Váradtól Váradig a szatíra útján 31.

2021. 08. 22. 14:46

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának harmincegyedik része.

A szerző szüleinek lakóhelye, Offenbach városa a Majna partján, Hessen tartományban

 

A kolozsvári hónapokkal véget értek az ifjúkori nagy kalandok. Frankfurtban folytattam orvosi tanulmányaimat. Korántsem kiemelkedő, de elfogadható eredménnyel végeztem, 1983-ban a Hesseni Orvosi Kamarától megkaptam az engedély az orvosi gyakorlatra. Eredetileg belgyógyász szerettem volna lenni, de erre a szakra kevés gyakornoki hely állt rendelkezésre, és a pályázataim is eredménytelenek maradtak. Kaptam azonban altatóorvos asszisztensire két ajánlatot, és elfogadtam a legjobbnak tűnőt: a frankfurti Szent Márkus Kórházba mentem gyakornoknak.

Másik lakásba költöztem, ami nagyon hasonlított a diáklakásomhoz. Szorgalmasan látogattam a szüleimet, akik időközben elköltöztek Offenbachba, pontosabban a város kifejezetten anatóliai és kelet-európai jellegű részére.

Fokozott igyekezettel próbáltam barátnőt keresni, hogy felépíthessek egy komoly párkapcsolatot. Kétéves együttlétem a rendkívül intelligens és művelt Ulrike K. évfolyamtársnőmmel alapos betekintést engedett nekem a német középosztály életébe. Barátnőm is bevándorló volt, családja a Szudéta-vidéki lakhelyét kényszerült elhagyni.

A családjaink különböző indulása érdekes beszélgetéseket eredményezett az átélt, illetve óhatatlanul magunkban hordozott tragédiákról. Figyelemre méltó, hogy a szüleim véleménye megoszlott, legalábbis ellentmondásosan viszonyultak a kapcsolatomhoz a német lánnyal. Anyám kedvelte Ulrikét, apám kissé visszafogottabb volt vele. Engem nem zavart, hogy egy bűnösnek nyilvánított nép leányával folytatok viszonyt, hiszen az országukban éltem. Mégis, valahol legbelül bennem is megfogalmazódott egyfajta kétség, és vágytam rá, hogy a magam fajtából válasszak párt. 

Ulrike ezt ösztönösen megérezte, és egész életre szóló leckét adott nekem toleranciából. Lényegében megfogalmazta a máig érvényes axiómát, miszerint: senkit sem szabad hátrányosan megkülönböztetni, valami miatt, amiről ő maga nem tehet. Ez ma már számomra is egyértelmű, de akkoriban még nem volt ennyire természetes. A humanista műveltséget elsajátítani idő szükséges és egy talpraesett lány, aki ezt közelebb hozza.

Miután Ulrike-vel szakítottam, volt még néhány sikertelen párkapcsolatom egészen addig, amíg egy zsidó ifjúsági találkozón megismertem leendő első feleségemet, a bázeli Corinne P.-t. Ennek a kapcsolatnak az eredménye, hogy áttelepültem Svájcba, és két, ma már felnőttkorú gyermekünk született.

Innentől, legalábbis a felszínen, minden folyt a maga medrében: a családi életem, az altatóorvosi és docensi karrierem, amivel együtt jár az egyetemi habilitációm és a hozzá tartozó beképzeltségem.

 

A vallomás

Eltelt 15 év. Megszereztem a diplomámat, elindultam az orvosi pályán, megházasodtam, született két gyermekem, 1987-ben áttelepültem Svájcba, növekedik a testsúlyom, szóval azóta nem történt semmi izgalmas, hacsak az nem, hogy a családunk egy Bodri nevű kutyával gyarapodott.

Hétvégenként Offenbachba utaztam a szüleimhez. A Majna partján elhelyezkedő Mainpark-Lakótelepen éltek, egy hatalmas betonépület hatodik emeletén. A lakás egyik részéből a folyóra, másikból a házak közötti játszótérre nyílt kilátás. A bérlakásnak L. Rudolf nevű német emigráns volt a tulajdonosa, akire úgy emlékszem, hogy mindig New Yorkban élt. A bérleti díj kedvező volt, és évtizedekig, ameddig a szüleim ott laktak, soha nem is emelkedett.

Apámnak szent meggyőződése volt, hogy a tulajdonos azért volt olyan kedves, mert minden karácsonykor küldtünk neki üdvözlőlapot. Az én feladatom volt, hogy az erre a célra vásárolt képeslapra megírjam a semmitmondó ünnepi üdvözleteket.

Apám, ahányszor átolvasta, amit írtam, meggyőződéséről biztosított, hogy e gesztus miatt marad változatlan a lakbér. Kora ősszel már minden készen állt az évenként ismétlődő műveletre. Amennyiben nem értem időben Offenbachba, november elején elküldték nekem Zürichbe az üdvözlőlapot, én ráírtam a szöveget és postán visszaküldtem nekik, ők pedig a megfelelő időpontban továbbították New Yorkba.

Valamikor az 1990-es évek elején, egyik látogatásomkor fürdőköpenyben hevertem a nappaliban, a kanapén. Élveztem a szokásos vasárnapi forró fürdő utáni lassú lehűlést. Anyám a mellettem lévő fotelben ült, apám nem volt otthon, vélhetően a barátjához, a végtelenül jóindulatú Fischer úrhoz ment bélyegezni.

Anyám szokatlanul csendben, révedten ült. Talán azért nem vettem észre korábban, mert a magam apró gondjaimmal voltam elfoglalva. Amikor a szokásosnál hosszabbra nyúlt a csend, megkérdeztem, mi nyomja a lelkét. Lassan rám emelte a tekintetét és felrobbantotta a bombát. Halkan, tömören mondta: „Most már biztos vagyok benne, hogy Bauer Laci az apád!”.

