Váradtól Váradig a szatíra útján 27.

2021. 06. 11. 08:23

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonhetedik része.

A frankfurti Leipziger utca, egy ideig itt is élt a család Németországban

 

Váratlan fordulat: Németországba mentünk

Miután kiderült, hogy Ausztráliában nem ismerik el apám romániai gyógyszerész-diplomáját, más lehetőségek után kellett nézzünk. Ausztriában nem maradhattunk, Izraelbe nem akartunk menni. Apám kiderítette, hogy Frankfurban él egy volt iskolatársa és barátja, elutazott körülnézni. Egy hét elteltével táviratozott anyámnak: szedjük a cókmókunkat és az első éjszakai vonattal induljunk a Maina parti városba.

Amilyen gyorsan csak lehetett, becsomagoltunk. Hat bőrönddel, néhány zsákkal, valamint két, festményekkel teli ládával, 1970 áprilisában felcihelődtünk az éjszakai vonatra. A festményeket eladásra szántuk, de egyen sem sikerült túladni.

Első utunk a frankfurti zsidó hitközséghez vezetett, ahol ideiglenes szállást biztosítottak a hozzánk hasonló gyökérteleneknek. A hitközség az Eckenheimer Landstrassen bérelt házba fogadta be a menekülteket, átutazókat és másokat is, akiknek szállásra volt szükségük. Három hétig laktunk ott, ameddig bekerültünk az NSZK hivatalos nyilvántartó rendszerébe. A szegényes lakásban elsőnek az átható petróleumszagra figyeltem fel. Minden szobában volt egy barna zománcozott kályha, amit egy hosszúnyakú edénnyel kellett feltölteni petróleummal, körülötte az amúgy is csúnya tapétán olajfoltok éktelenkedtek. Másik, amire felfigyeltem, a szürke, barátságtalan környék, az ablakunk előtt eldübörgő villamosokkal. Mozgalmasnak tűnt a város, de ezt mi nem értékeltük. Csupán a belvárosban tett séták, és a már régebben Németországban élő váradi ismerősökkel való futó találkozások törték meg a napok egyhangúságát.  

A házban lakott még gyerek. Richard Perlman, a lengyel kisfiú, aki már beszélt németül, az édesanyjával élt. Megmutatta nekem a távirányítós autóit, melyeket ügyesen irányított az udvaron. „Guck mal, guck mal!” (Nézd! Nézd!) kiáltotta és mutatta a rohanó autókat. Nem tudtam németül, nem értettem, mit mond, úgy tűnt, hogy azt kiáltja, hogy „Kukuma, kukuma!”, ami roppant furcsán hangzott. A másik, nagyobbik fiú, Georg (Juraj) Horny az édesapjával lakott, várták, hogy érkezzen meg Pozsonyból az anyja és a bátyja. Georgnak már serkent a bajusza, naponta grillezett csirkét evett, ami nekem, a romániai tapasztalataim nyomán, a luxus netovábbját jelentette. Elég jól beilleszkedett, Frankfurtba járt gimnáziumba, a nyelvet is beszélte. Georggal 1972-ben újra találkoztam, osztálytársak lettünk és szoros barátságot kötöttünk a Bettina iskolában. Richard évtizedek múltán beállított hozzám Zürichben, de barátság nem alakult ki közöttünk.

Az ideiglenes szállás tényleg ideiglenesnek bizonyult, mert rövidesen bekerültünk az NDK-határ közeli Niedersachsen tartomány Friedland városában a menekülteknek berendezett felvevő lágerbe. Ahhoz, hogy befogadjanak a rendszerbe, mindenki menekült vagy kivándorló német nemzetiségűnek kellett vallja magát. Számtalan kérdést tettek fel a hatóságok, többek között az otthon hagyott, vagy elkobzott javainkról. Vélhetően meg akartak bizonyosodni, hogy nem vagyunk kelet-európai, illetve kelet-német ügynökök, ugyanis a menekült álca volt az egyik kedvenc beszivárgási módszerük.

Hosszú, emeletes ágyas barakkokban helyzetek el, a lágerben egyenruhás, de fegyvertelen őrök sétáltak, az étkezőben néha Harz sajtot kaptunk. Az ágyak, az őrök, a sajt anyámat Auschwitzra emlékeztette, és annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanok volt a körülmények, csupán az általa vélelmezett analógia komoly nyugtalanságot, aggodalmat váltott ki belőle.

