, a nehéz nap fizikai következménye volt, hogy kopogott a szemünk az éhségtől. Életemben először és eddig utoljára éheztem. Anyám kétségbeesett, és a nálunk levő kis tábla csokit osztotta be falatokra, hogy azt higgyem, van ennivalónk. Amikor nyűgös lettem, mesélni kezdett, hogy elfelejtsem az éhséget.

Este későn beszállásoltuk magunkat a panzióba, és apám a HIAS-tol kapott zsebpénzzel elment vásárolni a közeli boltba. Elámultunk, amikor megláttuk a friss zsömléket, az illatozó fél sültcsirkét, és a tubusos mustárt. Ez volt az első találkozásunk a nyugati fogyasztói társadalom csillogó csodáival, amitől én valóságos extázisba estem.

Bámultam ki a szobánk ablakán és megtanultam az első német szót: Berufsbekleidung (munkaruha), ez állt ugyanis hatalmas betűkkel a szemben lévő bolt fölött, a kirakatban pedig kiismerhetetlen dolgok sorakoztak. Nem tudtam, mit jelent a hosszú és bonyolult szó, hasonlított a szovjet háborús filmekben hallott Oberstrurmbannführer (alezredes), vagy Wehrmachtsoberkommando (a német hadsereg felfelsőbb parancsnoksága) kifejezésekre. Ez a „Berufsbekleidung” sokáig rejtély maradt számomra, mert azok sem ismerték a jelentését, akikkel én románul vagy magyarul értekeztem. Ez a szó lett a jelképe annak az ismeretlen és félelmetes új világnak, amelybe váratlanul becsöppentem. Később, miután megértettem, mit jelent, a banális szó elvesztette félelmetes teuton hangzását és egyben a bűvöletét is.

 

A bűvös kanapé

Bécsben már első nap elindultunk felfedezni az ismeretlen világot, egészen pontosan a panzióinkhoz közeli áruházat. Elbűvöltek a színes tévék, a mozgólépcső, mivel az országban, ahonnan előző nap érkeztünk, megelégedtek a fekete-fehér készülékekkel és gyalog mentek fel a lépcsőn a vásárlók. Nekünk valódi élményszámba mentek a fényes kirakatok, a világos üzletek, a bécsi bevásárlóutca csillogása. Persze hallomásból és a filmekből tudtuk, hogy Nyugaton árubőség van, de a valóság felülmúlta a képzeletünket. Sehol nem láttam viszont a szocialista iskolában és az otthoni sajtóban sokat emlegetett nyomorúságot, szegénységet, amelyben a kizsákmányolt munkásosztály élt. Elbújtak volna előlünk a szegények?

Párizsban, Londonban, sőt Yokohamában, de lehet Szamoán is élnek váradiak. Talán Közép-Afrikáig akkor még nem jutottak el, de az sem biztos. Bécsben a szüleim felfedezték távoli rokonunkat, akiről én addig soha nem hallottam. Tapfer Dezső nyugalmazott fogorvos és a felesége meglátogattak, bátorítottak és teljesítették a legfőbb kívánságomat: elvittek moziba. A szüleim nem akartak mozijegyre kiadni pénzt, a mi helyzetünkben fölösleges luxusnak tekintették. Ekkor láttam a legújabb Pán Péter rajzfilmet és mondanom sem kell, rögtön beleszerettem a kis repülő tündérbe.

Tapferék meghívtak magukhoz, ahol anyámat elbűvölték a kényelmes, puha kanapék, amilyeneket mi még sosem láttunk. Anyám a csodás kanapén, mi a kényelmes fotelekben néztük meg színes tévén a Sissi című filmet Rommy Schneiderrel a címszerepben, ami rangos kulturális esemény volt számunkra. Tapferék elegáns bútorai a nagyon távoli jólét jelképe lett, anyám mélyet sóhajtva gondolkodott azon, hogy vajon megengedhetünk-e valaha mi is magunknak ekkora luxust. Megengedhettük.

Apám igyekezett minél hosszabbra nyújtani a bécsi tartózkodásunkat, mert még a továbbindulásunk előtt szerette volna megkapni a „csempészárut”, amit néhány hónappal korábban Váradról küldött Budapestre és Belgrádba. A román pénz és a bélyegek értéke sokkal alacsonyabb volt, mint Romániában, de ez volt az egyetlen tőkénk, amivel új életet kezdhettünk.

A HIAS igyekezett minél hamarabb megszabadulni tőlünk és feltenni minket a Sidneybe repülő gépre, de apám ezt minden erejével próbálta megakadályozni. Azt mondta a szervezetnek, hogy a deportálás és kényszermunka (ez igaz volt) nyomán, anyám fóbiásan retteg a repüléstől (ez nem volt igaz), ezért csak hajóval tudunk utazni.

Abban az időben még valóban létezett hajójárat Sidneybe, de az csak néhány hét után indult Brémenből.

