Váradtól Váradig a szatíra útján 32.

2021. 09. 06. 17:47

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának harminckettedik része.

A két Laci története a Casablanca főhőseinek sorsára emlékeztet

 

Két udvarias férfi megállapodása

Pillanatnyi gondolkodás után, sok minden világossá vált számomra. Helyére került, ami korábban valahogy nem illett a képbe, vagy olyan megfigyelésekből eredt, amelyeknek nem tulajdonítottam jelentőséget.

Klári néni hébe-hóba tett kétértelmű megjegyzései, Maár Gyula határozottan barátságos, melegszívű viselkedése, amikor Laci betegágyánál találkoztam vele, Magda nénit Izraelből küldött ajándékai nem keltették fel a figyelmemet.

Boldogan, békében éltem a szüleimmel, és 1983-ban bekövetkezett haláláig szoros „barátságban” Bauer Lacival. Csaknem egy évtizede nem élt, amikor megtudtam, valószínűleg ő az igazi apám. Hirtelen ráébredtem, milyen szerencsés helyzetben vagyok: tulajdonképpen két apám volt, akik szerettek, minden tőlük telhetőt megadtak nekem. Mondhatjuk úgy is, hogy szinte mindent, kivéve az egész, a színtiszta igazságot. Fokozatosan derengeni kezdett bennem, hogy a két Laci valószínűleg hallgatólagosan megállapodott egymással, hogy én Bíró Péterként növök fel, és egyik megőrzi a másik titkait.

Bíró Laci valószínűleg elnézte Bauer Laci anyám iránti vonzódását, sőt az udvarlását is, ami vélhetően azután is folytatódott, hogy Kati visszaköltözött a férjéhez. Legalábbis egyik dadám ezt mesélte nekem. Nem tudom, meddig tartott a kapcsolatuk, de bizton állíthatom, hogy Bauer Laci valóban szerette anyámat. Bevallotta nekem, amikor kolozsvári diákságom alatt meglátogattam.

Bauer Laci mindig is szívesen látott vendég volt a szüleim házában. Esténként, általában, anyámmal beszélgetett, de idejének és figyelmének egy részét rám fordította. Jelenlétét mindig életem természetes velejárójának tartottam és – bevallom – hasznot is húztam belőle. Emlékszem, körülbelül ötéves lehettem, és már sejthettem valamit az élet mulandóságáról, amikor Bauer Lacitól gyanútlanul megkérdeztem, hogy ha meghal, a rádióját rám hagyja-e? Természetesen – válaszolta tárgyilagosan –, rám hagyja a gőzrádióját, mert mi a legjobb barátok vagyunk. Korai gyermekkorom idejében a készülék technológiai csúcsnak számított és ennek megfelelően számomra nagyon értékesnek tűnt.

Bauer Laci apámmal szembeni viselkedését a legjobban egy 1976 késő őszi esemény szemlélteti. Amikor kolozsvári diákévem alatt meglátogattam, egy kis kartondobozzal lepett meg, melyet évekig Bíró Lacinak tartogatott, de most egy rámoláskor szabadulni akart tőle. A doboz tucatnyi negatív filmtekercset, valamint egy levélköteget tartalmazott. Kivette belőle anyám fényképét, és újra elmondta, mennyire szereti, majd szomorkásan hozzáfűzte: ő az egyetlen nő, akit, mint megrögzött agglegény, valaha is feleségül vett volna. Megjegyezte, már nincs értelme, hogy tartogassa a dobozt, bármit tehetek azzal, ami benne találok.

Frankfurtba visszatérve, hónapok múltán vettem elő és tanulmányoztam át, amit benne találtam. A zsinórral gondosan átkötött papírhalomról kiderült, hogy Bíró Lacinak írt szerelmes levelek. A kétféle kézírásból arra következtettem, hogy két különböző hölgytől érkeztek. Néhány keltezésből rájöttem, hogy a leveleket az 1950-es és 1970-es évek közötti időszakban postázták. Mindegyikük magyar nyelven íródott és meglehetősen nehezen olvashatóak. Türelemmel és némi fáradozással tudtam kisilabizálni néhány részletet. Egyik feladó, bizonyos Manyi –, akiről később kiderült, hogy Wittenbergné, Anikó édesanyja – az 50-es és 60-as években levelezett Bíró Lacival. A másik, bizonyos Marika volt – akit később Maria Cristescu-ként, Sorina édesanyjaként azonosítottam – a 60-as és 70-es években küldte az episztolákat. Mindkét hölgy az akkoriban divatos mézédes, cirkalmas stílusban írt, bizonygatták Laci iránti szerelmüket, és sajnálták, amiért olyan nehéz sorsa van édesanyám mellett, aki „biztosan nem tanúsítja iránta azt a szeretetet és megbecsülést”, amit megérdemelne. Mindkettőjük utalt néha a „lányunkra”. Egyikük sem tett negatív megjegyzéseket a férjére, de a leveleket csak véletlenszerűen olvastam, és sokuk tartalmát még most sem ismerem. A lányaikra való utalásoknak természetesen az volt a célja, hogy Bíró Lacit érzelmileg szorosabban magukhoz kössék. Ezek a célzások felvetették annak a lehetőségét, hogy legalábbis névlegesen van két leány féltestvérem.