Apácák jártak be a lágerbe, hogy jó szóval segítsenek az újonnan érkezetteknek. Választani lehetett a világos szürkébe öltözött evangélikus és a sötét szürkét viselő katolikus anyák között. Sajnos zsidó apácák nem voltak, úgyhogy mi az evangélikusokat választottuk, akiket nyitottabbaknak, toleránsabbaknak véltünk.

Egyik délutáni felemelő program keretében az egyik apáca magához vette a gitárt, aminek két húrját úgy pengette, hogy harangszóra emlékeztetett. Azt mondta, végre halljuk a szabadság harangjait. A jelenlevők közül sokan könnyeztek, mi nem. Számomra mást jelentett a szabadság.

A lágerben találtam néhány, hozzám hasonló gazfickót, akikkel csináltuk az eszünket. Már nem tudom, hogy értettünk szót egymással – szinte mindegyikünk más nyelvet beszélt – de tény, hogy együtt csintalankodtunk. Egyik vasárnap besurrantunk a közeli kőbányába és ide-oda tologattuk a kis vagonokat, néhányuk a bánya szája felé vette az irány és a mélybe zuhant. Amikor az őr meglátott, elrohantunk. Ijedten és szégyenkezve felmásztam az emeletes ágyamra és bebújtam a pokróc alá. Életemben először éreztem a cselekvés szabadságának mámorító ízét, és attól kezdve kétségtelenül Nyugaton akartam maradni.

Végül megkaptuk a várva várt menekült-igazolványt, ami előnyöket is biztosított, de ami a legfontosabb, hogy német nemzetiségű bevándorló státussal Németországban maradhattunk, amely státust az erdélyi szászoknak és a bánáti sváboknak szántak a hatóságok. Csakhogy mi sem egyik, sem másik nem voltunk, hanem askenázi magyar zsidók. Egyetlen kapcsolatunk Németországgal, hogy sok századdal korábbi őseink a középkori Rajna-menti Askenázból származtak, csakhogy az NSZK bevándorlási hivatal nyomtatványain nem létezett ilyen rubrika. De legalább a vezetéknevek németesen hangzottak: Bíró eredetileg Braun (nagyapám előmeneteli szempontok miatt magyarosította a nevét), Fischer, Weinberger. Nehezen ugyan, de befogadtak minket és valamiféle judeo-teutonoknak könyveltek el. Abban az időben az NSZK csak német származású, vagy ezt bizonyítani tudó bevándorlókat fogadott. Sokkal később megtudtam, hogy a honosítási kérelmek elbírálásakor lekérték a kelet-európai országok lakosságnyilvántartását, csakhogy mint kiderült, ezek a náci időkből származtak. A zsidókkal, akik persze nem szerepeltek a nyilvántartásokban, vélhetően lelkiismereti okokból, elnézőbbek voltak a hatóságok. Ez jóval korábban történt, minthogy Helmut Kohl kancellár jóváhagyta a szovjet-orosz zsidók nagyobb számú bevándorlását a Német Szövetségi Köztársaságba.

A lágerben megkérdezték, Németország melyik részén szeretnénk letelepedni. Lévén, hogy Frankfurtban voltak ismerőseink, ezt a várost neveztük meg. Hessen tartomány déli részébe, Langenbe küldek. A Frankfurttól 15 kilométerre levő városkában állandó lakhelyet kaptunk a menekülteket befogadó úgynevezett tranzit lágerben. Több mint egy évig laktunk abban lakásban, amin egy másik családdal osztoztunk. Egy szobában laktunk, a konyhát, a fürdőszobát közösen használtuk a szomszédainkkal. Ott láttam először olyan gáztűzhelyet, amit csak pénzbedobás után lehetett használni. Az állam biztosított valami jövedelmet és lehetőséget, hogy megtanuljuk a nyelvet. Mi több, apámnak állást ajánlottak a helyi kórház gyógyszertárában.

 

A német nyelv buktatói  

Engem, bentlakásos iskolába kellett volna küldjenek, az ország déli részére, hogy megtanuljak németül, de a zsidó szervezeteknek köszönhetően ettől megmenekültem.