Azt hittem, rosszul hallok. Ilyen húsbavágó felismeréseket nem közölnek ennyire nyíltan, minden előkészülés, előkészítés nélkül.

Szokatlanul hosszan beszélgettünk, s végül megértettem, mi és hogyan történt a születésem előtt. Megkérdeztem, hogy jött rá erre ilyen hirtelen. Azt mondta, akkor gondolt erre, amikor ránézett a mezítelen lábamra. „Ugyanúgy néznek ki, mint a Bauer Lacié” – jött a genetikailag cáfolhatatlan válasz. Mezítláb ültem a kanapén és ő rámutatott az egyébként meglehetősen ritka, magasra ívelő lábfejemre.

Csupasz tények voltak ezek, a szó legszorosabb értelmében.

Jóval azután vette észre a hasonlóságot, hogy betöltöttem a harmadik évtizedemet, mert akkor láthatta meg a mezítelen lábaimat. Amikor még a babakádban fürösztött, ezek a tulajdonságok nem voltak kifejlődve annyira, hogy feltűnjenek. Gyerekkorom óta nem fürdetett, kamaszkoromtól ruha nélkül sem látott. Most vette észre, ahogy mezítláb hevertem a kanapén. Egyetlen anatómiai hasonlóság persze nem teljesen meggyőző. Azonban, ha figyelmen kívül hagyjuk azokat a tulajdonságokat, amelyek egyértelműen az anyától származnak, akkor ezekből az apaságot aránylag megbízhatóan meg lehet határozni, főleg akkor, ha mindössze két gyanúsított szerepel azon a bizonyos listán. Valószínűleg az a nemzője, akire a gyerek leginkább hasonlít. A két Laci közül a mérleg egyértelműen Bauer felé billent. Ne feledjük el, hogy ez a módszer a genetikai tesztek bevezetése előtt volt megszokott. Manapság az apaság kevés nyálmintából pontosan és megbízhatóan meghatározható.

Anyám vélhetően aggódott, nehogy utólag erkölcstelennek tekintsem, sietett hát elmagyarázni azokat a szokatlan körülményeket, amelyek e különös apa-csillagképhez vezettek.  

Kati 1946-ban ment férjhez Bíró Lacihoz, de a házasságuk nem volt felhőtlen. Férje lépten-nyomon megcsalta, meglehetősen laza életet élt, néha egyszerre több kalandja is volt. Alkalomadtán két hölgy is utalt rá, hogy a lányuk tőle származik. Szerencséjére ezek is férjes asszonyok voltak, akik nem akarták veszélybe sodorni házasságukat, nem verték nagydobra, hogy lányuk apja nem a saját férjük, hanem Bíró Laci.

Mindkét lánnyal a mai napig tartom a kapcsolatot, Anikó idősebb nálam és Fokvárosban él, a nálam fiatalabb Sorina pedig Bukarestben lakik.

Szóval, anyám boldogtalan volt, magányosnak érezte magát, de elsősorban azért búsult, mert a férje nem akart gyereket. Többször kényszerült megszakítani a terhességét, ami akkoriban bizonyára nemcsak fájdalmas volt, hanem szigorúan tiltott is, de Bíró Laci jó kapcsolata a nőgyógyászokkal mégis lehetővé tették a műtéteket.

Időközben a baráti körbe bekerült Bauer Laci, torreádorként mutatkozott be, és rendkívül vonzó nőnek találta anyámat. Kati érdeklődését is felkeltette a sármos férfi, akiben később megtalálta mindazt, ami férjéből hiányzott: szimpátiát, vigasztalást, szeretetet.

Kilenc év folyamatos házassági viszálykodás után anyám beadta a válópert. Akkoriban ez nem volt könnyű, sokszor évekig eltartott, ameddig elválasztották a párokat. Az általános lakáshiány, az állam által szigorúan szabályozott lakáskiutalások miatt, válás esetén is nagyon nehéz volt külön költözni. Katinak szerencséje volt, menedéket talált Laci volt sógora családjánál, az Auschwitzban odaveszett Lili jószívű özvegyénél, Léb Vilinél. Anyám még a válás kimondása előtt elköltözött a férjétől. Ebben a különélési időszakban kezdett eleinte tétován, majd egyre elszántabban udvarolni neki Bauer Laci, mivel elvileg Kati szabadnak számított. Az udvarlás 1956 tavaszáig tartott, és elérte azt az intenzitást, hogy megfoganjak és kilenc hónapos zarándokútra induljak a világ fénye felé, amely aztán a váradi szülészeti osztályon ért véget.

Anyám még nem észlelte a terhességet, amikor Bauer Laci, a birtokában lévő összes ékszerrel elé járult és megkérte a kezét – folytatta anyám némi meghatottsággal.

Kérelmét kedvesen, de határozottan visszautasította. Részint anyagi megfontolásból, részint mert Bíró Laci kérte, térjen vissza hozzá. A hivatalos férje megígérte, hogy felhagy a kalandokkal és teljesíti azt a régóta dédelgetett vágyát, hogy gyermeke legyen. Annyit kell tegyen, hogy visszavonja a válási keresetet, hazaköltözzön, és akkor minden más is rendbejön. Csábította Bíró Laci ajánlata, főleg a születendő gyermek szempontjából. Jobbmódú volt, mint vetélytársa, lényegesen fiatalabb, és még mindig a férje. A három főszereplő közül még egyikük sem sejtette, hogy akkor már Kati méhében egy kis altatóorvos-professzor gyökerezett meg. Ami ezután következett, már a külvilági életemben történt.

(Folytatjuk)

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az Erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!