Manyi lánya, Anikó, nálam néhány évvel idősebb volt, én örököltem a meséskönyveit, amikor szüleivel az 60-as évek elején kivándoroltak Izraelbe. Valamikor a nyolcvanas években, amikor Izraelben jártam, találkoztam Anikóval, a férjével és két kislányukkal. Évtizedekkel később Fokvárosban is találkoztunk, ahol végül letelepedtek.

A kapcsolatok szempontjából érdekes és kissé furcsa, hogy szüleim a kilencvenes évek elején ellátogattak Anikóhoz Dél-Afrikába, és miután édesanyám 1996-ban elhunyt, apám legalább még kétszer járt ott egyedül. Ebből arra következtetek, hogy Anikót valóban a lányának tekintette.

Marika lánya, a nálam pár évvel fiatalabb Sorina, édesanyjával és román katonatiszt apjával valamikor Bukarestbe költözött. Amikor 1976-ban a román fővárosban jártam, hogy beiratkozzak az egyetemre, és a hatóságoknál kilincseltem, alkalmanként a Cristescuék vendége voltam. Apám gondoskodott arról, hogy kedvesen fogadjanak. Amikor Sorina férjhez ment, a 90-es évek végén, az esküvőjükön Bíró Laci apjaként vezette az oltárhoz a menyasszonyt. Román ortodox szertartás szerint esküdött örök hűséget Aurelnek.

Édesanyám halála után apám vágyott egy társra, és meggyőzte a már szintén özvegy Marikát, hogy próbálják felújítani fiatalkori szerelmi kapcsolatukat. Marika Offenbachba utazott és apámmal töltött néhány hónapot. Fiatalkori szenvedélyüket vélhetően kihűtötte az idő, mert az asszony úgy érezte, Bíró Lacinak sokkal inkább a háztartásban van rá szüksége, mintsem azért, hogy odaadóan szeresse és anyagilag támogassa. Hazament Bukarestbe, és többé nem tért vissza.

Bíró Laci elött nem hoztam soha szóba, hogy tudok Bauer Laci biológiai apaságáról. Hosszú, több mint kilenc évtizedes életének utolsó szakaszában a korábbi, érzelemszegény, túlnyomórészt tárgyilagos-pragmatikus velem való viszonyát valódi ragaszkodás és büszkeség váltotta fel. Mindig megadtam a tiszteletet, amit megérdemelt, és miután anyám szorongásos tünetei megszűntek, én is nagyon megszerettem. Ahogy öregedett, kevésbé volt ingatag, kissé bizonytalan, kedélyes öreg mackó benyomását keltette, akinek nehéz volt ellenállni. Idős kora ellenére sem tudott lemondani a nőkről, még élete nyolcadik évtizedében is időnként rendelt magának egy „gésát”, hogy „kellemesen” töltse az időt.

Kíváncsi voltam, mit rejtenek a Bauer Laci kartondobozában talált filmek. Egy ismerős hobbifotóstól nagyítót kölcsönöztem, és beszereztem az előhívásához szükséges vegyszereket. Nekifogtam kidolgozni a filmeket, és a tekercsekről fekete-fehér fotókat készítettem.

Meglepetésemre, a filmeken ugyanazok a képek voltak, mint a családi albumban, kevés kivétellel. A kivételek az Anikóról és családjáról, valamint a Sorináról és szüleiről készült felvételek. Ezek nem szerepeltek az otthoni albumban. Apám éveken keresztül kettős vagy hármas életet élhetett.  

Anyám és én egyfajta főhadiszállást jelentettünk számára, ahonnan rendszeresen szerelmi portyára indult, és ahol időnként családi életet mímelt. Fogalmam sincs, hogy Manyi, illetve Marika férje mennyit tudott a házasságon kívüli viszonyról, vagy csak a családi béke érdekében félrenéztek.

Tudni vélem viszont, hogy anyám idővel megbékélt Bíró Laci kicsapongásaival, legalábbis ameddig apám biztosította kis családunk fenntartását. Kisgyermekkoromból maradt homályos emlékem, hogy anyám zokogva, egyik kezével magához szorít, a másikkal apámhoz vág egy porcelántányért. Lehet, ezt csak képzeltem?

Egy időben apám minden hétfőn elment koncertre. Már sohasem fog kiderülni, hogy a zene vagy valami, valaki más érdekelte.

Bauer Laci diszkréten fedezte barátja félrelépéseit, és a feltételezett megállapodás szerint féltve őrizte a titkait. Még azt is vállalta, hogy az ő címére érkezzenek Bíró Laci szerelmes levelei, és soha nem árulta el anyámnak, akit pedig imádott.

Végül még egy emlék, ami akár jellemezheti is a két úriember barátságát. Már tudtam, hogy Bauer Laci a biológiai apám, amikor Klári nénivel beszélgettem Istenről, a világról, az emberi kapcsolatokról. Elmesélte, hogy röviddel a születésem után a két Laci azon vitatkozott, hogy melyikük fizesse ki az anyámnak küldendő virágcsokrot. A közismerten fukar Bíró Laci állítólag arra célozgatott, Bauer Laci tiszte, hogy virágot vegyen, mert miatta születik a gyerek. Amennyiben valóban lezajlott közöttük ez a párbeszéd, akkor a két Laci cinkossága sokkal régebbről datálódik.

Hát ennyit a két apámról, akikről annyi szó esett.

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.  



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!