Frankfurtban, a németországi zsidókat segítő központ égisze alatt működött egy nevelési kérdésekkel kapcsolatos információs iroda, ami holokauszttúlélőkkel és gyermekeikkel foglalkozott, bizonyos Feldmann úr vezette. 1970-től az iroda elsősorban a menekültek és bevándorlók oktatási és integrációs gondjait igyekezett megoldani.

Feldmann úr azzal győzte meg a szüleimet, hogy ne küldjenek a kijelölt bentlakásos iskolába, mert ott román vagy magyar gyerekekkel is lennék, ami megnehezítené a nyelvtanulást. Azt javasolta, írassanak be a helyi iskolába és megígérte, hogy ő gondoskodik német nyelvtanárról, aki majd magánórákon megtanít németül. Az ötlete remeknek bizonyult, áprilisban már a langeni Albert Einstein iskolába jártam, de továbbra sem értettem egy szót abból, amit beszéltek. A társaimmal csak az angol nyelv, a zene és a testnevelés tantárgyaknál tudtam lépést tartani. Az iskolában nagyon meglepett az egyenruha hiánya, a gyerekek lazasága, és főleg az, amilyen szemtelenek voltak a tanárokkal. A legnagyobb hatást viszont az osztálytársnőm, Ingeborg mellei gyakorolták rám, ahogy kirajzolódtak a blúza alól. Azóta ez a név az erotikával társul számomra.

Megnövesztettem a hajamat, hogy divatosabb legyek és kevésbé tűnjek ki a többiek közül. Abban az időben az In the Summertime nóta szólt végeérhetetlenül a rádióban, és Uschi Glas, moziplakátokon villogó fiús szépsége komoly konkurenciát jelentett minden Ingeborgnak.

Hetente kétszer jártam németórára Eil asszonyhoz, aki elvált volt és a lányával lakott egy szépen rendben tartott langeni utcában. Remek tanárnak bizonyult. Tőle hamar megtanultam a német nyelvtan alapjait, biztosított a der-die-das és a lágy igék logikátlanságáról. Egyik nap megkérdeztem tőle, mit jelent az a szó, amit az osztálytáraim szakadatlanul mondtak: „Eil asszony, legyen szíves mondja meg, mit jelent az, hogy Scheisse (szar)?” A tanárnőm nagyot nyelt és elég bonyolultan körülírta, de én megértettem és egy életre megtanultam ezt a fontos, minden területen és a legkülönbözőbb helyzetekben alkalmazható német szót.

A tanév utolsó heteiben, már büszkén pedáloztam a suliba, lévén, hogy egy jószívű ismerős megajándékozott egy biciklivel.

Elég hamar javult a német nyelvtudáson, ami nemcsak Eil asszonynak, hanem a németre szinkronizált amerikai Bonanza című sorozatnak is volt köszönhető. A láger közösségi termében néztem minden délután a Cartwright család és vágtató lovaik történetét. Eil asszony és a Bonanza tették, hogy az Albert Einstein iskolába töltött három hónap után egészen tűrhetően beszéltem németül. Mégis a bizonyítványomban a következő bejegyzés szerepelt: „Péter nagyon jó ismeretekkel rendelkezik angolból, matematikából, zenéből és testnevelésből, de a nyelvi nehézségek miatt, egyelőre nem kap jegyeket. Ennek ellenére átmegy.” Ez a rendszer jóindulatát és az akkor még érezhető filoszemita hangulatot jelezte, és ami a 80-as évek vége fele teljesen eltűnt.

 