A szüleim még orvosi igazolást is szereztek, hogy bizonyítsák: anyám képtelen repülőre szállni. Az orvos eleinte furcsállotta a kérésünket, de a gyűjteményünkből származó kristályváza meggyőzte, hogy kiállítsa az igazolást. A kérésünk az abszurdot súrolta, hiszen Bukarestből repülővel érkeztünk Bécsbe. A HIAS végül engedett, de a Reimer panzióból elköltöztetett egy szerényebb, belvárosi lakásba. Ott, a sok szoba egyikében lakott a fiatal Kellerman Éva, aki 1968-ban disszidált Pozsonyból. Tőle tanultam meg az első német szavakat, a hét napjait. Miután megdicsértek, anyám és Éva kiküldtek a szobából, hogy háborítatlanul hallgassák Jane Birkin Je t’aime című dalát, ami akkoriban maga volt az erkölcstelenség. Eszükbe sem jutott, hogy én a csukott ajtó mögött hallgattam a megzenésített szenvedélyes nyögéseket.

 

Ausztrália távolodik

Egylőre időt nyertünk, de az értékeinket nem tudtuk elhozni se Magyarországról se Jugoszláviából. A román állampolgárságunkat elvesztettük, amiért kivándoroltunk, és csak ausztrál vízummal rendelkeztünk. Amint a drámákban szokott, a mi kilátástalan helyzetünkben is csoda történt, megjelent a megmentőnk, a váradi származású Blau Andor, hentes és neje képében. A Brazíliába emigrált házaspár európai körútjuk során éppen Bécsben sétálgatott, és nem tudom miként, de találkoztak a szüleimmel. Másnap Blau eljött a szállásunkra és felajánlotta, hogy kisebb ellenszolgáltatás fejében elhozza a javainkat a két fővárosból.

A hentesmester felült a vonatra és elindult, hogy elhozza a budapesti és belgárdi „csempészárukat”. Odafelé nem ütközött akadályokba, visszafelé viszont hibát követett el. Anélkül, hogy bárkivel is megbeszélte volna, úgy döntött, hogy megspórol egy vonatozást és Belgrából Bécs helyett egyenesen Budapestre indult. Csakhogy neki külön belépésivízuma volt a két országba, ami nem tette lehetővé, hogy Jugoszláviából lépjen be Magyarországra. A magyar határőrök magyarázatot kértek, amiért útirányt változtatott, de szerencséjére (és a miénkre) néhány percre egyedül hagyták a vonatfülkében, mialatt ő a székek párnája alá dugta az „árut”. Amikor a határőrök visszatértek a vámosokkal, nála már nem volt semmi figyelemreméltó, sőt a kitalált történet meggyőzte az állam őreit, és tovább engedték. Ha leszállították volna, hogy kihallgassák, mi elvesztünk mindent, nem beszélve más, rávonatkozó következményekre. Így csak javaink csekély része maradt ott, és talán mindmáig kering az európai vasúthálózaton, de az is lehet, hogy ami nem jutott el hozzánk, az a derék hentes zsebében landolt.

Közeledett a nap, hogy Brémába vonatozzunk, hogy ott hajóra szálljunk, amikor távirat érkezett Sidneyből. A nagynéném megírta, hogy az új törvények szerint Ausztráliában nem ismerik el a kelet-európai diplomákat, ami azt jelentette, hogy romániai végzettségével apám nem dolgozhat gyógyszerészként. Különben mindent előkészítettek az érkezésünkre, lakás várt ránk, sőt arról is szó volt, hogy apám állást kap. Azzal, hogy nem dolgozhat, szertefoszlott az ausztráliai álmunk. Ötvenöt évesen képtelen lett volna egy ismeretlen oktatási rendszerben, angol nyelven levizsgázni számos tantárgyból. Lemondtunk Ausztráliáról, ami nekem nagy csalódás volt, mert alig vártam, hogy lássam az erszényes állatokat.

Adódott a nagy kérdés: hová menjünk, mit csináljunk? Izrael számunkra nem volt opció, mert anyám nem akarta, hogy egyetlen gyermeke tizennyolc évesen bevonuljon a hadseregbe, és kitegye magát a háború veszedelmeinek. Kanadában és az Egyesült Államokban nem volt senkink, Bécsben nem maradhattunk.

Apámnak eszébe jutott, hogy Nyugat-Németországban, Frankfurtban lakik egy barátja, volt iskolatársa, és elment meglátogatni. Egy álló hétig semmilyen hír nem érkezett tőle, anyám egyre idegesebb lett, attól tartott, hogy apám elhagyott minket. Végre megérkezett a távirat: „Csomagoljatok be mindent és az első éjszakai vonattal gyertek Frankfurtba.” Összeszedtük a cókmókjainkat, paplanostól, mindenestől, és lopva elhagytuk Bécset. Még a HIAS-osoktól sem búcsúztunk el, amiért mindmáig furdal a lelkiismeret.

Végeérhetetlennek tűnt nekem a vonatozás, a kerekek monoton kattogása az esős éjszakában. A szerelvény néha megállt, furcsa városnevek tűntek elő a sötétből, a rosszul világított, üres állomásokon: St. Pölten, Linz, Passau, Würzburg.

Másnap hajnalban Frankfurt felé haladva, zöldségeskertek közepén álló, élénk színű házikók mellett vitt a vonat. Azt gondoltam, ezekben laknak a kizsákmányolt proletárok, a kapitalizmus áldozatai, akikről annyit hallottam a romániai iskolában. Elképzeltem magunkat is egy ilyen szegényes kis házban, mert mi más várhatott ránk, teljesen pénztelen kivándorlókra. Akkor még nem tudtam, hogy nyaralóházak mellett mentünk el.

Hát, így adtuk fel az ausztráliai álmot, és kezdtünk új életet a kapitalista Németországban.  

 

Németből románra fordította: Hava Oren. Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.   



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!