Tábori kalandok, átléptem a határt

Nyáron a Fekete-erdőre küldtek, egy zsidó táborba. Schönau mellett, Wembachban laktunk a Henrietta Szold nevű árvaházba, ahol életemben először találkoztam a zsidó táborokra jellemző, izraelizmusokkal tele folklórral: madrichim (nevelők), hanichim (mi, gyerekek), toranut (szolgálatos), valamint az érkezések előtti és utáni imádkozással, ami nekem tiszta időpocséklásnak tűnt. Megtanultam számos izraeli táncot és éneket, amikből egy szót sem értettem. Ott találkoztam az első szerelmemmel, a korombéli, csehszlovákiai származású Drory Ilonával, akinek bűbájos arcát éjfekete, hullámos haj keretezte. Ő tanított meg pingpongozni és suttogva kérdezte: „Szeretsz?” Szerettem, de képtelen voltam bevallani. Az iker testvérpár, Hanka és Blanka szintén Csehszlovákiából menekültek, tőlem eltérően sportosak voltak, magabiztosak és mindig magukra vonták a figyelmet. Kirándultunk a környékre, többek között elvittek minket a Titisee tóhoz, ahol egy lekváros arcú fiúval elcsentünk egy csónakot, eveztünk a tavon, miután rettenetesen kikaptunk a madrichimtól. Cindy (most is barátságosnak tartom ezt a nevet) volt a legkedvesebb madrichin. A másik, Lea Fleischmann nevét, mint neves újságírót és írót láttam viszont. A táborvezetőnk, az ejtőernyős kinézetű, jellegzetesen izraeli Beni Bloch lett később a nevelési és szociális segítő iroda vezetője.

A legnagyobb élményt és meglepetést számomra a bazeli állatkertbe tett látogatás jelentette. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen egyszerűen lehet átmenni egy határon. Váradon nyolc kilométerre voltunk Magyarország határától, ami azonban zárva volt és szigorúan őriztek. Büszkeségtől dagadozva táviratoztam szüleimnek: „Svájcban vagyok.” Akkor még nem tudtam, hogy két évtizeddel később ebben az országban fogok élni.

A nyári táborban két erdélyi fiúval is találkoztam. Lax Mihai és Daniel testvérekkel tudtam csak románul beszélni, a többiekkel jól, rosszul, de németül kényszerültem értekezni, ami sokat segített a nyelvgyakorlásban. De mégis, hazatértemkor, a néhány hetes táborozás után folyékonyan beszéltem németül, máig sem értem, hogy tanultam meg ilyen hamar. A szüleim elámultak a tudásomtól és azonnal átírattak a gimnáziumba.  

Tiszta szerencse, hogy a következő télen elköltöztünk Offenbachba, különben rossz vége lett volna. A gimnáziumban, mivel látszólag nagyon jól beszéltem a nyelvet, már nem vették figyelembe a menekült státusomat, amit addig jól kihasználtam, aminek következtében látványosan kezdtek romlani a jegyeim, és velük együtt csökkent az önbizalmam. A nyelvi hiányosságaim akkor derültek ki, amikor egy fogalmazást kellet írni, pontosabban egy rövid, de kalandos történetet elmesélni. Abszurd történetet írtam egy emberről, aki találkozott a medvével. Amikor az osztály előtt felolvastam a keservesen összetákolt művemet, kitört a nevetés. Aggasztó volt, hogy ahogy javult a német nyelvtudásom, úgy felejtettem el angolul. Shakespeare nyelve sok idő után tért vissza, most már gond nélkül beszélem.

 

Minden jó, ha jó a vége

A következő év tavaszán, apám Frankfurtban, a Bockenheim negyedben található Leipzig utcai gyógyszertárban kapott állást. Közelebb kellett költözzünk, de ez nem bizonyult egyszerűnek. Frankfurtban nem csak a házbérek voltak magasabbak, de a befogadás, állampolgárság megszerzése is több akadályba ütközött a zsúfolt és sokak által letelepedési célnak tekintett nagyvárosban.

Az állampolgárságra várók szükségszerűen ügyvédhez fordultak. Az ismerőseink többsége, az elég kétes hírű, csernovici származású Paul Krach nevű jogászhoz fordultak, aki ötezer márka készpénzért megszerezte az ügyfeleinek a német állampolgárságot. Igaz, nem Frankfurtban, hanem a közeli kisebb és liberálisabb Offenbachban. Odaköltöztünk, a menekülteknek létesített, meglehetősen visszataszító tranzit lágerbe.

Krach ügyvég és offenbachi barátainak áldásos tevékenysége nyomán, számos romániai zsidó lakott a városban, de mi Frankfurt felé igyekeztünk.

Szerencsémre kivettek a langeni gimnáziumból, és mert egyetlen frankfurti gimnázium sem fogadott, egy általános iskola reál szakos osztályába írattak. Egy órát vonatoztam az iskoláig, de ez az áldatlan állapot nem tartott sokáig, mert pár hónap múlva Frankfurtba költöztünk, egy az egyetemmel szembeni ház hátsó, udvari lakásába.

Akkor még nem tudtuk, hogy az ügyvédünk az offenbachi lakosság-nyilvántartó tisztviselőivel üzletelt, másképpen fogalmazva, lefizette a hivatalnokokat, hogy ügyfelei megkapják a német állampolgárságot.

Apám magával vitt, hogy beadjuk az állampolgársági kérvényt, hátha a német tudásom jó pont lesz a hivatalban. Valóban, Salden úr, aki a mi kérvényünkkel foglalkozott, megdicsért és egy könyvet adott ajándékba.

Néhány év múltán megtudtuk, hogy az állampolgársági ügyletet felgöngyölítették, Salden urat pedig elítélték. Sokáig féltünk attól, hogy megfosztanak az állampolgárságunktól, de nem történt semmi, megmaradtunk judeo-teutonoknak.

Végre elhagytuk a barátságtalan Offenbachot, de az irataink oda szóltak, ott maradtunk nyilvántartásban, aminek később lett következménye. Nyugat-Németországban a 17 éves fiúknak postán küldték a katonai behívót. Csodálkoztam, de egyáltalán nem sajnáltam, hogy én nem kaptam. Ennek egyszerű oka volt: a parancsot a hivatalos címünkre, Offenbachba küldték, ahol még a postaládán sem szerepelt a nevünk. Én nem kaptam meg a parancsot, nem jelentkeztem. Bizonyára számos újabb parancsot, értesítést küldtek, lehet még a rendőrség is kereste a lógóst, amíg megállapították, hogy nyomtalanul eltűntem.

Néhány évvel később elköltöztem a szüleimtől, beköltöztem az első lakásomba, ahová hivatalosan bejelentkeztem. Visszakerültem a hatóságok látókörébe, jött is a behívó, hogy jelentkezzem a sorozásra. Szó nélkül mentem, de alkalmatlannak nyilvánítottak, mert egy kilóval kevesebb voltam az előírtnál. Ez történt a következő évben is, és én háborítatlanul folytattam az orvosi tanulmányaimat. Harmadszor is jelentkeznem kellett, és ha akkor sem találnak alkalmasnak, lemondhattam az ország őrzésének dicsőségéről. Magabiztosan álltam a sorozóbizottság elé, de ezúttal pechem volt: egy kilóval többet nyomtam az előírt minimumnál. Egészségi szempontból nem volt rossz hír, máskülönben viszont lesújtó, mert azt jelentette, hogy tanulmányaim végeztével be kell vonuljak katonának. Azzal vigasztaltam magam, hogy a hadseregnek mégiscsak nagyobb szüksége van egy orvosra, mint egy tejfelesszájú regrutára. Engem mégsem vonzott a katonai pálya, úgyhogy zsidóságomra hivatkozva, elmagyaráztam miért ütközik akadályba, hogy a német hadsereg sorait gyarapítsam. A fekete-piros-sárga zászló előtt trónoló háromtagú bizottság megértőnek bizonyult, de kérték, hogy erről hozzak igazolást, amit a zsidó hitközségtől hamar megszereztem. Az igazolványban az is szerepelt, hogy anyámat Auschwitzba deportálták.

 

Várok a nagy tettre

A frankfurti általános iskolai évek kellemesen teltek. A kötelező evangélikus hittanórákon, az osztályfőnököm, Imhof asszony arra kért, hogy meséljek a zsidó vallásról, de erről alig tudtam valamit. Motyogtam valami közhelyeket, aminek az lett az eredménye, hogy engem, mint ateista neveltetésűt, felmentettek a hittanórákról.

Egyszer a nagy tiszteletnek örvendő, idősebb Ress tanár úr mentében a folyosón odaszólt nekem, hogy menjek gimnáziumba, mert nagy tettre hivatott, különleges képességeim vannak. Kimondhatatlanul boldog voltam, azóta is készenlétben állok, hogy véghezvigyem a nagy tettet, ami megmenti a világot. Készen állok, várom, hogy valóra váljon a prófécia.

 

Németből románra fordította: Hava Oren.

Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!